A keresetlevél szerint Soltész Vilma és férje, János, 2012. július 17-én váltott jegyet New Yorkból Budapestre a Molnár Utazási Irodában. A jeggyel minden rendben volt, a házaspár 2012. szeptember 17-én minden bonyodalom és probléma nélkül megérkezett Budapestre. Az asszony hosszú évtizedek óta először utazott Magyarországra, hogy meglátogassa elhunyt rokonai sírjait. Amikor megérkeztek Budapestre, a KLM helyi irodájában tájékoztatták Soltész Jánost, hogy a visszautazáshoz gondoskodnak megfelelő ülésről és felszerelésről. Visszafelé október 15-én repültek volna, de október 2-án Vilma bekerült a veszprémi kórházba, ahol kiderítették, hogy dialízisre haza kell mennie mielőbb a New York-i kezelőorvosához. Október 15-én megjelentek Ferihegyen, hogy Amszterdamon keresztül hazarepüljenek New Yorkba.

Ferihegyen Soltész János emlékeztette a KLM képviselőjét Vilma súlyára és egészségi állapotára, mire az agent ugyanazt az ígéretet tette, amit korábban: gondoskodnak a szükséges ülésről és felszerelésről. A gép fedélzetén azonban Vilma nem tudott a kerekesszékkel manőverezni a számára kihagyott két ülés helyén. A stewardessek nem segítettek megoldani a problémát, hanem értesítették a pilótát, aki a súlyos nőt és a problémát látva, közölte: el kell hagyniuk a repülőgépet, nem tudják őket elszállítani, nem vállalnak felelősséget. Miután a házaspár elhagyta a gépet, a KLM alkalmazott ígért segítséget. Ezután öt órát vártak a ferihegyi repülőtéren. Ezután közölték, hogy a Delta vállalta, Vilmát elviszik New Yorkba, de Prágából, a Václav Havel repülőtérről.  Éjszaka négy és fél órás vezetést követően megérkeztek a prágai repülőtérre.

Itt azonban kiderült, hogy nincs semmiféle eszköz, amivel Vilmát beemeljék  a repülőgépre, és az utastér sem alkalmas a szállítására. János emlékeztette őket, hogy a jegyet a Deltán keresztül vásárolták, és előre jelezték az asszony súlyát és méreteit. A Delta ennek ellenére elvállalta az utaztatását. Prágában azonban már megtagadták ezt, ezért mindezek után vissza kellett autózni Veszprémbe. Ezután telefonáltak New Yorkba, és kértek jegyfoglalást október 22-re a Lufthansa New York-i járatára frankfurti átszállással. Az utazási iroda mindent a legprofesszionálisabb módon elintézett, és a házaspár október 22-én kiment újra a ferihegyi reptérre. A Lufthansával tisztázták előre, hogy az utazáshoz milyen speciális szolgáltatásra van szükség. A Lufthansa tisztában volt Vilma súlyával és állapotával. A légitársaság orvosa, valamint tűzoltók segítségével Vilmát feltették a gépre, az előre kijelölt helyére. A procedúra még tartott, és már majdnem elhelyezték Vilmát a számára elkészített helyen, de nem tudták bekötni az övét. Ha valaki nem tudja magát becsatolni az ülésében, vagyis a gépen nem rögzíthető biztonságosan, akkor nem szállítható. Emiatt a pilóta kijött a fülkéből, és közölte, hogy nem várhatnak tovább, mert a többi utasnak el kell érnie a csatlakozásokat, és a szerencsétlen nőt újra leszállították a gépről. A gépről való leemelése további 25-30 percet vett igénybe.

Ekkor újra vissza kellett autózni Veszprémbe. Vilma ekkor már nem volt jól. Soltész Vilma ekkor már sürgős orvosi segítségre szorult. Egy olyan kezelésre kellett volna hazaérnie New Yorkba, amit csak a saját orvosa tudott volna elvégezni. János újra felvette a kapcsolatot az utazási irodával, és elmesélte, mi történt. Az iroda megígérte, hogy keresnek új megoldást. Bécsben találtak újabb járatot, amíg a férj ezt intézte, két nap múlva holtan találta Vilmát az ágyban.

A kereset hivatkozik a légitársaságokra vonatkozó Montreali Egyezményre, amely szerint nem utasíthatják vissza a Vilmához hasonló betegek vagy nagy súlyú utasok elszállítását. Szerintük a nő halálát a légitársaságok gondatlansága okozta. Felháborító kötelességszegés, mulasztás és közöny történt.

A férj nevében eljáró Ronai és Ronai L.L.P Ügyvédi Iroda összesen 6 millió dollárra perelte egyenként a három légitársaságot. Az NBC által bemutatott filmben Soltész János elmondta a kálváriájukat, és hogy neki Vilma volt az élete, akit emiatt elveszített. A légitársaságok közleménye szerint mindent megtettek, hogy a nő feljuthasson a gépekre, de nem jártak sikerrel. A nő férje szerint azonban miután a repülőgép-társaságok vállalták, hogy Soltész Vilmát Európába hozzák, haza is kellett volna szállítaniuk. Szerinte a felesége nem halt volna meg, ha minimális odafigyelést kap a nemtörődömség helyett. Három légitársaság vallott kudarcot, holott mindössze négyezer forintba került volna az a megnövelt öv, amellyel már biztonságosan felszállhatott volna. A közleményekből nem derül ki, hogy az egyhónapos magyarországi tartózkodás alatt mennyit növekedett a csaknem 200 kilós Vilma súlya. A nő súlyos cukorbeteg volt, veséi leálltak, dialízisre lett volna szüksége. Egy hónap alatt 30 liter víz gyülemlett fel a szervezetében. Azt nem lehet tudni, hogy a dialízist miért nem vették igénybe magyarországon.

Holly Ostrov Ronai és Peter Ronai sztárügyvédek úgy nyilatkoztak, hogy a három légitársaság egyetemlegesen felel a tragikusan elhunyt nő haláláért.  Holly Ostrov Ronai emellett kiemelte, hogy “a légitársaságokat időben figyelmeztették Soltész Vilma állapotáról. Ők ennek tudatában vállalták a szállítását, és vitték el Budapestre. A légitársaságok feladata lett volna megoldani technikailag a mentőöv kérdését. Nemcsak a kötelességüket mulasztották el, de megsértették a törvényes játékszabályokat is”. Holly Ostrov Ronai arra is hivatkozik, hogy “amikor másik ország repülőterére kellett menni, akkor Soltész Vilmát be tudták szállítani egy kis Suzukiba, és azzal vergődött el Prágáig, de nem tudták betenni egy hatalmas repülőbe”. Peter Ronai azt mondta, hogy ez a haláleset könnyen megelőzhető lett volna. A légitársaságok kötelessége, hogy gondoskodjanak a mozgássérültek felszállításáról és elhelyezéséről. Erre megfelelő technikai eszközök állnak rendelkezésre, de kényelmesebb volt elküldeni a beteg asszonyt. A felelősség a légitársaságokat terheli. Jánosnak Vilma volt az élete, rajta kívül nincs semmije. A repülőcégek gondatlansága miatt maradt egyedül a világban”.

„Az ügy nagyon egyszerű számomra – mondta Peter Ronai. – Ők elvállalták ezt a munkát, és azt is, hogy befejezik. Ez szánalmasan sikerült. Mindent megteszünk, hogy hasonló eset máskor ne fordulhasson elő.”

Elhunyt Halász Péter író, ebből az alkalomból közöljük egy korábbi interjúnkat, amelyet Monica Porterrel, Halász Péter Londonban élő lányával készítettünk az Amerikai Népszavának. Monica Porter neve ismerősen cseng a brit könyvbarátok körében. Könyvei közt kettő is van, amelyik a Magyarország iránt érdeklődő olvasók számára különösen érdekes lehet. Az egyik, a Deadly Carousel a híres magyar színésznő, Rácz Vali életének egy drámai korszakáról szól. A művésznő Monika Porter édesanyja, akinek történetére véletlenül bukkant rá, amikor  The Paper Bridge című könyvéhez gyűjtött anyagot. Monica Porter több évtizede Londonban él. A brit fővárosban lévő kertes háza, ahol beszélgettünk, igazi angol otthon, angolabb talán már nem is lehetne.  És mégis: a polcokon a könyvek, a családi képek, az egész környezet azt érzékelteti, hogy itt nem egy tőrőlmetszett brit íróval fogok találkozni, noha az interjú angol nyelven készült.

Beszélgetésünk megkerülhetetlen kiindulópontja, hogy Ön egészen különleges, rendkívüli művész-családból származik. Kérem, meséljen a szüleiről!

