Idén ezek a mákföldek különösen szép látványt nyújtanak, ahogy a piros virágok hullámzanak a szélben. A földekre azonban bőségesen került taposóakna is: afgán kormánytisztviselők szerint ez a máktermesztő parasztok és a tálib harcosok közötti fokozódó együttműködés jele, a parasztok ugyanis gazdasági szövetségeseiket látják a tálibokban.

„Idén több mákot vetettek Helmand tartományban, mint máskor, különösen ott, ahol az emberek állami földeket foglaltak el. De jutott a parlagon álló területekre is – közölte Daud Ahmadi, a dél-afganisztáni tartomány kormányzójának, Gulab Mangalnak a szóvivője a The New York Timesnak nyilatkozva. – A tálibok azzal az ígérettel vették rá a gazdákat a máktermesztésre, hogy megvédik őket.”

A tartomány nem csupán Afganisztánban, hanem az egész világon a legfőbb máktermesztő központ. A termésért folyó küzdelemmel függött össze az a minapi öngyilkos támadás is, amelynek során három, rendőregyenruhát viselő merénylő hatolt be a Musza Kala körzet rendőrőrsére, hogy meggyilkolja annak parancsnokát. Négy rendőrtiszt meghalt, a rendőrfőnök pedig megsebesült.

A közeli bazárban a tálibok két, robbanóanyagokkal megrakott motorkerékpárt helyeztek el gondosan kiválasztott pontokra, a lehető legközelebb a mákellenes akciókban használt traktorokhoz. A harmadik hasonló motorkerékpár felrobbantásával további három rendőrtisztet öltek meg.

Helmand tartományban a helyi kormány a mákvetések kiirtásával párhuzamosan támogatást biztosított más növények termesztéséhez. Ez a módszer a Helmand folyó völgyében érte el a legnagyobb sikert, ám Musza Kala távol esik azoktól a területektől, ahol a programra komoly figyelmet fordítottak. A mákföldek felszámolását sok helyi lakos ellenségesen fogadta, mert azok jövedelme nélkül a szegénység jut osztályrészükül.

David Mansfield amerikai szociológus megfigyelte, hogy a máktermesztéssel foglalkozó családok tagjai jobban táplálkoznak, mint a többiek, és arra is nagyobb az esélyük, hogy kiházasítsák gyermekeiket. Az esküvők Afganisztánban óriási összegeket emésztenek fel, mivel ilyenkor illik vendégül látni a közeli és távoli rokonságot.

„Senki sem kívánja átélni mákföldjének tönkretételét, a gazda akár harcolni is kész érte – magyarázta egy Musza Kala-i kereskedő, aki a téma kényes voltára való tekintettel azt kérte, hogy ne írják ki a nevét. – Ha egy földműves fia a kormányzatban dolgozik és meg akarja semmisíteni apja mákföldjét, az apa örülni fog, ha fiát megölik a tálibok.”

Ráadásul a helyi gazdák szerint a máknövények irtása szelektív módon folyik: a hatóság emberei nem egyszer kihagyják a megsemmisítő akciókból a rokonok földjeit vagy azoknak a parcelláit, akik kellő kenőpénzt fizettek nekik.

Musza Kalában köztudott Kokáról, a rendőrfőnökről, hogy könyörtelenül küzd a tálibok ellen. Céljának tekinti a mákföldek megsemmisítését, de számos helyi lakos szerint saját rendőreinek parcelláival ő is kivételez.

A kormányzói hivatal szóvivője mindazonáltal cáfolta, hogy a rendőrfőnök kivételezett volna egyes gazdákkal, de azt elismerte, hogy Helmand központi térségében, Mardzsa településen a rendőrség és a helyi tanács tagjai számára korábban engedélyezték a máktermesztést. „Ez azonban ma már a múlté”, fűzte hozzá.

„A rendőrfőnök ütemterve szerint először a tálib parancsnokok mákvetéseit irtják ki, aztán következnek az őket segítő földtulajdonosok, illetve azok a parasztok, akiknek fiai vagy rokonai a tálibok soraiban vannak – sorolta a magát megnevezni nem kívánó helyi kereskedő. – A tálib parancsnokok bosszút fogadtak, mindenképpen végezni akartak Kokával, erre irányult az öngyilkos kommandó akciója. El sem tudják képzelni, milyen szerencséje volt a rendőrparancsnoknak, hogy élve megúszta.”

Az ENSZ kábítószer-ellenes- és bűnüldöző hatóságának számításai alapján az afganisztáni máktermésből eredő bevételnek csak mintegy 10 százaléka kerül a tálibok zsebébe, ám a több mint négymilliárd dollárra becsült összbevétel mellett ez is komoly összeget jelent.

Beszámolók szerint kaotikus jelenetek követték egymást a támadás során. A merénylők hangtompítóval felszerelt pisztolyokkal hatoltak be a rendőrségre. A parancsnok kirohant az irodájából, de aztán megtorpant, megzavarta, hogy a támadók rendőrruhát viselnek. Az egyik tiszt azonban felordított: „Ezek nem igazi rendőrök!” Koka erre kirántotta pisztolyát, és lelőtte az egyik támadót, közben azonban az öngyilkos merénylő által viselt, robbanóanyaggal megrakott övet is eltalálta.

A detonáció megsebesítette a két másik tálibot és magát a rendőrfőnököt is, akit aztán a közeli NATO-kórházba szállítottak.

Ahmadi úgy véli, hogy a pakisztáni határ túlsó oldalán működő tálib parancsnokságnak pénzre van szüksége, ezért utasította harcosait a mákültetésre. „Ma már csak az Afganisztánban, különösen a Helmand tartományban termesztett mákból számíthatnak jövedelemre. Ezért telepítenek aknákat a vetésekbe, ezért ütnek rajta a mákirtó kampány résztvevőin, ezért bocsátkoznak időnként elhúzódó tűzharcokba is”, állította.

Az erős ellenállás jelzi, hogy a máktermés komoly tét a tartományban. A máktermesztők elleni kampány veszélyes haragot válthat ki a szóvivő szerint, aki egyébként azt sem titkolta: nem gondolja, hogy valamennyi parcelláról ki lehet irtani a veszélyes növényt. „Mindazok, akiknek a termését megsemmisítik, csatlakozni fognak a tálibokhoz”, mondta az amerikai lapnak.

