E minimalisztikus dokumentumfilm tizenkét hónapon át követi a két Aatsinki tesvér, Aarne és Lasse sorsát, de ezt is csak a filmet záró feliratokból tudjuk meg. Aarne és Lasse néha snowmobiloznak, turistákat szánkóztatnak, mások segítségével és sok kis terepjáróval terelik a rénszarvascsordát egy zárt kordonon belülre, és néha pici helikopterrel utaznak valahova. Amit gyakran tesznek: dohányoznak, tüzifát farigcsálnak és tüzet raknak, vízforralót helyeznek a tűzbe, és amikor felforr  a víz, kávét szórnak bele, kávét isznak, és így tovább. Párbeszéd alig van. Az éppen lencsevégre kapott férfi általában egyedül van, bár azt tudjuk, hogy van családja. Valahol. Amikor a családdal karácsonyoznak, igazi télapó hozza a gyerekeknek az ajándékokat, a rénszarvas szánkóstól ott áll a nappali ablaka előtt. Lappföldön nincs olyan, hogy decemberben ne lenne hó.

A gyönyörű helyszín, a fenséges rénszarvasok és a jelenlegi lappföldi életmód (régimódi és modern, főleg technikai eszközökkel teli) ábrázolásán kívül nem tudni, mi értelme ennek a 85 perces filmnek. A film készítője bizonyára sokat tud a rénszarvasokról és az őket tenyésztő cowboyokról, de ez a tudást sajnos nem osztja meg a nézővel.

Lucy Barreto, a brazil film producere, aki az ötvenes évek végén egy vacsora alkalmából találkozott is Bishoppal és Soaresszel, már 1995-ben, amikor karácsonyra megkapta a könyvet és elolvasta, elhatározta, hogy egyszer filmet csinál belőle. Fel is hívta az írónőt és megvette tőle regénye filmjogait.

A producer fia, Bruno csak évekkel később kezdett el azon gondolkodni, hogy a szerelmi történeten kívül mi lenne a film mondanivalója. Végül megtalálta Bishop egyik versében, amely a veszteségekről szól.

A történetről röviden: 1951-ben, a negyvenéves Elizabeth Bishop ihlet után kutat és elindul New Yorkból egy Dél-amerikai körútra. Rio de Janieroban várja egy volt egyetemi osztály- és szobatársa, Mary.  A pár naposra tervezett látogatás végül tizenöt évre nyúlik, mert Elizabeth megkóstol egy kesu gyümölcsöt és allergiás tünetei miatt kórházba kerül, majd Mary és barátnője, Lota házában lábadozik. Lota és Elizabeth egymásba szeretnek, de Lota Mary-t sem szeretné elveszíteni, és egy kislány örökbefogadásával sikeresen meg is tartja. A három nő és Mary kislánya egy nagy birtokon élnek együtt tizenöt éven át.

Amikor Bishop megérkezik Rióba, egy gyenge, alkoholizmussal küszködő, bizonytalan, szomorú nőt látunk. Soares egy gazdag családból való, magabiztos és boldog nő, aki hozzászokott, hogy mindent megkap, amit akar. Az együtt töltött tizenöt év alatt Bishop megnyeri a Pulitzer-díjat, versesköteteket ad ki és tanári állás ajánlatot kap egy New York-i egyetemen. Soares viszont belekezd egy óriási park építésébe és az ezzel kapcsolatos stressz, Bishop hiánya és még ki tudja, mi más, idegösszeroppanáshoz vezetett. A film elején ábrázolt szerepek a film végére felcserélődnek. Bishop korán, még gyermekkorában megtanulta, hogyan kell veszíteni, Soares sosem tanulta meg.

A rendezésnek és a forgatókönyvnek nem adnék tíz pontot, mert úgy érzem, sok kimondatlan, felszínes jelenet helyett lehetett volna ezzel a gazdag anyaggal még mit kezdeni, de a kameramunka, a helyszínek létrehozása, az ötvenes és hatvanas évek légkörének életre keltése és főleg a színészgárda tízből tizenkét csillagot érdemel.

Reaching for the Moon, Brazil játékfilm, 2013

Főszerepben: Miranda Otto, Gloria Pires, Tracy Middendorf.

Rendezte: Bruno Barreto

A film április 27-ig tekinthető meg a TriBeCa Film Festival keretén belül.