Nos, édesanyámat nagyon jól ismerték Magyarországon a XX. század harmincas-negyvenes éveiben: énekesnő volt Budapesten, színésznő, aki rengeteg filmben szerepelt, sok lemeze készült, számos népszerű sláger fűződik a nevéhez. Édesapám, Halász Péter pedig író volt, újságíró, aki filmforgatókönyveket és regényekeket egyaránt írt, az első regénye azt hiszem, húsz éves korában jelent meg. De dolgozott rádióban is, az ötvenes évek elején pedig újságíróként is tevékenykedett. Tudom, hogy nálam jóval nagyobb tehetség volt, és én az ő képességeinek csak egy részét örököltem, de az, hogy most újságíróként keresem a kenyeremet, jórészt az ő érdeme.

A család 1954-ben Budapesten. Halász Péter, felesége, Rácz Vali színésznő, és két gyermekük, Monica és Valér.

Az önéletrajzában olvastam, hogy eredetileg színésznőnek készült. Ez pedig az édesanyja hatása?

Hát igen. Láthatja, nem vagyok túl eredeti. Kamaszkoromban az édesanyám nyomdokaiba szerettem volna lépni, énekelni és színpadra állni, noha soha nem volt igazán jó hangom, de a színészethez nagyon vonzódtam. Eredetileg azért is jöttem Londonba, hogy itt színészmesterséget tanuljak. Ezt is tettem, de végül mégsem álltam sokáig színpadon, mert nagyon fiatalon, 22 évesen férjhez mentem, majd rögtön el is határoztam, hogy a színészet helyett az újságírásra fogok koncentrálni.

Az édesanyját látta valaha is színpadon?

Igen, láthattam néhányszor, de ez már New Yorkban történt, amikor én már kamaszodtam. Ott ugyanis minden évben kétszer-háromszor óriási bemutatót rendeztek az ott élő emigránsoknak, gyakran New Yorkban, de sokszor más nagyvárosokban is. Az édesanyám gyakran énekelt, édesapám pedig a konferanszié, egyfajta ceremóniamester, vagy ahogy ők nevezték, a compere volt ezeken az esteken.

15-16 éves koromban aztán, amikor már engem is vonzott a show-biznisz, én is felléptem, énekeltem ezekben a műsorokban, amelyek igazi családi üggyé váltak.

Mikor hagyták el Magyarországot? El kellett menniük vagy el akartak menni az országból?

Az évek során sokszor, sok helyütt írtam erről. Azt hiszem, különösen édesapám számára vált nagyon nehézzé Magyarországon maradni a forradalom után. Ő teljesen elvesztette a hitét abban, hogy ha ott maradunk, akkor valaha is szabadon írhat. A forradalom első, euforikus időszakában persze mindenki nagy változásokat remélt, és ő is Magyarországon látta a jövőjét, de aztán gyorsan világossá vált, hogy ezek a remények nem teljesülhetnek, hogy ismét totális kommunista rezsim köszönt be, ahol az ő elvei és hite nem érvényesülhetnek  megalkuvás nélkül. Az elkövetkező évtizedekben aztán nagyon sokszor beszéltünk erről, és mindig azt mondta: az egyik legfontosabb ok, amiért a távozás mellett döntött, az volt, hogy én és a bátyám egy szabad országban nőhessünk fel, és ne kelljen azokkal a problémákkal szembesülnünk, amelyek az ő életét gátolták. Édesapám Amerikába akart menni, és nem mondjuk Ausztriába, hogy minél távolabb kerüljön attól, ami Magyarországon zajlott.

Emlékszik valamire ebből az időből? Hiszen ekkor még csak négy éves volt…

Néhány homályos emlék dereng… persze ahogy az ember idősebb lesz, egy idő után nem tudja, hogy tényleg emlékszik-e, vagy csak a gyakran felidézett emlékekre emlékszik… De emlékezni vélek arra, hogy egy teherautó hátuljában szorongok, sok más emberrel együtt, ahogy éjszaka átmegyünk a senki földjén Ausztriába. Mint sokan mások, egy darabig mi is Bécsben várakoztunk, amíg aztán az USA-ba vittek minket, méghozzá az amerikai hadsereg, más menekültekkel együtt. Amerika minden más országnál több magyar menekültet fogadott be. Így kezdődött az életünk, mint magyar emigránsoké.

Mik az első amerikai emlékei?

Az amerikai korai gyermekkoromból már több éles, határozott emlékem maradt meg. Nagyon szerencsések voltunk, mert egy jómódú amerikai özvegy vett minket pártfogásába, aki a hatóságokkal közölte: szívesen befogad egy menekült családot, méghozzá lehetőség szerint művészeket. Ennek mi megfeleltünk, így kerültünk ehhez a jótevőnkhöz, és majdnem egy évig egy kis házikóban laktunk az ő hatalmas, nagyon szép connecticut-i birtokán. Volt egy hatalmas úszómedencéje, és egy óriási háza, ahol néha óvatosan, lábujjhegyen járva körülnézhettem. Kedves, de kissé ijesztő jelenség volt, ám a családunknak sokat segített eleinte. Apám kezdetben nem éppen íróhoz illő munkákat is kénytelen volt elvállalni, például egy kalapgyárban dolgozott, de aztán elég gyorsan a saját lábára állt, és ismét az íráshoz fordult. Közben már egész korán, 1957-58 táján csatlakozott a Szabad Európa rádióhoz, eleinte mint külsős, később aztán státuszba is vették.

És édesanyja? Ő folytatni tudta nagyszerű énekesi, színészi karrierjét?

Nem, semiképpen, bár az az igazság, hogy a mi születésünk után két kisgyerekkel anyám amúgy is lemondott a művészi karrierről. Talán lemezfelvételt még készített, de színpadra már Pesten sem lépett, amikor kicsik voltunk. Amerikában pedig teljesen anya és feleség lett. Mivel ő az egész szakmai énjét, azonosságát Magyarországon hagyta, neki sokkal nehezebb volt beilleszkedni az amerikai emigráns létbe, mint édesapámnak, aki mindig tele volt tennivalóval, mindig írt, rádiózott, és lényegében folytatta az otthoni foglalkozását. Anyámnak viszont Amerikában többé nem volt karrierje, csak a család és az emigráció. Ő úgy vágyakozott az otthon hagyott életük után, ahogy apám igazából sohasem.

Az, hogy többé nem ő volt – elnézést a kifejezésért – az ünnepelt primadonna, hogy elveszett az életéből a siker, a csillogás – ez keserűvé tette őt?

Ó, a primadonna a legmegfelelőbb szó, hiszen ő tényleg az volt! Azt hiszem, valóban érzett keserűséget, de nemcsak a színpad miatt, hanem azért is, mert a saját szüleitől is el kellett szakadnia. Számára a saját szülei, családja, rokonsága, a saját gyökerei nagyon fontosak voltak, és megszenvedte, hogy Amerikában mindettől el volt vágva. Ez egy kicsit boldogtalanná és meghasonlottá tette. Őrlődött a kettő közt. Egyrészt imádott Amerikában lenni, ahol új barátokra tettünk szert, ahol aztán egy idő után egy lakásból kertes házba költöztünk, és ott boldogan kertészkedett. Jól érezte magát Amerikában, de énje egy része mindig vágyott az otthon hagyott család után, és ettől mindig volt benne egy kis szomorúság is. Sosem tudott teljesen amerikaivá válni.

Meddig éltek Amerikában?

1970-ig, aztán az egész család együtt átköltözött Londonba. Édesapámat áthelyezték a SZER londoni irodájába, én pedig elkezdtem színészetet tanulni. 1975-ben a szüleim ismét tovább költöztek, Münchenbe mentek, ahol édesapám a SZER központjában dolgozott egészen addíg, amíg a nyolcvanas években nyugdíjba ment. Édesanyám 1997-ben, 85 éves korában ott is halt meg, édesapám pedig még ma is ott él.

A Halálos Körhinta (Deadly Carousel*) című művét édesanyja emlékének szentelte. Ez a könyv regény, vagy memoár?

