Valamikor az 1950-es évek végén Indig Ottóval sétáltam New York egyik utcáján. Münchenből érkezett pár napra, nyugdíjazás előtt állott, s mint a Szabad Európa Rádió munkatársa, amerikai letelepedési engedéllyel nem szándékozik élni, kivándorlásra nem gondol. „Tudod", mondotta az őreá annyira jellemző irónikus mosollyal, „böngészgetem a New York Times állásokat hirdető rovatát, de olyat nem találtam, hogy hetvenéves liftboy kerestetik." A sors úgy hozta, hogy akaratlanul szemtanúja voltam, amikor valaki elveszítette a múltját.

Blaschka úr, a tulajdonos, mindeközben körbejárt és főhajtással köszöntötte a vendégeket. Így csak pesti étterem tulajdonosok, üzletvezetők, kávésok tudtak körbejárni birodalmukban, sohasem alázattal, de tisztelettel, helyiségük szíves látogatását azzal az udvarias előzékenységgel nyugtázva, ami kijárt érte, sem többel, sem kevesebbel. Blaschka úr szép, kontyos felesége a bejárat közelében lévő kasszában ült, tőszomszédságában a söntéspultnak. Olykor Blaschkáné húga ült a kasszában: Nagy Izabella, a híres magyar nótaénekesnő.