Nem ez az első eset, hogy hivatalos iráni személyiség előre megírt beszédet felolvasva a zsidó állam megsemmisítését helyezi kilátásba. Maga Mahmúd Ahmedinedzsád elnök, valamint az ország legfőbb vallási méltósága, Khameini ajatollah is több alkalommal hasonló értelemben nyilatkozott. Firuzábádi tábornok mostani kijelentéseit a Forradalmi Gárda hivatalos szócsöveként működtetett Fars hírügynökség is jelentette. Nincs szó tehát arról, hogy interjú közben, zárt körben vagy vita hevében véletlenül kicsúszott indulatos kijelentés történt volna, vagy hogy az elhangzottakat magánvéleménynek lehetne minősíteni.

A különbség a korábban elhangzott fenyegetésekhez képest az, hogy jóllehet Izrael térképről való letörlése a perzsiai rezsim hivatalos politikájának a nyolcvanas évek eleje óta szerves része, olyan célkitűzés, ami az azóta felnőtt nemzedék szemében teljesen triviális – eddig még soha senki nem mondta ki azt, hogy ennek véghezvitele Irán eltökélt szándéka lenne, és emellett az egész ország kiáll.

Josh Block Közel-Kelet szakértő, az American Israel Public Affairs Committee korábbi szóvivője a Daily Callernek elmondta: aligha bölcs dolog semmibe venni az iráni katonai vezetés magas rangú tagjának kijelentéseit. „Ha mondják, komolyan is gondolják”, közölte Block. „Ezt tanítja a történelem. A legjobb szembenézni a realitásokkal. Bizonyosak lehetünk abban, hogy az izraeliek már megértették.”

Block munkatársa a Progressive Policy Institute-nak, a Clinton adminisztráció idején a Külügyminisztériumnak dolgozott. Véleménye szerint az Egyesült Államokban aggodalmat kell keltsen az, hogy „Irán nukleáris technológiát adhat tovább terrorista szövetségeseinek, köztük az al-Kaidának és a Hezbollahnak.”

David Harris, az American Jewish Committee igazgatója szerint Firuzábádi kijelentései nyomán politikai vezetőknek, diplomatáknak, újságíróknak egyaránt, egyszer és mindenkorra le kell mondaniuk annak a fikciónak az erőltetéséről, miszerint Irán alapjában véve egy békés állam, csak a globális közösség „félreérti” a szándékait.

Méir Dágán volt Moszad-főnök, valamint Martin Dempsey, az amerikai egyesített vezérkar főnöke a közelmúltban egyaránt úgy nyilatkoztak, hogy Irán voltaképp a nemzetközi aréna racionális szereplője, és számítani lehet arra, hogy minden alkalommal megfontolja tettének következményeit. Ezzel tulajdonképpen azt sugallták, hogy az Izrael megsemmisítésével kapcsolatos sorozatos iráni fenyegetést nem kell komolyan venni.

Block mondott néhány keresetlen szót azokról a balosokról is, akik rendre védelmükbe veszik a teheráni iszlámnáci rendszert. Szerinte „a radikálisok és álszakértők az olyan helyeken, mint a Plowshares, a Media Matters, a NIAC [National Iranian American Council], a ThinkProgress, a New America Fondation meg a többi írói hasznos hülyéi” Iránnak, a rezsim olyan apologétái pedig, mint Dágán és Dempsey, irracionálisan tartanak ki azon meggyőződésük mellett, hogy Irán nem is akar nukleáris fegyverre szert tenni.

„Ugyanezek a félbolondok”, folytatta, „állítják azt, hogy Iránt ’rosszul idézik’ vagy ’rosszul fordítják’, és az ország soha nem szólított fel Izrael ’megsemmisítésére’. Nos, biztos vagyok abban, hogy megtalálják a módját, miként tartsanak ki ezek után is a játékuk mellett, de ezzel csak még hiteltelenebbé válnak.”

Firuzábádi tábornok vasárnap rámutatott arra is, hogy Ali Khamenei ajatollah, Irán legfőbb vallási vezetője meggyőződése szerint támogatni kell a „cionista rezsim” ellen harcoló palesztinokat. Az ajatollah szerint Izrael ellenségeinek védelme vallási kötelezettség.

A Fars hírügynökség Khamenei korábbi kijelentéseit is idézi, amelyek arról tanúskodnak, hogy Irán közvetlenül segítette a Hezbollah és a Hamasz terrorszervezeteket a 2006-os, 33 napos libanoni háború, valamint a 2008-09-es, 22 napos gázai Öntött Ólom hadműveletek idején. Az ő értékelése szerint mindkét alkalommal Izrael veszített.

„A jövőben is támogatunk és segítünk mindenkit, aki a cionista rezsim ellen van”, mondta Khameini februárban. „A cionista rezsim igazi rákos daganat, amit ki kell vágni és ami Isten segítségével ki is lesz vágva.”

Az iráni iszlámnáci rezsimet uraló főpapok hite szerint hamarosan visszatér a tizenkettedik, rejtőzködő imám, a Máhdi, aki a zsidó Messiás síita megfelelője, egyfajta megváltó. Érkezését az Armageddon idejére teszik, amelynek csúcspontja Izrael elpusztítása lesz.

Dzsáfár Szobháni nagyajatollah, a közelgő imám-eljövetel egyik legmagasabb rangú propagátora a közelmúltban beszédet mondott arról, milyennek ábrázolja az eljövendő világot az iszlám szent könyve, a Korán. „A Korán a bizonyíték arra, hogy a világot az igazság erői fogják ellenőrizni és vezetni, és egyetlen kormány uralja majd az egész világot”. A Korán – két alkalommal is – ígéretet tesz az iszlám világuralomra, valamint arra, hogy ez a vallás le fogja győzni az összes többit, folytatta a nagyajatollah. Ez azonban csakis akkor következik be, amikor Mohamed utolsó leszármazottja, Máhdi imám visszatér és uralkodóvá teszi az iszlámot az egész világ felett.

Az idézettek nem nevezhetők a síita iszlám szélsőséges felfogásának, ellenkezőleg, ez a vallás fősodratú felfogása, a hivatalos változat, amelytől eltérni eretnekséget jelent és halállal büntetendő.