Nem, nem regény. Véletlenül bukkantam rá édesanyám életének a háború alatti fantasztikus fejezetére egyik budapesti utam során a nyolcvanas években, amikor egy másik könyvemhez gyűjtöttem anyagot. Ekkor találtam rá arra a fantasztikus történetre, hogy miként segített bizonyos zsidó barátait elbújtatni Budapest náci megszállása idején, hogyan került veszélyes helyzetekbe, hogy tartóztatta le a Gestapó, hogy menekült meg, hogy végezték majdnem ki, hogy úszta meg azokat a nagyon veszélyes időket. Nem volt nehéz rájönni, hogy ebben egy egész könyv rejtőzik. Én nem vagyok regényíró, tehát újságíróként fogtam neki, hogy felderítsem a tényeket, kinyomozzam, mi történt, és megörökítsem ezeket a rendkívüli eseményeket. Ráadásul az igazság maga is olyan elképesztő volt, hogy azt szerintem semilyen regény nem tudta volna felülmúlni. Szerencsére ekkor még édesanyám is élt, sőt az események néhány más szereplője is életben volt még, így első kézből szerezhettem információkat az eseményekről, és nem utólag, dokumentumokból kellett visszakövetkeztetni, ami nagyon megnehezítette volna az anyaggyűjtést. Persze sokat kellett hozzáolvasnom, mert szinte semmit nem tudtam arról, mi is történt Magyarországon a II. Világháború idején. Izgalmas és fantasztikus időszak volt az, amíg ezt a könyvet írtam. Édesanyámat és engem sokkal közelebb hozott egymáshoz, közelebb, mint amennyire valaha is álltunk egymáshoz. Nagyon erős kötelék fonódott ekkor köztünk, egy igen erős híd. Nyílt és őszinte volt hozzám, sokat mesélt nekem. Ez volt az első alkalom, hogy a vele történtek napvilágra kerültek. Mivel ekkor derült ki, hogy emberek életét mentette meg, nem sokkal később Jad Vasem igazai közé választották. 1991-ben együtt utaztunk el oda, és nagyon szép szertartás keretében tüntették ki. Boldoggá tett, hogy erre az én könyvem nyomán kerülhetett sor. Igaz, majdnem fél évszázaddal a történtek után, de mégis, egy igen szép, megható szertartáson  ismerték el édesanyám érdemeit, aki szerencsére még megérhette ezt.

A könyvet kiadták magyarul?

Nem, és nem is értem, hogy miért nem. Szerintem már évekkel ezelőtt ki kellett volna adni, hiszen édesanyámat Magyarországon jól ismerték, sőt logikusabb is lett volna magyarul megjelentetni, mint itt angolul. Sajnos, a magyar könyvkiadás működése és kiszámíthatatlan esetlegessége ma is rejtély előttem…

Érdekes, hogy legújabb könyve, a Papírhíd (Paper Bridge) gyökerei is Magyarországra, a magyar gyerekkorhoz és identitáshoz nyúlnak vissza…

Ez azonban nem édesanyjáról szól, hanem a saját gyerekkoráról. Hogyan született meg ennek a könyvnek az ötlete?

1980-ban a kisfiam két éves volt. A születése után egyre többször jutott eszembe, hogy a saját múltamban egy kicsit jobban el kellene mélyednem. Ez korábban sosem ötlött az eszembe, de akkor nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy vissza kellene mennem Budapestre, és őt is magammal vinnem, hiszen majdnem ennyi idős voltam én is, amikor mi elhagytuk az országot. Úgy éreztem, ha most vele visszamegyek a szülőföldemre, akkor valahogy bezárul, teljessé válik a kör ezzel a kisfiúval. Visszatérek Budapestre, és megpróbálom felfedezni a gyökereimet, a családi, rokoni hátteret, a kulturális közeget, ami még mindig nagyon sokat jelentett nekem, noha nem sokat tudtam róla. Így hát nagyjából azzal az elhatározással indultam útnak, hogy minél több emberrel találkozzam, mindent megnézzek, amit csak lehet, hogy minél többet megtudjak arról az országról és arról a népről, ahonnan és akik közül én is származom, és felmérjem, hogy immár felnöttként mit is jelent ez nekem. Így is tettem. Egy hónapot töltöttem Magyarországon, az életem legzsúfoltabb, leghektikusabb hónapját. Minden nap rengeteg emberrel találkoztam, az élet legkülönbözőbb területeiről. Fiatal diákokkal, akik arról álmodoztak, hogy egy nap majd ők is eljutnak Nyugatra (hiszen a nyolcvanas évek még a kommunista időszak volt, amikor nem lehetett könnyen utazni), idős arisztokratákkal, akik a háború után elvesztették a vagyonukat, és a két véglet közt is mindenkivel: mérnökökkel, tanárokkal, bolti eladókkal, rengeteg emberrel. Engem is meglepett, hogy milyen sok embert ismerek, hogy édesanyám rokonsága révén mennyi mindenkivel találkozhattam. Egy kicsit még Budapesten kívül is tudtam utazni, és így alakultak ki a benyomásaim. A könyv címe, a Papírhíd szimbolikus jelentőségű. Amikor ezeket a beszélgetéseket folytattam, végig az volt az érzésem, hogy valamiféle hidat építek a budapesti múltam és a londoni jelen életem közt, ami azért papír, mert mint minden, ami papírból készült, törékeny és finom dolog, amivel óvatosan kell bánni, mert nem tarthat örökké.

Milyen országot talált 1980-ban ahhoz képest, amit gyerekkorában otthagyott?

Olyan kicsi voltam még, amikor elmentünk, hogy az akkori állapotokhoz nemigen tudtam volna hasonlítani. De közben már egyszer voltam Magyarországon, a hetvenes évek elején. Akkor még nem mint újságíró mentem, semmi más célom nem volt az úttal, csak az, hogy nyaraljak egy kicsit. 1971-ben még a hidegháború sűrűjében jártunk, és az egész légkörben volt valami sötét, fenyegető. Világosan tudtam például, hogy követnek. Nehéz volt bárkivel szabadon beszélni. A rokonaim többször is figyelmeztettek: vigyázzak, hogy hol, kinek, mit mondok, nehogy bajba kerüljek, és persze nem akartam őket se bajba keverni. Amikor aztán 1980-ban, egy évtizeddel később visszamentem, már rengeteg minden nagyon megváltozott. Persze még mindig kommunista ország volt, még mindig voltak dolgok, amiket nem lehetett megtenni, de már érezhető volt a változás, a dolgok enyhültek, a hidegháború olvadásba váltott át. Néhány év múlva pedig megjelent a színen Gorbacsov, és onnan kezdve tényleg minden megváltozott, az egész légkör, Magyarországon is. A valódi változások persze a demokrácia megjelenésével történtek meg. Amikor aztán 1990-ben édesapámmal utaztam Budapestre, aki akkor járt az emigrálásunk után először Magyarországon, az igazán megindító látogatás volt.

Erre még visszatérünk majd, de egy pillanatra maradjunk még ennél az 1980-as látogatásnál. Arra vagyok kíváncsi, a fia hogyan reagált Magyarországra, hogy érezte magát akkor, ott Budapesten?

Ó, remekül. Persze nagyon kicsi volt még akkor, 2-3 éves. Mindenki kényeztette, imádták ezt az aranyos kis fiúcskát, aki összevissza rohangált, a rokonok kényeztették, mindenki vele foglalkozott… de egy ilyen kisgyerekben ennél mélyebb dolgok még nem nagyon maradnak meg.

De gondolom azóta ő is olvasta a könyvet… mit szólt hozzá?

Igen, érdekes, hogy éppen mostanában olvasta el az új kiadást. [A Papírhíd ugyanis az 1981-es első kiadás után tavaly bővített kiadásban ismét megjelent – A szerk]. Neki persze az is fura volt, hogy saját magáról olvashatott, de közben azért így volt egy viszonyítási alapja, amihez hasonlíthatta, hogy mi történik abban az országban ahhoz az első látogatásához képest, és megérthette, hogy miféle kérdésekre kerestem én a választ akkoriban.

Egyébként a magyarság mint olyan mindkét fiam életében szerepet játszik. Nem állítanám, hogy döntő szerepet, de a háttérben valahol mindig ott van. Néha magam is meglepődöm ezen. Amikor például a fiam az angol barátaival szórakozni indul, és azok néha kicsit többet isznak a kelleténél, akkor azt mondja nekik: ti nem bírjátok az italt úgy mint én, mert nem vagytok magyarok.

Nem tudom, ez jelent-e valamit, de ez a magyarság mindig ott van valahol, és érdekes nézni, mikor és hol bukkan fel.

A Papírhíd megjelent magyarul?