A Bending Steel (Acélhajlítás) című film rendezője, Dave Carroll éppen mosását rendezte társasháza pincéjében, amikor kutyája elindult egy furcsa hang felé a pincetárolók irányába. Dave így találkozott Chris-el, aki éppen egy patkót hajlított meg csupasz kézzel. Chris pincetárolója tele volt meghajlított szögekkel, félbeszakított telefonkönyvekkel, különböző acélrudakkal és más fémtárgyakkal. A két szomszéd beszélgetni kezdett és kiderült, hogy bár Chris nagyon szégyenlős, szívesen beszél acélhajlító szenvedélyéről. Gyorsan kiderül az is, hogy remek dokumentumfilm lenne Chris ama igyekezetéből, hogy ő is bekerüljön az úgynevezett erős emberek kategóriájába (oldetime strongman), akik rendszeresen fellépnek és találkozókat rendeznek. A film eredeti témája az volt, hogy képes-e Chris megbirkózni tömegiszonyával, és meg tud-e tanulni színpadon természetesen viselkedni és megfelelő nívón szórakoztatni.

Dave másfél évig kísérte végig Chris életét kamerával és anélkül. Ellátogatott vele szülei házába, együtt utaztak a Oldetime Strongman találkozóra, Dave forgatot, amikor Chris Schoeck egy másik Chris társaságában, a profi Chris Rider-rel gyakorolt, majd fellépett. Megismerjük az erős emberek fellépésének történetét. Ellátogatunk egy legenda otthonába.

„Az emberi kapcsolatok sok energiát igényelnek. Én megkapom azt az acélhajlításból, amit mások az emberi kapcsolatokból merítenek,” mondja Schoeck a film elején. Később persze kiderül, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. Az világos, hogy Schoecket szülei nem nagyon támogatják semmiben, bár szeretettel és humorral beszélnek fiukról, nem hisznek abban, hogy amit hobbiként művel, annak van értelme. Schoeck elmeséli, hogy fiatal tinikora óta alkoholt fogyasztott és egy évtizedig alkoholistaként élt. Amióta sikerült az italfüggőséget legyőznie, az egészségére és az acélhajlításra koncentrált.

A dokumentumfilm csúcspontja az a 2011-i augusztusi nap, amikor Chris Schoeck fellépni készül a brooklyni Coney Islandon más híres Strongman-nel. Sikerül-e Chris-nek a fellépés? Eljönnek-e a szülei erre a fiuk számára nagyon fontos előadásra? Egyáltalán megrendezik-e az előadást, hiszen az Irene hurrikán egy nappal a rendezvény előtt csap majd le a városra?

Ez és más érdekes dolog is kiderül a Bending Steel című rendkívül érdekes dokumentumfilmből, amely megtekintése után ez a néző sajnálta, hogy véget ért.

A nézőben felmerül a kérdés, hogy egy Bordeaux-i borokról szóló dokumentum-, vagy PR-filmet néz-e?

A gyönyörű képanyagon kívül az interjúalanyok is csupa emlékezetes mondatot ejtenek ki a szájukon. A híres francia Bordeaux terület borgazdái közül megszólal vagy fél tucat. Szót kap Francis Ford Coppola („Ugyanazt a bort ihatjuk, mint Jefferson”, „A bor nem áru amit gyártanak, hanem a természet egyfajta csodája.”), több világhírű borértékelő zsűritag, borszakértők, borkereskedők és borokról író újságírók is.

Miután megismerkedtünk a francia borászokkal, bejártunk néhány gyönyörű chateau-t, kiderül, hogy a Bordeaux-i borok 2009-es évjárata különösen jól sikerült és árrekordokat döntött meg. Viszont az időjárásnak köszönhetően a 2010-es évjárat is az évszázad legjobbja lett, és az árak meg feljebb mentek. Ekkor az európai és amerikai vásárlók csak befektetésként vettek Bordeaux-i bort. A legnagyobb importőr Kína lett, így a filmstábbal együtt kirándulunk egy kis összkínai körútra.

Felvetődik néhány jól ismert kínai sztereotípia, amelyeket egy szakértő (angol és kínai családból származó) elemez. Találkozunk néhány roppant gazdag kínaival, akik másfél millió dollárt is kiadnak egy üveg értékes borért, és itt is van aki befektetésként, és van aki fogyasztásra vásárolja a francia bort. A Bordeaux-i bor, annak is a Chateau Lafite fajtája a legnépszerűbb Kínában, mert egyrészt az a hír terjedt el, hogy fiatalítja  az arcbőrt, másrészt pedig egy okos marketing lépésként egy piros nyolcast helyeztek az üvegek címkéjének tetejére, ami kínai numerológia szerint szerencsét hoz. Ezért ennek a bornak főleg a 2008-as évjáratát adják ajándékba és kínálják vendégeiknek a kínaiak.