Khameini ajatollah maga is megemlékezett nemrég erről a próféciáról. „A mindenható Allah isteni ígérete beteljesedésének fényében a cionisták és a Nagy Sátán [Amerika] hamarosan vereséget szenvednek. Allah ígérete beteljesedik, az iszlám győzedelmeskedik.”

Konzervatív muzulmánok egy Khameinihez köthető honlapon februárban közölték követőikkel, hogy a Korán ígéretei „jogtudományi indoklást” jelentenek arra, hogy minden zsidót ki kell irtani, Izraelt fel kell számolni, és ebben a folyamatban az iráni kormánynak kell élen járnia.

Egy folyosó végén nyílik Netanjáhunak ez a belső szentélye, a miniszterelnök magánhelyisége, valamint legfőbb katonai tanácsadója irodája között. Itt születhet meg hamarosan az évtized legjelentőségteljesebb katonai döntése: Izrael katonai erővel kísérelheti meg, hogy elejét vegye az iráni atomfegyverkezésnek.

Gyorsan fogy az idő, hamarosan határozni kell a támadás idejéről, s Jeruzsálemben egyre feszültebb a hangulat. Irán a nemzetközi nyomással dacolva továbbra is urániumot dúsít, azt állítva, polgári nukleáris programjához van erre szüksége. A Nyugatnak ellenben meggyőződése, hogy Teherán valójában atombombára akar szert tenni – ebbe pedig a zsidó állam soha nem nyugodhat bele, mivel annak vezetői az ország léte elleni fenyegetésként határozzák meg az atomfegyverrel felszerelt Iránt. A nemzetközi nyomás mellett Daniel Shapiro, Izrael washingtoni nagykövete a héten azt állította, készen állnak az Irán megtámadására vonatkozó amerikai tervek.

Netanjáhu Iránnal kapcsolatos megfontolásait jól példázza az irodája ajtaján függő Közel-Kelet térkép, amelyen Izrael csak a szélen kapott helyet, ezzel szemben Irán az ábra közepét tölti be. Szakértők úgy vélik, még néhány hónap, és a teljes iráni atomprogramot leköltöztetik mélyen a Fordo-hegy gyomrába, ami alaposan megnehezíti a sikeres katonai csapást.

A csapással kapcsolatos döntés közeledtével fokozatosan változtak meg a legfontosabb izraeli politikusok és katonatisztek nyilvános kijelentései. Idén korábban kardcsörtető figyelmeztetések hangzottak el, míg mostanra a megfogalmazásra sokkal jobban ügyelnek, és a megnyilatkozásokban egyre nehezebben fedezhető fel bármilyen konkrétum.

„A kormányzat legfőbb emberei szájzárat tettek”, nyilatkozta név nélkül egy illetékes. „Nyilvánosan senki nem mond semmit. Ez már önmagában is sokat elárul arról, hogy állnak a dolgok.”

Netanjáhu látványos politikai meglepetéssel állt elő a múlt héten, amikor nemzeti egységkormányt hozott létre, a mindenki által elkerülhetetlennek hitt választásokat pedig elhalasztotta. A manőver nyomán olyan spekulációk láttak napvilágot, miszerint az izraeli kormányfő azt akarta, a katonai csapás idején erős kormánya legyen.

A koalícióba bevették az iráni születésű veteránt, Saul Mofáz volt vezérkari főnököt, ami tovább táplálta az ilyen jellegű találgatásokat, jóllehet Mofáz is, Netanjáhu is tagadták, hogy a koalíciós tárgyalásokon egyáltalán megemlítették volna Iránt.

„Én azt hiszem, eldöntötték, hogy támadnak”, mondta a Reutersnek egy, a vezetéshez közel álló személy. „Meg fog történni. Itt a lehetőség, még a novemberi amerikai elnökválasztás előtt. Ezen a módon fogják arra késztetni az amerikaiakat, hogy támogassák őket.”

Ennél lényegesen óvatosabban fogalmaznak azok, akik közel állnak Netanjáhuhoz; szerintük nem lehet feltevésekkel dobálózni egy Irán elleni háború esetén. Egy ilyen támadásnak potenciálisan pusztító következményei lennének a Közel-Kelet egészére nézve – sőt, ami Mahmúd Abbász palesztin elnököt illeti, ő egyenesen „a világ végéről” nyilatkozott a Reutersnek.

Izrael tart az iráni zsoldban lévő terrorszervezetek – a libanoni Hezbollah és a gázai Hamasz – viszontcsapásaitól, miután mindkét banda birtokában jelentős mennyiségű arzenál van, amellyel izraeli településeket fenyegethetnek. Naím Kásszem sejk, a Hezbollah kettes számú embere februárban úgy nyilatkozott, egy Irán elleni izraeli támadás esetén a térség lángra lobban, s „a tüzeknek nem lesz határa”, mivel „elmúltak azok a napok, amikor az izraeliek úgy döntenek, lecsapnak, a népek meg hallgatnak”.

Az izraeli miniszterelnök és környezete közfogyasztásra továbbra is azt mantrázza: időt kell hagyni, hogy a nemzetközi szankciók kifejtsék hatásukat, és most nincs itt az ideje annak, hogy katonai opciókról beszéljünk. A nagykoalíciót megpróbálják belpolitikai okokkal magyarázni, s azt állítják, azért volt rá szükség, hogy katonai szolgálatra kényszerítsék az ortodox zsidókat.

A diplomaták megosztottak. Van olyan nyugati nagykövet, aki szerint valóban nem Irán indokolta a nagykoalíciót, „ez 98 százalékban belpolitika”. Mások azonban nincsenek erről meggyőződve.

Maga Mofáz egyáltalán nem hajlandó semmilyen, még teoretikus formában sem beszélni a csapásról. A közel négy évtizedes műveleti tapasztalattal rendelkező veterán, akinek az izraeli parlamentben lévő irodájában látható poszteren izraeli harci gépek repülnek az auschwitzi koncentrációs tábor felett, nevetségesnek tartja még az ötletet is, hogy iráni származása miatt bármivel nagyobb befolyással bírna az Irán megtámadásával kapcsolatos döntésre, vagy hogy bárki komoly illetékes ilyen témában újságírónak nyilatkozna.