Hát megint csak azt mondhatom, hogy nem. Remélem, egyszer majd kiadják. Amikor először megjelent, akkor az akkori Magyarországról írtam benne. Ma ezt olvasni olyan, mintha az ember egy történelmi dokumentumot olvasna, egy időkapszulára bukkanna rég letűnt korokból. Azoknak a brit fiataloknak, akik Magyarországot úgy ismerik, hogy oda az easyjettel olcsón át lehet ruccanni egy remek hétvégére, meglepő lehet, hogy az ország még harminc éve is mennyire más volt. Gondolom, a mai magyar fiataloknak is ugyanúgy érdekes kordokumentum lehetne…

Említette, hogy amikor édesapja 1990-ben először tért vissza Magyarországra, az mennyire megható utazás volt…

Igen. Az előzményekhez tartozik, hogy a demokratizálódás nyomán egy kis, független kiadó gyorsan megjelentette édesapám egyik könyvét, amely néhány évvel korábban egy emigráns kiadónál már megjelent. Ezúttal én is elkísértem őt, együtt utaztunk Budapestre erre az eseményre. Számomra különösen érdekes volt apámmal menni, ő ugyanis – édesanyámtól eltérően – sohasem beszélt arról, hogy szeretne visszatérni Magyarországra. Ő mindíg úgy érezte, hogy az ő életét alaposan tönkretették azok a politikai események, melyekre semmi ráhatása sem volt. Úgy érezte, őt belekényszerítették egy olyasfajta emigráns létbe, amelyet önszántából nem választott volna. A magyar nem kifejezetten világnyelv – egy magyar írónak külföldön magyarul írni nem könnyű. Korábban soha semmiféle érzelmet nem nyilvánított Magyarországgal kapcsolatban. Amikor aztán ott voltunk, nagyon megható volt azon a környéken sétálni, ahol ő felnőtt, ahol gyerekkorában laktak, megnéztük az iskoláját, a klubot, ahol fiatal író korában sok időt töltött. Nem mondhatnám, hogy ezeket a budapesti helyeket látva szentimentálisan elérzékenyült, vagy épp könnyekben tört volna ki, de látszott rajta, hogy megérintette a dolog. Örült, hogy visszatérhetett ezekre a helyekre, hogy ez lehetséges volt, hogy még egyszer láthatta a hazáját. Azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, hogy visszatért Budapestre.

Mindenki, akivel beszéltem, nagyon tehetséges írónak tartja az édesapját, talán nemzedéke egyik legjobbjának. Tudom, hogy ezek történelmietlen kérdések, de mégis: ha visszagondol az édesapja életére, hogy látja: vajon az emigráció megfosztotta őt életműve kiteljesedésétől? Nagyobb író lett volna, ha Magyarországon marad? Vagy esetleg az emigráció olyasmivel gazdagította írói munkásságát, amiben az otthon maradt író-társaknak nem lehetett része?

Nagyon nehéz erre válaszolni. Hiszen emigráns írónak lenni, átélni az emigráns sors minden tapasztalatát nagyon gazdag írói nyersanyagot jelent, és valóban, élete későbbi részében szinte minden regénye valamiképpen ezt a tapasztalatot járja körbe. Egyrészt tehát ez adta neki azt a nyersanyagot, amelyet brilliánsan dolgozott fel. Másrészt persze nehéz megmondani, vajon mi inspirálta volna, ha Magyarországon marad? Vajon mennyire lett volna szabad, hogy azt írja, amit írni szeretett volna?

A mából visszatekintve azt hiszem, úgy érzi, hogy ha otthon marad, akkor a dolgok talán jól alakulhattak volna, hiszen ő sohasem volt harcosan elkötelezett, pártos író. Sem a Kommunista Pártnak nem volt tagja, sem aktív forradalmár nem volt, tette a saját dolgát. Így talán az 1956 utáni időszakban kibontakozhatott volna. Én magam ebben nem vagyok biztos. Szerintem a hatvanas-hetvenes években biztosan komoly kompromisszumokat kellett volna kötnie abban, hogy mit mondhat és mit nem, mégha a nyolcvanas évekre már enyhült is a helyzet. Gondoljunk csak bele abba, hogy akkor még mindig ellenforradalomról beszéltek, ha az 56-os forradalomra gondoltak. Vajon mennyire írhatott volna szabadon ilyen körlmények közt? Ma ezt nehéz megítélni. De az biztos, hogy Amerikában bőven talált írói nyersanyagot, később pedig Londonban és Münchenben is foglalkoztatta az emigráns lét. Ráadásul ez fontos szerepet is kínált neki, hiszen rengeteg embernek segített az elmenők és a maradók közt is abban, hogy megértsék, mi is az emigráns lét lényege.

Beszélgettek erről az édesapjával?

Szinte mindig csak erről beszélgetünk – neveti el magát – . Gyakorlatilag ahányszor csak találkozunk, arra kanyarodik a szó: mi lett volna, ha maradunk, jól tettük-e, hogy eljöttünk. Sokszor beszélgetünk arról is: mi lett volna velem, ha maradunk? Vajon akkor is újságíró lettem volna? És mi lett volna, ha Amerikában maradunk? Hogy alakult volna ott az életünk?  Ezek a „mi lett volna, ha…” kérdések mindig csak találgatások. Egy dolgot azonban biztosan tudok, éppen mivel újságíró és író lettem. Azt, hogy van valami, amit bizonyosan az édesapámnak köszönhetek. Ez pedig az angol nyelv. Persze a magyar az anyanyelvem, ám ötéves korom óta angol nyelvi könyezetben élek, angol iskolába jártam, ezen a nyelven kezdtem el írni. Márpedig ha az ember hivatásszerűen ír, akkor nem lehet elég nagyra értékelni azt, hogy a munkanyelve az angol. Ez a legnagyobb ajándék, hiszen az angol valóban a világ nyelve. És bár néha sajnálom, hogy édesapám magyarul ír, és ez olvasói körét lényegében a magyar anyanyelvűekre korlátozza, tudom, mennyire szerencsés vagyok, hogy édesapám döntésének jóvoltából, amellyel 1956-ban elhagytuk Magyarországot, én megkaptam ezt a világnyelvet, amelyen írhatok, és emiatt rengeteggel tartozom neki.

És önmagára miként gondol? Mint emigránsra? Tudom, az identitás kérdését nagyon bonyolult meghatározni, de például milyen nemzetiségűnek tartja magát?

Mivel idén lesz éppen negyven éve, hogy Londonban élek, és ez az életemnek óriási részét teszi most már ki, ha egyetlen meghatározást mondhatok, akkor azt mondanám, hogy londoni vagyok. Hogy angolnak érzem-e magam? Nem, de londoninak igen. Ugyanakkor még mindig vannak olyan dolgok, amelyek érzelmileg nagyon is megindítanak: ha például a magyar forradalomról látok valamit a televízióban, még most is elsírom magam. A gyermek- és fiatalkorom jó néhány évét viszont mégiscsak Amerikában töltöttem. Tudom tehát, hogy az erős érzelmi háttér, a családi és rokoni kapcsolatok Magyarországhoz kötnek, és ez nagyon fontos része annak, aki és ami vagyok, és rendszeresen írok is róla. De azt sem tagadhatom, hogy mint amerikainak, erősen hazafias érzések élnek bennem Amerika iránt is, hiszen a gyerekkorom ott telt, és ott az amerikai ethoszt és eszméket erősen magamba szívtam, és ezek is fontosak nekem. Alapjában véve tehát egy eléggé összezavart személyiség vagyok – neveti el ismét magát.

Volt egy szerkesztőm néhány éve az egyik lapnál, ahol akkoriban dolgoztam. Szerintem ő nagyon szellemesen és pontosan fogalmazta ezt meg. „Ha akarsz, magyar vagy, ha akarsz, tudsz amerikai lenni, és ha akarsz, igazi angol rózsaszál vagy. Attól függ, mi történik éppen veled”. Azt hiszem, sok igazság van ebben. Néha kicsit zavaros és nehezen követhető állapot ez, de talán nem is baj, hogy így alakult. Ha az ember írással keresi a kenyerét, kifejezetten előny, ha képes a dolgokat különböző, olykor teljesen ellentétes nézőpontokból is szemlélni, ami abból fakad, hogy gyökerei különböző kultúrákhoz kötik, és ez jó dolog. Ha az ember egyetlen kultúrához kötődik, az az írás szempontjából talán kevésbé szerencsés.

Más-e emigránsnak lenni Amerikában, mint Nagy-Britanniában? És ha igen, mennyiben más?

Hát… itt nem érzem magam emigránsnak, nem úgy, mint Amerikában. Talán azért is, mert amikor ott gyerekeskedtem, valamiféle „magyar buborékban” éltünk. Otthon magyarul beszéltek a szüleim egymás közt és hozzám is, mégha én angolul is válaszoltam nekik többnyire. Magyar ételeket ettünk, és a manhattani magyar boltokban vettünk paprikát, szalámit, kolbászt, krumplicukrot… persze hogy ebben a magyar buborékban emigránsnak éreztem magam! Itt mindez egész másként alakult. Amikor már nem laktam együtt a szüleimmel Londonban, férjhez mentem valakihez, aki angol. A gyerekeim nagyon brit, nagyon angol londoniak. Itt tehát nem vagyok emigráns. Közben a vicc az, hogy akárkivel beszélek, mégis mindenki rögtön megjegyzi, hogy milyen amerikai akcentusom van. Az angoloknak amerikai vagyok, az amerikaiak a brit hátteret érzik ki a beszédemből, nekik nem vagyok eléggé amerikai. Ha magyarul szólalok meg, akkor is könnyű hallani, hogy nem Magyarországon élek. Szóval, akárhol beszélek akárkivel, sehol senki nem tekint bennszülöttnek. Amerikában angolnak hangzom, itt amerikainak – mindig, mindenütt kívülálló vagyok, ami amúgy nincs ellenemre.