Egy másik téma, amit a dokumentumfilm körbejár, a hamisítványok tömérdeke. Állítólag egy üres Bordeaux-i üvegért akár ötszáz dollárt is kaphatunk a feketepiacon. Az étteremben fogyasztott ilyen borok üres üvegeit ezért gyakran a vendég szeme láttára törik össze, vagy a vendég hazaviszi.

A 2011-es Bordeaux-i bor nem lett olyan jó minőségű, mint az előző két évjárat, és az árak is zuhanni kezdtek. Közben Kínában is elkezdtek bort termelni, és az is elhangzik, hogy néhány évtized múlva, ha a kínai borfogyasztás ilyen tempóval növekszik, a világ összes megtermelt bora sem lesz elég ahhoz, hogy a kínai piacot kielégítse.

A kínai büszke nemzet, mondja az egyik interjúalany. Ha a kínaiak meg akarnak valamit valósítani, addig tanulják, amíg ugyanolyan jók, vagy még  jobbak lesznek abban, amit elhatároztak. Egy kínai üzletember már vásárolt egy chateau-t a Bordeaux-i területen, és a megtermelt bort kizárólag Kínaban értékesíti. Kínában pedig egyre szaporodnak a szőlőültetvények, és egyre több üzletember hiszi, hogy a bortermelés jó üzlet. Lehet, hogy évtizedek múlva a kínai bor is jó minőségű lesz de az is lehet, hogy nem. A Bordeaux-i borokat évtizedeken át akarták utánozni az egész világon, de eddig senkinek sem sikerült.

Jameset saját elmondása szerint harminckét éves korában a film mentette meg az öngyilkosságtól. Nem volt könnyű gyerekkora: apja korán meghalt és James nagyon meg akart felelni az anyjának, aki nem értette fiát. Amikor egy barátja megkérte, segítsen neki filmet forgatni egy temetőben, James bele szeretett a kamerába és élete végéig a mozgókép volt a kedvenc médiuma.

Az első experimentális filmek után 1951 és 1953 között Londonban, majd 1953 és 1955 között Párizsban forgatott játékfilmeket. Cannes-i filmfesztiválon 1954-ben nyert különdíjat a Pleasure Garden című filmmel. A díjat maga Jean Cocteau adta át Broughtonnak. Ezek után egy nagy filmstúdió felkérte egy játékfilm rendezésére, de James nem kapott az alkalmon.

Miután Európából visszatér Kaliforniába, a hippi-korszak kezdetén, Broughton folytatta a filmkészítést, a költészetét, és a San Francisco-i egyetemen kezd el tanítani. Első házassága Pauline Kael, ismert filmkritikussal, akitől egy lánya született, rövid idő után felbomlott. 1962-ben házasságot köt Suzanna Hart kosztümkészítővel, akitől két gyermeke születik. 1975-ben, hatvanegy évesen megismerkedik a nála sokkal fiatalabb Joel Singer-el, és a két férfi egymásba szeret. James úgy érzi, végre megtalálta lelki társát. Ettől kezdve élete végéig, nyolcvanöt éves koráig úgy érezte magát, mint addig sosem – boldognak. Életműve – 23 film és 23 verskötet – több neves díjat nyert.

Ha Broughton élete és munkássága nem is érdekli a kedves nézőt, e filmet azért is érdemes látni, mert Stephen Silha és Eric Slade rendezők fantasztikus történelmi, főleg film-, beat-korszaki költészet – és más alternatív művészeti ágak történelmi dokumentumait használták fel. Tömérdek korabeli filmet és fényképet tárnak a néző elé, megfelelő magyarázattal. A filmben megszólal többek között Lawrence Ferlinghetti, George Kuchar, Jack Foley, Armistead Maupin és Pauline Kael is.

A Kill Team – A gyilkos csapat című dokumentumfilm alaposan körüljárt egy 2010-ben országszerte figyelmet felkeltő incidenst az afganisztáni háborúból.