Az izraeli felső vezetés óvatos megfogalmazásai mögött azonban tisztán rajzolódnak ki a tények. Az idő egyre fogy. Az iráni nukleáris programot – amelyet Netanjáhu a zsidó állam létére vonatkozó fenyegetésként értékelt – hamarosan oly mélyen temetik a hegybe, hogy az izraeli támadás lehetetlenné válik. A zsidó államnak egyre kevésbé van választása.

„Szerintem most hallgatási üzemmódban vannak”, közölte egy nyugati diplomata. „Bármi történjék is, bárhogyan határoznak, megtudni csak akkor fogjuk, amikor már megtörtént.”

Vannak, akik szerint az izraeli fenyegetőzés csak blöff, és arra szolgál, hogy a nagyvilágból egyre keményebb szankciókat kényszerítsenek ki Irán ellen. Egyes katonai szakértők nyíltan kétségbe vonják, hogy Jeruzsálem háborúzni akarna, szerintük túlságosan nagy károkat szenvedne. Nagy a rizikója a fiaskónak.

A legtöbbet sejtető nyom Izrael valós szándékait illetően talán Netanjáhu magánirodájában található, az íróasztala mögött. Úgy mondják, az izraeli miniszterelnököt nagy mértékben befolyásolta édesapja, aki a múlt hónapban, 102 évesen hunyt el.

Bencion Netanjáhu kitűnő történész volt, és a múlttal kapcsolatos felfogását fia is örökölte, aki látogatóknak gyakran lamentál azon, hogy „a legtöbb ember történelem iránti érzéke a reggeli idejéig terjed”. A Netanjáhu íróasztala mögötti polcon, családi képek mellett, ott látható Winston Churchill portréja is. A kormányfő nagy csodálója a brit miniszterelnöknek, aki meglátta, hogy a világra a náci Németország jelenti az igazi veszélyt – egy olyan időben, amikor sokan mások Hitler megbékéltetésével voltak elfoglalva.

A náci Németország és a mai Irán közti párhuzam nyilvánvalóan adott, Netanjáhu pedig nem  rejti véka alá a militáns iszlámmal kapcsolatos meggyőződését: eszerint ez hármas veszedelem, mert egyszerre felforgató erő, halálkultusz és ideológiai lázadás.

Churchillnek azonban, noha előre látta a harmincas években, milyen fenyegetést jelent a nemzetiszocializmus, végül is nem sikerült megakadályoznia Hitler hatalmának kiteljesedését, sem pedig a világháborút vagy a Holokausztot, amelyben hatmillió zsidót gyilkoltak meg.

Netanjáhu ismerői szerint elszánta magát arra, hogy nem olyan emberként fog bevonulni a történelembe, aki elmulasztotta az Iránnal való leszámolás lehetőségét.

A legnagyobb gond a rendőrség számára az illegális módon történő beutazás, az engedélyezettnél tovább tartózkodás és a kötelező eljárásokat megkerülő munkavállalás – hangzott el az akcióról szóló sajtótájékoztatón.

Felhívták a figyelmet arra is, hogy a kínai idegenrendészeti szabályok szerint a külföldieknek kötelező maguknál tartani az útlevelüket és a rendőrségi regisztrációt igazoló szelvényt.

A hatóságok elsősorban a külföldiek által előszeretettel látogatott szórakozóhelyeket, bevásárlóközpontokat és éttermeket fogják célba venni, továbbá az egyetemek, a nagykövetségek környékét, a vámellenőrző pontokat, valamint a szállodákat.

A több mint húszmilliós Pekingben külön figyelmeztetéseket is el fognak helyezni, és a rendőröket arra biztatják, hogy találkozókat, beszélgetéseket kezdeményezzenek a fővárosban élő, dolgozó, tanuló külföldiekkel.

Hírek szerint a keleti városrész Csaojang kerületének Vangcsing negyedében már meg is kezdték a felhívások közzé tételét. Itt csaknem 40 ezer külföldi, többségében koreai él. Az egyetemek, főiskolák campusaiban ugyancsak megjelentek a hirdetmények. A rendőrség az esetleges lakossági bejelentésekhez külön telefonszámot tesz közzé.

A tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldiek számát tekintve Kínában Sanghaj a listavezető, és Peking a második. A fővárosban 2011 végén 120 ezer külföldi volt hivatalosan, a turistákat és az üzleti úton lévőket leszámítva.

A kínai hatóságok 2008 óta összesen 13 ezer külföldiek által elkövetett adminisztratív jogsértésben jártak el, az érintettek összesen több mint száz országból érkeztek. A munkavállalási engedély nélkül dolgozók többsége nyelvtanár, előadóművész, vagy háztartási alkalmazott. Az országba illegálisan belépők többsége pedig javarészt a szomszédos államokból jön.

2011-re 600 ezerre emelkedett azoknak a külföldieknek a száma, akik legalább hat hónapig az országban tartózkodnak, míg 1980-ban alig 20 ezren voltak. A külföldi törvénysértőkkel szembeni hatékony fellépést nehezíti, hogy a rendőrök nagy része nem beszél idegen nyelvet és nincsenek olyan központok, ahol a hazatelepítési eljárásba bevontakat felügyelet alatt tarthatnák.

A fokozott ellenőrzésről szóló hírek máris megosztották az online közösséget, s míg van, aki üdvözölte a lépést, mások úgy vélték, a jogkövető külföldiek körében a hatósági fellépés zaklatásnak tűnhet.

A kampányt többen összefüggésbe hozzák egy nagy visszhangot kiváltott esettel, amely napokkal korábban országszerte felháborodást váltott ki, és amelynek a főszereplője egy külföldi volt. Az illetékesek cáfolták, hogy a két dolognak köze lenne egymáshoz.

Egy brit férfi késő este ittas állapotban erőszakoskodott egy kínai járókelő nővel a főváros Hszicseng kerületében, s miután a nő segítségért kiabált, kínaiak támadtak rá. Végül a földre terítve várt a rendőrség megérkezéséig. A történtekről készült amatőr videofelvétel több portálon is felkerült az internetre, milliószámra nézték meg, s a mikroblogokon több tízezer felháborodott – az illetőt, illetve a külföldieket minősítő – bejegyzés született.