Nyilván az is különbség, hogy Amerika a szülei döntése volt, London viszont, legalább is az, hogy itt maradt és nem ment máshova, már a saját döntése lehetett. Mit választott volna, ha szabadon dönthet?

Attól függ, milyen idős koromban kellett vagy lehetett volna dönteni? Nem tudom. Pár évvel ezelőtt, amikor elváltam, és ha nem is egyedülálló, de gyermekeit egyedül nevelő szülő lettem, akkor eljátszottam a gondolattal, hogy visszamegyek Amerikába, de ez nem volt komoly. Nem lett volna igazán értelme. Úgy döntöttem, ez az az ország, ahol igazán élni akarok. És a munkám is ide köt, a kapcsolataim, az újságok, amelyeknek írok, a kiadóm. Nincs értelme máshová átköltöznöm.

Londonban is van magyar buborék?

Hát – volt, az biztos, és érdekes, hogy miként változott ez is. Amikor 1970-ben megérkeztünk, magyar fogorvosunk, körzeti orvosunk, és könyvelőnk volt. A szüleimnek rengeteg magyar író és újságíró barátja volt itt is, egy egész magyar közösség. Ez mára jobbára megszűnt. A negyven éve itt megismert magyar közösség többé nem létezik, főleg azért, mert közülük sokan meghaltak. Persze azért néha még mindig szívesen elmegyek a Gay Husar nevű magyar étterembe, ahol mindig kellemes, otthonias érzés tölt el.

Milyen gyakran jár Magyarországra?

Azt hiszem, elég gyakran, utoljára két éve voltam. A hetvenes években egyszer, a nyolcvanasokban többször, a kilencvenes években is párszor. Az igazság azonban az, hogy mostanra már kevés olyan ember maradt ott, akikhez nagyon közel állnék, és így személyes okokból már ritkábban utazom.

Sokat változott Magyarország ez idő alatt?

Igen, meglepően sokat. Amikor a demokratikus változások után először jártam ott, meglepett, hogy az ország szinte egyik pillanatról a másikra átvette a nyugati életstílust. Hirtelen mindenki mobiltelefonnal sétált az utcákon, pont úgy, mint Londonban. Ez nagyon tetszett. A nyolcvanas években egy Mercédesz vagy BMW autót még tömegek bámultak meg. A legutóbb, amikor Budapesten jártam, már Dunát lehetett rekeszteni a BMW kocsikkal. A leginkább mégis a vidék változott meg. Édesanyám a Somogy megyei Gölléről, egy kis faluból származik. Még 15 éve is ez egy tipikus kis gazdálkodó falu volt, ahol az udvarban csirke kapirgált, az asszonyok fejkendőben és kötényben jártak, a tornácon száradó paprikafüzér lógott és macska dorombolt. Most meg? A falura nem lehet ráismerni. Először is tele van nyugdíjas bankárokkal és üzletemberekkel, akik Németországból, Belgiumból, Hollandiából, Ausztriából itt telepedtek le, mert itt olcsóbban élhetnek uganolyan jól, mint otthon. Aztán már gazdák sem nagyon vannak, viszont sokan használják az internetet, ahonnan a friss popzenei újdonságokat töltik le és üzeneteket küldenek a Facebookon a barátaiknak szerte a világon. Ez már nem egy kis magyar falu többé, hanem a világ, egy kis mikrokozmoszba sűrítve. Ez nekem még nagyobb kulturális sokk, mint Budapest, amiről az ember feltételezi, hogy alkalmazkodott a globalizációhoz…

Ha csak a saját életemre gondolok is, amikor én Londonba kerültem, bő másfél évtizede még nem volt internet és mobiltelefon, nehéz volt kapcsolatot tartani az otthon maradottakkal. Ám amióta naponta tudok skypon beszélni a családommal és a barátaimmal, olyan mintha minden nap hazaugranék egy kicsit. Elképzelhető, hogy a globalizáció technikai aspektusai átírták az emigráns lét tapasztalatait?

Lehet… legalábbis, amióta Magyarország is tagja az Európai Uniónak, és már semmiféle akadályt nem jelent az utazás, ez a tény önmagában is átértékelte, mit jelent emigránsnak lenni. Ki beszél ma már menekültekről? Utoljára a balkáni háborúk idején voltak menekültek, ma migrációról beszélünk, „ex-pat” mindenki, az emberek jönnek-mennek, és mindenki amúgy is kapcsolódik mindenki máshoz a világhálón, a különböző honlapokon, mobilon, skypon… az én családom tapasztalatai többé nem megismételhetők, mert a világ változott meg. Egy család eljön Magyarországról és Nyugatra megy – van még Nyugat egyáltalán?

Vajon a saját tapasztalatait mennyire adta tovább, akár öntudatlan, érzelmi szinten is, a saját gyerekeinek?

Azt hiszem, a családi hátteret eléggé továbbadtam nekik, a család örökségét, ha úgy tetszik. Ez közös étkezéseink során gyakran szóba kerül. Az orosz hadifogság, a menekülés, apám történetei szinte mindig előjönnek. A gyerekeim tudják, hogy mindez milyen fontos volt nekem, és nekik is az. A kisebbik fiam két éve Budapesten járt, elment a Sziget koncertjeire, és remekül érezte ott magát. Utána gyakran mondogatta nekem: miért nem tanítottál meg magyarul, amikor kicsi voltam? Akkor a Szigeten tudtam volna mindenkivel beszélgetni magyarul…

A fiai továbbviszik az írást?

Hát… nem nagyon. Az idősebb fiam írt ugyan rendszeresen egy londoni lapba, amikor egy iskolában dolgozott kisegítő tanárként, és az ottani élményeiről rendszeresen beszámolt, a fiatalabb viszont inkább üzleti és pénzügyi téren képzeli el a jövőjét.

Most már nem titok, elmondhatjuk, hogy édesapját magas állami kitüntetésre terjesztették fel, ami jó alkalom arra, hogy a figyelem ismét az irásaira terelődjön. Tud arról, hogy ez alkalomból Magyarországon kiadnák a műveit, hogy azok a szélesebb közönség számára is hozzáférhetőek legyenek?

Nem tudok róla. Nagyon kiábrándító lenne azonban, ha a kitüntetése nem lenne egyetlen kiadónak sem jó apropó arra, hogy műveit megjelentessék. Ráadásul úgy tudom, Magyarországon mostanában megnőtt az igény és az érdeklődés az ország közelmúltja iránt. Apám jó példája és megtestesítője annak az egész generációnak, amelyik 56-ban elmenni kényszerült Magyarországról. Remélem, ez alkalomból legalább a legfontosabb műveit közzéteszik.

Annál inkább, hiszen új nemzedékek lépnek színre, akik szeretnék megismerni és megérteni az ország modernkori történelmét, oly sokat vitatott eseményeit. És

Önnel mi a helyzet? Mik a tervei? Folytatja a család történetének vizsgálatát?

Nem tudom. A napi munkám, az újságírás zömmel mégsem rólam vagy Magyarországról szól. Egyelőre nem saját magammal szeretném folytatni. A következő könyvem azt hiszem, nem Magyarországról szól. Van néhány ötlet a fejemben, de konkrétumokról egyelőre még nem szívesen beszélnék…

*Aki szeretné az említett két könyvet elolvasni, az legegyszerűbben a www.amazon.co.uk honlapon rendelheti meg azokat.

További információkért pedig érdemes felkeresni Monica Porter honlapját: www.monicaporter.co.uk, illetve az édesanyjának, Rácz Valinak emléket állító honlapot is: www.valiracz.com

Randolph Braham a New York-i Graduate Center of the City University nyugalmazott egyetemi tanára, az egyetemen működő Institute for Holocaust Studies igazgatója. Ma is bejár az egyetemre, aktívan dolgozik, konferenciákat szervez, előadásokat tart, cikkeket ír, tanulmánykötetet szerkeszt. Az 1981-ben kiadott (és 1994-ben bővített második kiadásban megjelent) „The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary” című kétkötetes munkája a holokausztkutatás alapműve. A mű magyar nyelvű kiadása „A népirtás politikája: A holocaust Magyarországon”  címen jelent meg Budapesten 1997-ben. Eddigi életében 60 könyvet írt vagy szerkesztett, nagyon sok fiatal magyar kutatónak adott ösztöndíjat, hogy a vészkorszakot tanulmányozzák.