Dan Krauss filmrendezőnek és munkatársainak sikerült lencsevégre kapni nemcsak Adam Winfieldet, aki tulajdonképpeni hőse a történetnek, hanem szüleit és katonatársait is. Meglepően őszintén, gyakran önkritikusan nyilatkoznak a kamera előtt.

A háború a Kill Teamnek becézett csapatot úgy változtatta meg, hogy rendes emberekből olyanokká váltak, akik heccből, viccből, trófeagyűjtési vágyból, ártatlan afgán civileket öltek meg. Amikor Adam Winfield rájött, hogy új felettese még más katonai egységekből hozzá forduló katonáknak is segít megölésre alkalmas civilt találni, és utána Adam kollégái segítségével megszervezi a gyilkosságot úgy, hogy kívülről úgy látszódjék, az afgán civil támadt amerikai katonákra és ők csak védekeztek, azon kezdett el tűnődni, hogy ez vajon csak neki tűnik gonosz tettnek? „Hiszen nem ezért jöttünk ide,” mondja Adam, „miért csak engem zavar ez? És miért nincs hova fordulnom?”

Adam édesapjával osztja meg először a dilemmáját, aki ugyancsak az amerikai hadseregben szolgált, amikor az interneten csetelnek. A szülők tehetetlenek, hiába telefonálnak a hadsereg különböző részlegeire, hasznos információt és segítséget sehonnan sem kapnak. Mindenhonnan azt a végkövetkeztetést hallják, hogy ez a hadsereg belső problémája, és ott kell megoldani, az egységen belül, ahol keletkezett.

Közben Adam késsel és fegyverrel a párnája alatt alszik, mert katonatársai közölték vele, tudják, mire készül, és az alakulat vezetője, aki az általa meggyilkolt afgán civilek levágott ujjait gyűjtötte, hogy később láncot csináltasson belőlük, kész ellátni Adam baját. Adam szülei most már nagyon aggódnak fiukért és arra kérik, kérje legalább az áthelyezését. De azt sem lehet. Adam attól tart, hogy nem álmában vagy a bázison, hanem járőrözés közben gyilkolják meg őt is.

Egy nap Adamot az alakulat és legfőképpen annak vezetője olyan helyzetbe sodorja, amely során ő is rálő egy civil afgánra, aki meghal. Nem tudni, ki ölte meg a férfit, mert többen tüzeltek egyszerre, de Adam később megtudja, az áldozat is egy ártatlan civil volt és az egészet azért rendezték meg, hogy Adam is részese legyen a gyilkosságnak, és ezáltal elmenjen a kedve attól, hogy a többieket feladja. Most már nem ártatlan tanú Adam, hanem ugyanolyan bűnös, mint a többiek.

A gyilkosságok végül mégiscsak napvilágot látnak. Adam mindent bevall, és néhány katonatársa is. Az egyik elmeséli, hogy szerinte az normális, hogy az ember civilben más emberi normák szerint viselkedik és katonaként megint mások szerint. Egy másik, nagyon fiatal katona nem is érti, hogy a média és a katonai bíróság, amely végül kénytelen volt foglalkozni az üggyel, miért csinálnak nagy ügyet belőle, hiszen csak néhány afgánról van szó.

Adam Winfield hároméves börtönbüntetést kapott. Az alakulatvezető, Calvin Gibbs, életfogytiglanit.  Ez a Kill Team legalább már nem gyilkolászik Afganisztánban.

Marian 2001-ben halt meg 89-évesen, Alzheimer-kórban.

Pam White a hatvanadik születésnapját megelőző időszakban kezdett anyja életét bemutató könyvén dolgozni, The Genius of Marian – Marian zsenialitása címmel. Filmes fia, Banker White ekkor vette észre, hogy anyja szokatlanul küszködik a gépeléssel és egyszerű mentális feladatokkal. Nem sokkal ezután Pamet korai Alzheimer-kórral diagnosztizálták, ekkor a fia elkezdte videón dokumentálni anyja életét.

Banker és felesége, Anna Fitch, aki filmproducer, 2009-ben három évre beköltözött Banker szülei házába és miközben dokumentálták Pam betegségének folyamatát, segítettek Pamnek és férjének, aki otthonról végezte munkáját, hogy igazi szerető férjként törődhessen feleségével. „Persze, hogy én akarom gondját viselni”, mondja könnyek között a férj, „hiszen ő eddig fantasztikus életet biztosított számomra.”