Peju Taofika és három unokája egyetlen szobában lakik egy olyan bérházban, ahol egész csalódok zsúfolódnak össze az egymás mellett sorakozó, kétszer három és fél méteres helyiségekben. Ötven emberre jut egy konyha, egy vécé és egy mosogató, bár az utóbbi vízhiány miatt gyakran használhatatlan.

Az Alapere elemi iskolában több mint száz gyerek tanul egy-egy osztályteremben. Mivel egyre több végzős kerül ki a középiskolákból és egyetemekről, a 15 és 24 év közötti városi lakosok körében csaknem 50 százalékos a munkanélküliség, amely állandó forrása a bűnözésnek és az elégedetlenségnek.

Tavaly októberben az ENSZ bejelentette, hogy a Föld lakossága túllépte a hétmilliárdot, és évtizedekig gyors ütemben fog fejlődni, tovább terhelve a természeti erőforrásokat, amennyiben a világ országai nem találnak módot a növekedés jobb menedzselésére. A népességnövekedés csaknem teljes egészében Afrikának a Szaharától délre levő részén következett be, ahol a népességgyarapodás üteme jóval nagyobb, mint a gazdaság növekedéséé. Az a húsz ország, amelyben egy nő átlagosan több mint öt gyereket szül, csaknem kivétel nélkül ebben a térségben van.

A fejlődő világ más részein, Ázsiában és Latin-Amerikában az utóbbi időben jelentősen csökkent a születési ráta, és ma már az Egyesült Államokéra emlékeztet, ahol egy nőre valamivel több mint két gyerek jut. A változást minden országban úgy érték el, hogy jobb oktatási és munkába állási lehetőségeket teremtettek a nőknek, könnyebbé tették a hozzáférést a fogamzásgátló szerekhez.

Hogy hasonló módszerekkel sikerül-e hatástalanítani a népesedési bombát a Szaharától délre eső Afrikában, az egyelőre bizonytalan.

„Az afrikai növekedési ütem példátlan a történelemben, és súlyos problémát okoz – mondta Joel E. Cohen, a New York-i Rockefeller Egyetem népesedéstudományi professzora a New York Timesnak. – Ezekben az országokban nem biztos, hogy működik az, ami hatékony volt Latin-Amerikában, Indiában vagy Bangladesben.”

A térség riadt kormányai cselekvésre szánták el magukat, és sok esetben megváltoztatták a régi, a nagy családokat elfogadó vagy létrejöttüket támogató politikát. Nigériában tavaly ingyenessé tették a fogamzásgátló szereket, és hivatalos helyről ma rendszeresen azt hallani, hogy a gazdasági nehézségek megoldásának záloga a kisebb család.

Nigéria, amely máris a világ hatodik legnépesebb országa 167 millió lakosával, kulcsfontosságú próbaterep, mert a születésszám csökkentésére tett erőfeszítéseinek sikere vagy kudarca rendkívül nagy hatással lesz a világnépesség alakulására. Ha ez az olajban gazdag nagy ország nem lesz képes ellenőrizni a lakosság számának növekedését, akkor mit lehet várni a kisebb, szegényebb országoktól?

Az abujai kormány gyors ütemben fejleszti az infrastruktúrát, de nem képes lépést tartani a szaporodással, és sok szakember attól tart, hogy más afrikai kormányokkal együtt nem tesz elég határozott intézkedéseket a népességnövekedés kordába szorítására. A kormány két évtizeden keresztül nem sok eredménnyel biztatta arra a családokat, hogy négy gyereknél ne vállaljanak többet.

Szakértők szerint a helyzetüket reménytelennek látó fiatal munkanélküliek számának nagymérvű gyarapodása hozzájárult az idén több mint egy tucat templomot és iskolát felgyújtó Boko Haram iszlamista szekta megerősödéséhez az országban.

Ami az afrikai népességnövekedés nemzetközi hatásait jelenti, az Európai Unió külső határainak védelmét segítő Frontex ügynökség szerint számolni kell azzal, hogy tovább nő az illegális bevándorlók már most is magas száma. Az Egyesült Államokban például 400 ezer rendezetlen helyzetű afrikai él.

Mint sok más, a Szaharától délre lévő afrikai országban, Nigériában is apadt valamelyest a születési ráta: míg 1975-ben átlagosan egy nőre 6,8 szülés jutott, tavaly már csak 5,5. Ez a szint azonban – párosulva azzal a körülménnyel, hogy a lakosság rendkívül fiatal – még mindig meredek, és káros növekedési pályán tartja ezeket az országokat. A nigériai nők fele 19 évesnél fiatalabb, még ezután fog belépni az igazán termékeny korba.

A statisztikák megdöbbentőek. A Szaharától délre lévő afrikai országokban jelenleg a világ népességének 12 százaléka él, jó néhány előrejelzés szerint azonban 2100-ban már ez a térség adja a világ lakosságának több mint egyharmadát.

Mivel Afrika évszázadokon keresztül ritkán lakott volt és élete a mezőgazdaságon alapult, logikus volt, hogy országainak vezetői nagyobb termékenységre ösztönöznek. Az 1970-es években bevezetett családtervezést, amelyet olyan szervezetek propagáltak, mint a segélyeket összehangoló amerikai kormányhivatal, a USAID, kezdetben idegen jelenségnek tekintették, később pedig a családtervezésre fordított összegeket átirányították az AIDS elleni küzdelem számára.

Sok fiatal felnőtt, főleg az iskolázott nők ma kettő-négy gyereket akarnak. A férfiak – különösen az idősebb férfiak preferenciái – azonban lassabban változnak, márpedig nekik kulcsfontosságú szerep jut a patriarchális (apajogú) kultúrában, ahol széles körben elterjedt a poligámia.

Abel Olanyi 35 éves munkás ipetumodui betonházában arról mesélt, hogy négy gyereke van, és még kettőt akar. „Az erődtől és kapacitásodtól függ, hogy hány van”, mondta, miközben a felesége csöndben ült mellette.

A nagy család a jólét és a fontosság jele az afrikai kultúrában: több helyen a nők csak azután vehetnek részt a falusi gyűlésen, hogy megszülték tizenegyedik gyereküket. A magas csecsemőhalandóság, amely sokáig jellemezte a kontinenst, szintén arra ösztönzi a családokat, hogy több gyerekük legyen.

A 45 éves Muriana Taiwo szerint Isten akarata, hogy három feleségétől tizenkét gyereke legyen. Mindegyiket áldásnak tekinti, mivel saját testvérei közül igen sok meghalt.