Randolph Braham Bukarestben született, majd szülei visszaköltöztek az erdélyi Désre, ahol a műbútorasztalos szakmát tanulta ki. A második bécsi döntés után Dést visszacsatolták a Magyarországhoz, ezért szüleit és testvérét deportálták; a szüleit megölték. A 21 éves Randolph Braham ukrajnai munkaszolgálatra, a X/2-es munkaszolgálatos századba vonult be 1943. október 4-én. Innen 1944. december közepén négy társával megszökött. 1945 elején szovjet hadifogolytáborba került, ahonnan egy elhárító tiszt segítségével sikerült megszöknie. 1948-ban került Amerikába, ahol a politikai tudományok sokszorosan kitüntetett professzora lett, műveit kárpótlási ügyekben és háborús bűnöket érintő perekben forrásmunkaként fogadta el számos ország bírósága. Hosszú ideig tagja volt a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum akadémiai bizottságának. Steven Spielberg The Last Days című dokumentumfilmjének egyik főszereplője, életéről a Duna TV külön dokumentumfilmet (Rémálmok nyomában) készített. Felesége vegyészmérnökként dolgozott nyugdíjba vonulása előtt, két fia és két unokája van.

Randolph Braham a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje és a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetésekben részesült, róla nevezték el a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban a Randolph L. Braham Téka és Információs Központot.

Lapunk és olvasóink nevében is szeretettel köszöntjük születésnapján Randolph Braham professzort, és jó egészséget kívánunk!

.

“Egy dicső nemzetkép érdekében”

Kilencvenedik születésnapján egy interjúval köszöntjük Randolph Brahamet, amely abból az alkalomból jelent meg a Magyar Narancsban, hogy tavaly október közepén a budapesti Holokauszt Emlékközpontban átvette a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, és felavatta a róla elnevezett Tékát és Információs Központot. A történelmi ismeretek szempontjából rendkívül érdekes és izgalmas interjú a Magyar Narancsban jelent meg, és teljes terjedelmében közöljük.

Rényi Pál Dániel

Magyar Narancs: Előadásai során éppúgy, mint a tanulmányaiban visszatérően a magyar történeti emlékezet és a holokauszttal való szembenézés hiányosságaira hívja fel a figyelmet. Miért?

Randolph L. Braham: Magyarország más kelet-közép-európai országokhoz hasonlóan elmulasztotta vállalni annak a felelősségét, ami zsidó közösségeivel történt 1944-ben. Ehelyett csak arra történtek próbálkozások, hogy minden felelősséget a német nácikra, illetve a Szálasi-korszak magyar nyilasaira hárítsanak. Ez persze nem változtat a tényen, hogy a magyarországi zsidók elhurcolására és megsemmisítésére 1944 márciusa és júliusa között – Horthy Miklós kormányzása és a Sztójay-kormány alatt – került sor. Nagyon sok magyar a szíve mélyén sajnálja és szégyelli, ami történt. Többségük – egy dicső, tisztességes és becsületes nemzetkép megőrzése érdekében – mégis szükségét érzi, hogy bagatellizálja Horthy szerepét, és felmentse őt a felelőssége alól. A magyaroknak igenis nyíltan és őszintén szembesíteniük kell magukat saját történelmükkel. Anélkül, hogy tudatában lennének és megértenék azt, mi történt ebben az országban 1918 és 1945, és főként 1944 márciusa és júliusa között, a most felnövő generációk nem lesznek képesek egy valóban szabad, demokratikus államot alkotni. Nem lehet demokratikus társadalmat építeni hazug alapokon. Szembesülni kell a történelemmel, de – és ez nagyon fontos – mindenféle bűntudat nélkül. Hangsúlyozni kell: a bűn és a bűntudat mindig egyéni, sohasem kollektív. A gyilkosok gyermekei ártatlanok.

MN: Hasonló jellegű traumákkal más európai országoknak is meg kellett küzdeniük. Felfedezhető olyan egyetemes motívum, amely mindenhol torzítja a nemzetek történeti emlékezetét?
RLB: Egyetlen ideológiai eszmeáramlat létezik, amely máig képes hatást gyakorolni, embereket és nemzeteket irányítani, s amely hatalmasabb, mint bármely másik: ez a nacionalizmus. A nacionalizmus a 17. században, röviddel a harmincéves háború után született meg, és a francia forradalom alatt, illetve utána élte legfőbb virágzását; túlélte a 20. század két gyilkos “izmusát”, a nácizmust és a kommunizmust is. Máig a nacionalizmus gyakorolja a legnagyobb befolyást emberekre és politikusokra. Követői – tudatában vannak, vagy sem – maguk is önkéntelenül csatlakoznak azokhoz, akik szándékosan törekszenek a történelem szégyenfoltjainak az eltüntetésére. Nem lehet elégszer megdöbbenni azon, hogy a XX. században épp a keresztény Európában történt meg az, hogy a származásuk miatt egymás mögé felsorakoztattak és iparszerű módon és méretekben legyilkoltak embereket.
Egyáltalán nem aggaszt a szélsőségesek, a holokauszttagadók vagy az azt meghamisítani igyekvők jelenléte: ők idővel így is, úgy is a történelem szemétdombján végzik. A többséget képviselő, mérsékeltnek mutatkozó politikusok aggasztanak inkább, akik szívük mélyén pontosan tudják, mit tettek elődeik a magyarországi zsidósággal – mégsem hajlandóak nyíltan és bátran vállalni a magyar állam szerepét a zsidók elleni hadjáratban, és ekként hallgatásukkal mossák tisztára a magyar történelem fekete napjait. Ezt a fajta szemhunyást szemlélteti részben Magyarország nemrég elfogadott új Alkotmánya is, melynek preambuluma szerint Magyarországot 1944 márciusa és 1990 májusa között megfosztották önrendelkezésétől. Ez a fogalmazás mintegy elválasztja, mondhatni feloldozza sokak szemében a magyarságot több százezer zsidó futószalagon történt legyilkolásának terhe alól. Ettől még a tény tény marad: a magyar állam felügyelete alatt működő hatósági szerveken, tehát a csendőrségen és a rendőrségen túl közhivatalnokok, civilek, sőt önkéntesek is segédkeztek mintegy 440 ezer honfitársuk három-négy hónap alatt történt elhurcolásában, és ezáltal Auschwitzban és más német koncentrációs táborokban történő legyilkolásában.

MN: Magyarországon nehezíti, szinte ellehetetleníti az őszinte szembenézést, hogy a nácizmust azonnal a kommunista elnyomás évtizedei követték.
RLB: Sok magyar nacionalista annak hangsúlyozásával próbálja oldani magában ezeket a feszültségeket, hogy a nem zsidó magyarok is szenvedtek a kommunista rezsim alatt, mely ráadásul – ellentétben a náci megszállással – nem csupán néhány hónapig, hanem évtizedekig tartott. Mintegy önkéntelenül is azt sugallják maguknak, hogy a történelmi felelősség kérdése a magyarországi zsidóság és a többségi társadalom között valamiképp “kiegyenlítődött”. A zsidók a náciktól szenvedtek, a magyarok többsége a kommunizmus alatt – mondják. Az összehasonlítási kényszernek megágyaz az a szélsőséges nacionalista képzet, mely magát a kommunizmust is a zsidósággal azonosítja. Ezt a teóriát sokuk szerint alátámasztja, hogy a Kun-rezsim és a Rákosi-rezsim vezetői között számos zsidó származású bolsevik is helyet kapott. Többségüket azonban néhány év elteltével eltávolították a Kommunista Párt vezetéséből. Nemcsak itt, mindenhol. De tudni kell, hogy a Kommunista Pártban tisztséghez jutók nem vallották magukat zsidónak, miközben a zsidókat vallási identitásuk miatt éppúgy üldözték, mint burzsoá rétegekkel azonosított üzletorientált szakmáik miatt is. Az is dokumentált tény, hogy létezett kommunista antiszemitizmus. Köztudott, hogy maga Sztálin is antiszemita volt.
A náci összeomlást követően rengeteg zsidó hitt abban, hogy az új szocialista éra elhozza a valódi felszabadulást és az antiszemitizmus végét. De a zsidóság rövid úton elhagyta ezen illúzióit, köztük azok is, akik részévé váltak a Kommunista Pártnak. A sztálinista éra a holokauszt kérdését tudatosan süllyesztette el a történelem orwelli fekete lyukában. Senki nem beszélt róla. A zsidóknak címzett kommunista üzenet nagyjából így szólt: felejtsétek el az ellopott vagyonaitokat, szenvedéseiteket, felejtsétek el halott szüleiteket – építsünk közösen egy új, boldog szocialista rendszert.