Pam, munkájából kifolyólag, és mert végignézte anyja Alzheimerének folyamatát, tudja, mi történik vele. Tudja azt is, mi fog történni vele. Bankerrel és férjével annyira nyíltan beszéli meg érzéseit és nehézségeit, amennyire állapota megengedi. A frusztráció és harag után szomorúság és tehetetlenség látható Pam arcán. Először ellenkezik az ellen, hogy valakit felvegyenek mellé, aki betegsége súlyosbodásával jobban gondját tudná viselni, mint férje, de végül belátja, hogy ez a jobb megoldás. Banker apja néhány otthon töltött év után újból az irodájában dolgozik napközben.

Az elvárásokkal ellentétben a Genius of Marian című film nem egy tragikusan szomorú, élete végén szenvedő anyáról, feleségről és nagyanyáról szól, hanem inkább egy emberről, aki hagyja, hogy élete legfájdalmasabb, talán legszomorúbb részét vele megosztani akaró fia tudja, mi történik vele. Csodás végignézni, mennyire szeretik és támogatják egymást a családtagok. Ebbe a szeretetbe beleférnek apró kihágások, mert Tolsztojjal ellentétben nem valljuk, hogy minden család egyformán boldog.

Pam és férje továbbra is családi házukban élnek, nem messze az óceán partjától. A filmben az utolsó jelenetben Pam arról beszél, hogy végülis nem tragédia, ami vele történik. Ez így van rendjén, mondja fiának és a szeme csillogásából, a tekintete tisztaságából tudni lehet, így is érzi.

Marian festménye Pamet és Bankert ábrázolja.

Főszerepben az erőszak – akár ez is lehetne a Haneke-t bemutató film címe, mert a rendező filmjeiben az emberek és állatok fizikai és lelki kínzása kerül középpontba. Az emberek hol késsel, hol fejszével váratlanul és drámaian vetnek véget saját életüknek, és mindig ömlik a vér. A verekedések, pofonok, lövések látványa, é szinte a poklok poklaiból jövő kiabálás, szenvedés hangjai nem érzékeny lelkeknek valók.

Azonnal felmerül a kérdés, milyen lelkivilággal rendelkezhet az az ember, aki kizárólag az erőszak, a kegyetlenség és szenvedés megszállottja. Haneke sem saját magát, sem filmjeit nem hajlandó analizálni, nem interpretál. Azt mondja, próbálja eltakarni filmjei mozgatórugójainak eredetét. Fejtse meg a néző saját maga. A rendező nem könnyíti meg senki számára a dekódolást.

„A mai filmekben a gyerekeket és az állatokat nem bántják. De a valós életben bántalom éri a gyerekeket és az állatokat is,” magyarázza Haneke. Filmjeit nézve úgy tűnhet, csak erőszak éri a modern társadalomban élőket, de ez szerencsére nem igaz.

Az idei fesztivál még jobb filmeket tár a nézők elé, mint az előző években. Az első ma bemutatott film nem is játék, hanem egy dokumentumfilm, amely a brooklyni National Indie zenekar turnéját mutatja be. Ez is jól tükrözi, amit én is hangsúlyozni szeretnék, méghozzá azt a tényt, hogy a népszerű, nagy neveket csillogtató játékfilmeken kívül nagyon jó dokumentumfilmek megtekintésére kiválóképpen alkalmas az idei fesztivál. A népszerű játékfilmeket később, máskor is megnézheti a kedves néző, a dokumentumfilmeket nem biztos, hogy mozikban később vetítik majd, akkor sem, ha kiválóak. Az elkövetkező napokban számos remek filmet ajánlunk majd olvasóink figyelmébe.

Április 17. és 28. között 53 film premierjét ünneplik majd a világ 37 országából érkező filmkészítők. A fesztivál rendezői egyébként 6121 beérkezett filmből válogattak.

Az ismert nevek közül ezeket megtalálhatjuk a fesztivál programján: Mira Nair, Moms Mabley, Gore Vidal, Richard Pryor, Elaine Stritch, Muhammad Ali, James Broughton, Whoopi Goldberg, Clint Eastwood, Ethan Hawke, Joan Rivers, Julie Delpy, Gloria Steinem, John Slattery, valamint a “Lil Bub & Friendz,” internetről ismert cicái.

A fesztivál programjairól és a filmekről ezen a weboldalon lehet részletesebben tájékozódni:  http://tribecafilm.com/festival