A mélyen vallásos országban, ahol sok római katolikus és mohamedán ellenzi a fogamzásgátlást, a politikusok és orvosok óvatosan kezelik a témát, és lassú a változás. A hirdetések születésritkítást propagálnak, és nem születésellenőrzést. A fogamzásgátlókból sokszor bizonytalan az ellátás.

Az ázsiai országokban a fogamzásgátlók használata jelentősen megnőtt, és ma már a nők 60-80 százaléka él velük. Latin-Amerikában az az igény, hogy a lányok középiskolát végezzenek, együtt járt a születések számának jelentős visszaesésével.

A fekete-afrikai országokban azonban a nők kevesebb mint egy százaléka kezd el évente fogamzásgátlót használni, és felmérések szerint még az iskolázott nők is sok helyen négy-hat gyereket akarnak.

Az ENSZ becslése szerint a világ lakossága 2100-ban 10 milliárd főnél fog stabilizálódni, amennyiben a süllyedő születésszám miatt kialakul az egy nőre számított 2,1 gyermekes globális átlag. De ha például ez az érték 2,6 lesz, akkor a világ lakossága is 16 milliárdot ér el.

„Vannak arra mutató jelek, hogy a középosztályhoz tartozó afrikaiak gazdasági helyzetének és életstílusának a módosulása segít megfékezni a szaporodást – mondta Peter Ogunjuyigbe, az ile-ifei Obafemi Awolowo Egyetem demográfusa. – Ahogy Nigéria urbanizálódik, egyre kevesebb szükség lesz a gyerekek segítségére a földeken, és a nagy családok száma csökken. A gyerekeket korábban biztosítéknak tekintették a jövőre nézve, most pedig már egy életre szóló kötelezettséget jelentenek.”

Egy női egészségügyi központban a 62 éves Ayoola Adeeyo arról beszélt, hogy szeretné, ha 4, 6 és 17 év közötti gyereke egyetemre menne, és nem akar több gyereket. „Az emberek régebben hat, hét vagy akár tizenkét gyereket is akartak, de annyit most már senki se engedhet meg magának. Sokba kerül felnevelni egy gyereket”, fogalmazott.

Parfait M. Eloundou-Enyegue, a New York állambeli Cornell Egyetem fejlődésszociológusa viszont attól tart, hogy a születésszám mérsékelt zsugorodásának oka az, hogy a viszonylag gazdagok és magasan iskolázottak gyerekvállalási kedve csappant meg, míg a szegényeknek továbbra is sok gyerekük születik, ami pedig tovább növeli a tehetősek és szegények közti szakadékot.

Babatunde Osotimehin volt nigériai egészségügyi miniszter, az ENSZ Népesedési Alapjának vezérigazgatója bízik abban, hogy ha a kormányok erőteljesebben támogatják a lányok tanulását és a fogamzásgátlók elterjedését, annak meglesz a kedvező hatása.

A harmincéves Bola Agboola nemrég a második gyerekét szülte Lagos egyik klinikáján. Miután az ápolónők bepólyázták a kisfiút, és megállapították, hogy az édesanyja is jól van, ujjongva áldani kezdték Istent a bajmentes szülésért. Majd amikor a férj megérkezett, kórusban kezdték biztatni őket: „Lássatok hozzá a következőhöz! Lássatok hozzá a következőhöz!”

A világ lakosságának 14 százaléka azt feltételezi, hogy még élete során eljön a világvég, 86 százalék elutasítja ezt. A megkérdezettek 10 százaléka hisz, 90 százalék nem hisz a maják naptárában, amely szerint 2012 vége elhozza az apokalipszist. Az emberek 8 százaléka kifejezetten idegességet vagy félelmet érez amiatt, hogy rövidesen eljön a világvége.

A magyarok várakozásai szinte azonosak az átlaggal: 14 százalék véli úgy, hogy még élete folyamán bekövetkezik a világvége, 12 százalék elfogadja a  maják idei évre vonatkozó prognózisát és 8 százalék erősen aggódik a prófécia megvalósulása miatt – ezek a legfontosabb megállapításai annak a nemzetközi felmérésnek, amelyet az Ipsos a Reuters megbízásából 21 országban több mint 16 ezer felnőtt megkérdezésével készített.

A törökök és az amerikaiak 22 százaléka, a dél-afrikaiak 21 százaléka, a franciák 6 százaléka gondolja úgy, hogy halála előtt eljön az Armageddon. A kínaiak hisznek leginkább az idei világvégben, őket 13-13 százalékkal a törökök, az oroszok, a mexikóiak, a dél-koreaiak és a japánok követik a rangsorban. A németek és az indonézek 4 százaléka, a britek, a dél-afrikaiak és az olaszok 7 százaléka gondolja úgy, hogy 2012 az utolsó év.

Az oroszok rettegnek a legjobban attól, hogy idén eljön a világvége, őket a lengyelek, a kínaiak, a törökök és a japánok követik a listán. A britek, valamint a németek, az ausztrálok és a kanadaiak a legoptimistábbak e téren.

A kermani temetődúlás nem elszigetelt eset: az iráni keresztényektől származó értesülések szerint egy brit katonai temetőben „az összes keresztet kifordították a földből” az egyik legfontosabb atomlétesítménynek is otthont adó Busehrben, igaz, abban az esetben nem került sor teljes megsemmisítésre.

Az iráni rendszer csak késve reagált az elsősorban külföldről érkező vádakra. A Mohabat News keresztény hírügynökség Mohamed Mehdi Áfzálit, az Iráni Kulturális Örökség szervezet PR-főnökét idézi, aki elismerte a kermani temető lerombolását, amit azzal indokolt, hogy földeket kellett felszabadítani egy történelmi vár környékén. Áfzáli később, a hivatalos IRNA hírügynökségnek nyilatkozva tagadta korábbi kijelentéseit.

Az emberjogi aktivistákat és iráni keresztényeket tömörítő Mohabat News később jelentette, hogy a vandál dúlás nem kímélt egy ősi kermani templomot sem, amelyet ráadásul 2009-ben helyeztek műemléki védelem alá.