MN: Miként történhetett meg, hogy a magyar holokausztra alig valamivel a tengelyhatalmak végső bukása előtt került sor – akkor, amikor a Harmadik Birodalom bukása már biztos volt?
RLB: Ha úgy szól a kérdés, hogy kik voltak inkább felelősek, a magyarok vagy a németek, azt mondanám: a németek 51 százalékban felelősek, mert ha nem szállták volna meg az országot, Magyarország “csak” 60-65 ezer zsidót veszített volna, több százezren megmenekülnek. Ám 49 százalékban a magyarok a felelősek. Bármi lett volna is a németek szándéka, abban a történelmi pillanatban már nem tudták volna teljesíteni ördögi tervüket a magyar kormány egyes, Horthy által alkotmányosan kinevezett képviselőinek lelkes támogatása nélkül, akik a magyar állam hatósági erőit az egyébként meglehetősen szerény létszámú – alig valamivel több mint százfős – Eichmann-Sonderkommando rendelkezésére bocsátották. Amikor a deportálást koordináló Adolf Eichmann és csapata bevonult Magyarországra, nem lehettek biztosak benne, hogy a magyar államvezetés engedni fogja a zsidók elhurcolását. Eleinte attól féltek, hogy Horthy követi a román tábornagy, Ion Antonescu példáját, és a zsidókérdést belügyként kezeli majd. A németek tudták, hogy a román diktátor volt a felelős közel 300 ezer román és ukrán zsidónak a világháború első két éve alatt történt meggyilkolásáért. Tudták azt is, hogy Antonescu 1942 szeptemberében – négy hónappal Sztálingrád előtt – visszautasította a “végső megoldást”. Azzal, hogy Antonescu belügyként kezelte a zsidókérdést, megmentette az óromán és a dél-erdélyi, többségében magyar ajkú zsidóság nagy részét. Amikor Eichmann bevonult Magyarországra, sokan már a nácik közül is tudták, hogy a tengelyhatalmak elvesztik a világháborút. Épp emiatt döntöttek úgy, hogy a zsidók ellen vívott háborút viszont mindenképp győzelemre viszik.

MN: Tanulmányaiban rendre a magyar holokauszt különleges voltára mint az “elkerülhető holokausztra” hívja fel a figyelmet. Miben különbözött a magyar holokauszt más európai országok zsidó közösségeinek elhurcolásától és meggyilkolásától?
RLB: A későbbi veszteségek tükrében állítható, hogy a magyar zsidó közösségek a világháború első négy és fél évét viszonylag “szerény” veszteségekkel élték túl. Az 1942-es újvidéki vérengzés során, illetve a Kamenyec-Podolszkijban és Ukrajna más vidékein meghalt vagy legyilkolt, nagyjából 42-45 ezer munkaszolgálatossal együtt 1944 márciusáig hozzávetőleg 60 ezer magyar, a Kárpát-medencében élő zsidó veszett oda. 1944 tavaszán a két bécsi döntéssel viszszacsatolt országrész lakosságával együtt 800 ezres volt a magyar zsidó közösség, és köztük volt mintegy 100 ezer kitért, illetve keresztény, a faji törvények szerint zsidónak minősülő honpolgár is. Négy és fél évvel a háború kezdete után ez volt a legnagyobb, a leginkább “érintetlenül” hagyott zsidó közösség Európában.
Mint azt sok helyen hangsúlyoztam, a német megszállás szükségességének mindenekelőtt stratégiai okai voltak. Németország tudta, hogy a magyarok 1943 közepétől szerettek volna minél jobb feltételek biztosítása mellett kilépni a szövetségből, és nem engedhette meg magának, hogy Magyarország Olaszországéhoz hasonló útra lépjen. Amint ezt a stratégiai döntést meghozták, a németek szempontjából a zsidókérdés végleges megoldása “logikus” lépésnek tetszett. De erre esélyük sem lett volna a magyar hatóságok aktív, lelkes, mondhatnám, önfeledt segítsége nélkül. Több oka van annak, amiért én Magyarországra mint a legvitatottabb holokauszt-fejezetre utalok. Egyrészt ez volt az európai holokauszt legkíméletlenebbül és leggyorsabban végrehajtott pusztítása. A németeknek nagyjából négy-öt év kellett ahhoz, hogy “megoldják” a zsidókérdést Lengyelországban, ezt Magyarországon az akkori államvezetés teljes támogatása mellett négy hónap alatt végezték el.

MN: Több helyen utal arra, hogy a magyar zsidó közösségek oly mértékben asszimilálódtak a magyar társadalomba, hogy még csak nem is sejtették, mi vár rájuk.
RLB: Az 1848 utáni évtizedekben a magyarországi zsidó közösség nem csupán asszimilálódott, hanem valódi hazafiként kötődött a magyar ügyhöz. Hasonlóan erős jelenség talán csak Németországban volt megfigyelhető. Ignotus Pál mondta valahol: a magyar zsidók helyenként magyarabbak voltak a magyaroknál is. Igazi patrióták voltak – olyannyira, hogy az itt élő többi nemzetiség, a románok, szlovákok, horvátok gyűlölték őket emiatt. A magyar zsidó közösségek vezetői szinte mind a “zsidó aranykorszak”, az 1867-es kiegyezés utáni évtizedek alatt születtek, akkor nőttek fel. Még a német megszállás előtti hónapban is teljesen meg voltak győződve arról, hogy a kormányon lévő konzervatív arisztokráciához fűződő több évtizedes kapcsolataik megvédik a magyarországi zsidóságot azoktól a szenvedésektől, amelyekről előbb Újvidékről, Kárpátaljáról, később a lengyelországi és németországi hírekből értesültek. A “zsidó aranykorszak” alatt a zsidó hit magyarjai biztosították azt a vékonyka politikai többséget a kormányzó magyar arisztokráciának, amely lehetővé tette számára, hogy megőrizze politikai hatalmát – egyebek mellett más nemzetiségek politikai képviseleteivel szemben.

MN: Gyanútlanságuk az első világháborút övező antiszemitizmus fényében mégis hihetetlennek tetszik, elég csak az 1920-as numerus claususra és a további zsidótörvényekre gondolni.
RLB: Hogy érthető legyen a zsidók patriotizmusa, mondok egy példát. Több nemzetközi zsidó szervezet, például a Francia Izraeliták Közössége a Népszövetség elé citálta a numerus clausust, mondván, hogy sérti a trianoni békeszerződés, illetve a nemzetközi szervezet alapelveit. Az itteni zsidók – mint Vázsonyi Vilmos (1917-18-ban a harmadik Wekerle-kormány minisztere – R. P. D.) és mások is – e kezdeményezést azzal utasították el, hogy ez magyar belügy, és szükségtelen külföldi erőknek beavatkozniuk a magyar politikába. A belpolitikai problémák alkotmányos megoldásának fontosságáról beszéltek, és hazafiságukra jellemző, hogy a zsidó vezetők érvei között szerepelt az is: ők nem hajlandóak azon fórum elé járulni, amely ilyen brutális veszteségeket okozott Magyarországnak a trianoni békeszerződés elfogadásával. Később – részben emiatt – a magyar zsidóságot csak az egyetemes zsidóság “kiszáradt ágaként” emlegették.