Iránban jelenleg is több keresztény ül börtönben pusztán a hite miatt, jóllehet a hatóságok bűnözőknek tartják őket, akik megszegték az ország törvényeit. A bebörtönzöttek közül eddig egyedül Fariborz Arazm lélegezhet fel, akit „evangelizálás” vádjával csuktak le, és hathavi raboskodás után, április 29-én kiengedtek. Arazmot Karadzs városában, a Rádzsej-Sár börtönben tartották egy ideig, később azonban átvitték Teheránba, a kínzókamráiról hírhedt Evin börtönbe. A rendszer itt tartja fogva – sok esetben bírói ítélet nélkül – a legveszedelmesebbnek ítélt politikai ellenfeleit.

Vádemelés egyelőre Arazm ellen sem történt, de hiába engedték ki, bármikor megtörténhet, mégpedig „misszionáriusokkal való kapcsolattartás” és „a keresztény hit iráni muzulmánok körében folytatott népszerűsítése” miatt. Egyelőre odahaza lehet Robat-Kárim városában, de szigorú rendőri felügyelet alatt tartják. Három vádlott-társa ellen a rendszer nem tudott eljárni, mert nekik sikerült időben külföldre szökniük.

Legalább öt megkeresztelkedett iránit őriznek a sirázi Ádel-Ábád börtönben; ezeket az embereket lefogásuk után nyolcvan nappal hallgatták ki először, mégpedig brutálisan. Az öt ember neve: Fariba Nazemian, Modzstaba Hosszejni, Homájún Sokúki, Mohamed Reza Pártoj Korus és Váhíd Hakkáni.

Hozzátartozói az életét féltik a szintén az iszlámnáci hatóságok kezén sínylődő Behnám Iráni lelkipásztornak, akinek rossz egészségi állapotát tovább rontották az elviselhetetlen börtönkörülmények, valamint az, hogy a köztörvényes bűnözők – a fegyőrök kimondott uszításának engedelmeskedve – rendszeresen ütlegelték vallása miatt. Behnám Iránit korábban öt évre ítélték, ami Iránban kimondottan enyhe verdiktnek számít ilyen esetben, a család azonban attól tart, hogy a 40 éves, kétgyermekes apa – aki korábban egy karadzsi gyülekezetet vezetett, és akit „az iszlám állam ellen elkövetett”, közelebbről nem részletezett „bűncselekmények” miatt csuktak le – nem fogja tudni kihúzni ennyi ideig.

Az iszlamista terror-rendszer fegyveresei 2010 áprilisában imádkozás közben ütöttek rajta a pásztor gyülekezetén. Behnám Iráni már a helyszínen verést kapott, és a fegyveresek elkobozták a helyszínen talált Bibliákat – ezeket Iránban rendesen máglyán égetik el –, keresztény irodalmat és DVD-ket.

Iránival szemben nem a köztörvényes bűnözők kínzása, hanem kivégzés fenyegeti a leghíresebb iráni keresztény rabot, Juszef Nadarkhani tiszteletest, akit aposztázia miatt egyszer már halálra ítéltek, de akinek ügyét az iráni legfelsőbb bíróság visszautalta az eredeti fórumra, miközben őt magát azzal környékezték meg, hogy térjen vissza az iszlámra, akkor megkímélik az életét. A lelkipásztor ezt az ajánlatot elutasította; az első fokú bíróság eközben kikérte az ország legfőbb vallási vezetője, Ali Khamenei szakvéleményét, s annak megérkeztéig semmi sem biztos. Az iráni büntetőjog nem mondja ugyan ki, hogy az aposztáziáért halál jár, ám ha az ajatollah úgy dönt, Nadarkhanit ennek ellenére felakaszthatják.

A felsoroltakon kívül további tizenkét iráni keresztény vár arra, hogy ügyében ítéletet hozzanak: Matthiász Haghnedzsád tiszteletes és felesége, Anahita Khadejmi; Mahmúd Khos-Hál és felesége, Hava Szádetmend; Ámir Goldúszt; Mina Goldúszt; Zaina Bahremand; Fatima Modir-Núri; Mehrdad Habibzade; Milád Radef; Behzad Tálipászánd és Ámin Piskár.

Az emberjogi aktivisták szerint a keresztény templomokkal, szent helyekkel és főleg a keresztény egyházak prominenseivel szembeni, az utóbbi években egy durvuló bánásmód mögött a rezsim félelme áll. Az iszlamista rendszer nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy az országban a Reza Pahlavi-rendszert megdöntő államcsíny óta robbanásszerűen megnőtt a keresztények száma. Míg a hetvenes években legfeljebb néhány ezren lehettek, ma százezres kisebbséggel kell számolnia a más vallások iránt hírhedten türelmetlen síita terrorállamnak, amely azon van, hogy félelmet keltsen a keresztényekben, a mohamedánokat pedig eltántorítsa az áttérésnek még a gondolatától is. A már áttérteket az iszlámba való visszatérésre szeretnék rávenni.

Különös félelmet kelt a rendszerben, hogy a hadseregben gyaníthatóan számos titkos keresztény van, és a politikai tisztek attól tartanak, hogy a kereszténység már a tisztek és főtisztek körében is felütötte a fejét. Az üldözött valláshoz újonnan csatlakozók nem az országban őshonos örmény, illetve asszír keresztény egyház sorait gyarapítják, hanem az evangéliumi keresztényekét.

Palmer, aki az ötödik kontinens egyik leggazdagabb embere – vagyonát ötmilliárd dollárnál is többre becsülik – bejelentette: kínai állami céget bízott meg a Titanic II. megkonstruálásával. A másolat méretre és megjelenésre megegyezik majd a száz évvel ezelőttivel.

A hajó minden ízében épp olyan szuperluxus lesz, mint az első Titanic volt, ígéri az üzletember, most azonban a huszonegyedik század technológiájával, a létező legjobb navigációs és biztonsági rendszerekkel szerelik fel – valamint elegendő mentőcsónak is rendelkezésre áll majd.

A Titanic II világhíres elődjéhez hasonlóan Angliából indul el New Yorkba első útjára, valamikor 2016 vége felé. Fedélzetén ezúttal is lesznek edzőtermek, uszodák, könyvtárak, osztályon felüli éttermek és természetesen luxuskabinok. Arról nem szól a fáma, mibe fog ez az ötlet Clive Palmernek kerülni.

A Titanic II. politikai reklámnak sem utolsó, miután a milliárdos a hajóépítési tervekkel egy időben azt is bejelentette, hogy indulni fog az ausztráliai képviselő-választáson.

Az ismeretlen, bekötött szemű férfit korábban már nyakig beásták az előre elkészített sírgödörbe; az illető Allahhoz fohászkodik, miközben az Asszad-rendszerhez hű egyenruhások, akik fegyvert szegeznek rá, állatnak és kutyának nevezik.

Eddig ez a legvérfagyasztóbb felvétel, amely a szíriai zavargások több mint egy évvel ezelőtti kirobbanása óta az országból kikerült. Feltehető, hogy az itt ábrázolthoz hasonló atrocitások tömegével történtek.

Párbeszéd hangzik el az egység érkező parancsnoka és az egyik katona közt, aki jelentést tesz feljebbvalójának: „Igen, uram, betettük oda, ahogy parancsolta.” A tiszt megkérdi: „Mije van? Találtatok valamit ennél az átkozott baromnál?”

A gödörbe beásott férfi a Jediot Achronot című izraeli lap értesülése szerint ál-Kászirból, a lázadó Homsz városhoz közeli településről való, és azért jutott erre a sorsra, mert megvádolták, hogy a nála lévő kamerával felvételeket akart készíteni az asszadista erőkről, és azokat külföldi tévétársaságokhoz akarta eljuttatni.

A halálraítélt az iszlám vallás előírásai szerint elmondja: „Tanúsítom, hogy nincs más Isten Allahon kívül.” Miközben betemetik, a katonák gúnyolják: „Azt mondd, hogy nincs más Isten Básáron kívül, te állat.”

Nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy a képsorokon szereplők tisztában vannak-e azzal, hogy valaki filmezi őket, de nem kizárt, hogy tudják; a kamera mindenesetre a betemetett emberen kívül senkinek az arcát nem mutatja. Lehetséges, hogy a felvételt a rezsim készakarva juttatta a világhálóra, hogy ezzel is demonstrálja: gyakorlatilag bármire kész annak érdekében, hogy uralmát megvédje.

Az izraeli-palesztin béketárgyalások már régen teljesen megfeneklettek, a deklarált, mindenki által ismert palesztin célok azonban továbbra is ugyanazok: a zsidó államot fel kell számolni, és annak helyén – nem pedig mellette – kell a palesztin államot létrehozni Jeruzsálem fővárossal. Az új állam „judenrein” lenne, a nyugati parti palesztin hatóság csak azokat a zsidókat tűrné meg, akik már 1948-ban is ott élnek, a gázai Hamasz pedig csak azokat nem deportálná, akik az első világháború (!) idején is ott éltek, leszármazottaiknak azonban távozniuk kellene. Mindkét palesztin vezetés kizárólagosan iszlám államot képzel el, amelyben sem a zsidó, sem a keresztény, sem egyéb vallásoknak nincs keresnivalójuk.

Az izraeli biztonságiaknak köszönhetően régóta nem tudtak elkövetni komolyabb – halálos áldozatokat követelő – terrortámadást a zsidó állam vagy annak külföldi érdekeltségei ellen, így a palesztin-izraeli tusakodás főleg médiafronton folyik, jelenleg palesztinbarát provokátorok felléptetésével. Mindkét fél azt állítja, megnyerte a vasárnapi csatát: a Welcome to Palestine Campaign (Isten Hozott Palesztinában Kampány) résztvevői úgy vélekednek, Izrael az aktivisták kitiltásával úgymond bebizonyította: nem igaz, hogy ő lenne a régió egyedüli demokráciája. Az izraeli kormány hivatalos álláspontja szerint a mozgalmárok azért nem kapták meg a kilencven napos tartózkodási engedélyt, amit a határállomáson gyakorlatilag bárki megkap, aki Izraellel vízummentességi szerződést kötött ország polgára, mert megkérdőjelezték a zsidó állam létezéshez való jogát. A jeruzsálemi vezetés azt is visszásnak találja, hogy az emberi jogok bajnokai miért nem a tömeggyilkos szíriai rendőrállam vagy az iráni iszlamista rezsim rémtettei ellen lépnek fel.

A legnagyobb példányszámú izraeli napilap, a Jediot Achronot vezércikke szerint nem volt értelme az aktivisták kitiltásának, hagyni kellett volna, hadd lépjenek be és lengessék a palesztin zászlót, mert így gyakorlatilag az ő oldalukra állították a világközvélemény jelentős részét. Noám Seizáf, a balos békepárti arab-izraeli +972 blog szerint az akció vegyes eredményt hozott: a békés tüntetőkkel szemben a hivatalos Izrael defenzívába szorult, ugyanakkor néhány tucat fiatal kitiltása semmiképp nem versenyezhet a régió más, sokkal durvább konfliktusaival, és politikája megváltoztatására sem kényszerítheti Izraelt, nem úgy – írja Seizáf –, mint például a 2010 júniusi gázai flottilla-akció, amelynek eredményeként Izrael beszüntette az entitás blokádját.

„Biztonsági okokat” emlegettek az izraeli hatóságok, akik szerint a légi közlekedésben is fennakadásokat okozott volna, ha negyvenhárom aktivista ramazurit rendez a Ben Gurion repülőtéren, és esetleg meg kell őket védeni a feldühödött tömegtől. Az akcióban nem csak ennyien vettek részt: több száz palesztin-párti aktivistát már lekapcsoltak franciaországi, svájci és belga repülőtereken.

Két éven belül ez volt a második próbálkozás, hogy tömeges határátlépési hecckampánnyal járassák le Izraelt a Ben Gurion repülőtéren, egyszersmind felhívják a figyelmet az úgynevezett „palesztin ügyre”, amely komolyabb formában utoljára akkor foglalkoztatta a világközvéleményt, amikor Mahmúd Abbász nyugati parti vezető kísérletet tett a palesztin államiság elismertetésére az ENSZ-ben, ám a próbálkozás már a Biztonsági Tanácsban elvérzett.  A „palesztin ügy” elsüllyedésében komoly szerepet játszott az Arab Tavasz számos következménye, amelyek egyértelművé tették, hogy a térségben a legtöbb ország Izrael lététől vagy nemlététől függetlenül is súlyos társadalmi és gazdasági problémákkal küszködik.