MN: Az 1942-es újvidéki mészárlás után sem érezték magukat veszélyben?
RLB: A zsidó közösségek vezetői biztosak voltak abban, hogy ami másutt történik, nálunk nem következhet be – és ennek nem is volt realitása 1942 és 1944 között, a Kállay-kormány alatt. Kállay vagy épp Bethlen – Horthyhoz hasonlóan – “civilizált antiszemita” volt: nem szerették a zsidókat, de maguktól eszükbe sem jutott volna élni a tömegmészárlás módszereivel. Kállay folyamatosan visszautasította a németek követeléseit a “végső megoldásra”. A zsidók hitét táplálta egyebek mellett az is, hogy a Kállay-kormány 1943 végén bíróság elé állíttatta azokat a magas rangú kormányzati tisztviselőket, akiket felelősség terhelt az újvidéki tömegmészárlásért.
A zsidó vezetők mind itt, mind Szlovákiában azt hitték, hogy olyan emberek, mint Adolf Eichmann és Dieter Wisliceny (az SS századosa, a szlovák és a magyar deportálások másik fő szervezője – R. P. D.) megvesztegetésével el tudják halasztani vagy akár megelőzni a deportálást. Nem is gondoltak arra, hogy mind Eichmannt, mind Wislicenyt egyenesen a Harmadik Birodalom központjából vezényelték ide, és szigorú utasításokat kellett végrehajtaniuk. Hitler jóváhagyta, Himmler pedig közvetítette Eichmannéknak azt az üzenetet, mely szerint tárgyalhatnak a zsidó vezetőkkel, de csak három cél érdekében. Egy: szerezzenek annyi pénzt a gazdag zsidóktól, amennyit csak lehet. Kettő: hitessék el velük, hogy a tárgyalások eredményeként megmenekülhetnek. Három: a tárgyalások során tereljék el figyelmüket egy, a varsói gettólázadáshoz hasonló felkelés lehetőségéről. A zsidó vezetők egyik pillanatról a másikra védtelenné és eszköztelenné váltak: a megszállás napjától kezdve ugyanis az addig kormányzati pozícióban lévő maréknyi konzervatív-arisztokrata szövetségesüket is letartóztatták a Gestapo emberei.
A magyar zsidó tömegek vakságában szerepet játszott, hogy noha vezetőik már ismerhették az auschwitzi jegyzőkönyvet, nekik nem volt tudomásuk az Auschwitzban és más koncentrációs táborokban zajló tömeggyilkosságokról. Teljesen kifosztották és gettókba zárták őket. A legtöbb európai országban található gettók városok közelében, külső kerületeikben épültek. Magyarországon többnyire városoktól távol eső, elhagyott téglagyárakat, raktárépületeket tömtek tele zsidókkal, de voltak helyek – mint például az én gyermekkorom városa, az észak-erdélyi Dés közelében -, ahol egyszerűen a szabad ég alatt, egy erdőben kerítették körbe a gettó területét. Így aztán 1944. május 15-én, amikor az első deportáló vonat megérkezett, hogy elszállítsa a zsidókat, közülük sokan boldogan, a “felszabadulás” reményében szálltak fel a vagonokba. Biztosak voltak benne, hogy ennél rosszabb már úgysem jöhet.

MN: Eichmann 1960-as elfogását követően azt mondta: “Egyes esetekben embereimet megrázta a magyar rendőrség embertelensége.” Mivel magyarázható a magyar hatóságok különösen kíméletlen fellépése 1944 tavaszán és nyarán?
RLB: 1944-ben a nyilaskeresztesek, a szélsőjobboldal térnyerése nem a semmiből történt; a két évtizedes, szisztematikus antiszemita propaganda terméke volt. Az 1919-es ellenforradalom után és a Horthy-éra alatt az antiszemitizmus egyre erősebben, egyre koncentráltabban volt jelen mind a kultúrában, mind az oktatásban, és szerves részévé vált a politikai ethosznak is. A zsidótörvények elfogadásával kezdődően a magyarok többségét szisztematikusan mérgezték az antiszemitizmussal, és a már korábban létező antijudaista propagandát a nácik rasszista elemekkel egészítették ki. Való igaz, amikor Eichmann a csapatával bevonult, “kellemes” meglepetésként érte az a buzgóság, elhivatottság és gyorsaság, amellyel a Sztójay-kormány egyes – mind Horthy által, alkotmányos módon kinevezett – operatív vezetői végrehajtották az “Endlösung” parancsait. Sietniük kellett, tudták, hogy a szovjetek hamarosan elérik a román határt. Október 15-ig mindezt a központi kormány igazgatta, megvalósítását pedig a hivatásos állami szervek állami politika alapján hajtották végre. Törvénnyé emelték a zsidók kirablását – így sokakat az is motivált a zsidók elhurcolásában, hogy rátegyék a kezüket a tehetős zsidó üzletemberek gyáraira, vállalataira. A helyi SS-t is motiválta a zsidó vagyon megszerzése.

MN: A Horthy Miklós szerepének rehabilitálására vagy relativizálására irányuló kísérletek érvei között gyakran szerepel, hogy végső soron ő állította le a deportálásokat 1944 júliusában.
RLB: A klessheimi kastélyban folytatott tárgyalásuk során Horthy voltaképp megegyezett Hitlerrel 300 ezer zsidó “munkás” átadásáról. A zsidó vezetők ezt természetesen nem tudhatták, miként azt sem, hogy a kormányzó vállalta azt is: a továbbiakban nem szól bele a zsidókat érintő kérdésekbe. A deportálások júliusi leállítására több különböző ok miatt került sor. Horthyra erősödő nyomás nehezedett a pápa, Roosevelt amerikai elnök és Gusztáv svéd király részéről is. Az antináci magyar vezetők és politikusok is egyre hangosabban tiltakoztak. És nem utolsósorban erre ösztökélte Horthyt az egyre fenyegetőbbé váló katonai helyzet is: a szovjet csapatok már Romániában voltak, a nyugati szövetségesek már megvetették a lábukat Franciaországban, Budapestet pedig július elején súlyos légi csapások érték, hogy csak néhány példát említsek. Horthy minden valószínűség szerint arra a következtetésre jutott, hogy a tengelyhatalmak elvesztették a háborút. De a vidéki zsidóság majdnem teljes kiirtása nem a Szálasi-, hanem a Horthy-korszak alatt történt meg! A nyilasok közül valóban sokan együttműködtek a hatalommal a Horthy-éra alatt és előtt is: előkészítették a terepet az antiszemita akciókhoz, de a zsidók elkülönítése, megbélyegzése, összegyűjtése, kifosztása és deportálása, majd későbbi elgázosítása, elégetése a Horthy-korszak alatt történt. Edmund Veesenmayer, aki a birodalom nagykövete és teljhatalmú magyarországi megbízottja volt a magyar holokauszt idején, tanúskodott az Endre- Baky-Jaross-perben. Többek között azt mondta: “Horthy ugyanaz az államfő, aki egyik oldalról megmutatta erejét azzal, hogy július elején képes volt leállítani a deportálásokat, ám ezen erejével – ha igazán akarta volna – már az elején megállíthatta, meg is előzhette volna a deportálásokat.”

MN: Lát még esélyt arra, hogy Magyarország szembesítse magát ezekkel a történelmi tényekkel? Ez a kérdés a kommunista diktatúra alatt a szőnyeg alá volt söpörve – szemben a nyugat-európai demokráciákkal, ahol a demokratikus intézményrendszer kifejlődése mintegy kikényszerítette e folyamatokat.
RLB: Semmiképp nem szeretném kommentálni a magyar politika jelen helyzetét. De azt elmondhatom, és ezt őszintén gondolom, hogy Antall József és kormánya még szembesíthette volna az országot 1944-gyel, nyíltan és őszintén, ahogy a németek tették Adenauer alatt. Antall a holokausztról azt mondta: ha feltétlenül erről kell beszélnünk, ki kell emelnünk az igaz magyarok küzdelmeit, és bemutatni, hogy mit tettek egyes magyarok a zsidók megmentése érdekében. Ezt az attitűdöt Antall gyakorlatilag hivatalos álláspontként kezelte. Én ezt nem tudtam másként értékelni, mint hogy antikommunizmusuk által vezérelve még a holokauszt megítélésében is átütött a nacionalizmusuk. Fontos beszélnünk az “igaz keresztényekről”, mert a fiatal generációnak meg kell mutatni, hogy voltak igazi hősök. De ezek a kivételesen bátor emberek kevesen voltak. És nem lehet kárhoztatni azokat, akik ezt nem cselekedték meg, mert nagyon szigorú törvények tiltották a zsidók segítését és bújtatását. De az is tény, hogy “igazak” főleg 1944. október 15-től, a Szálasi-korszak kezdetével, Budapesten akadtak – előtte sajnos még kevesebben voltak. A nyilas korszak Budapestjén már valamivel könnyebb volt bújtatni a zsidókat, ugyanez a kis falvak közösségeiben, különösen 1944 nyarán szinte kivitelezhetetlen volt. Megtévesztő, ha állandóan az “igazak” bátorságát hangsúlyozzuk, de ezeket a bátor cselekedeteket nem a holokauszt kontextusán belül értékeljük. Szerepük túlhangsúlyozása eltereli a figyelmet a zsidók ellen elkövetett borzalmakról.

Halász Péter 1961-től kezdett publikálni az Amerikai Magyar Népszavában, és azóta minden héten megjelent egy tárcája a lap nyomtatott kiadásában a halála napjáig. Halász Péternek az Amerikai Magyar Népszavában megjelent írásai több kötetben is megjelentek New Yorkban a Pilvax Publishing Co. kiadó gondozásában Tam-Tam, Se kint, se bent, Macska pórázon címmel.

Halász Péter neve és az Amerikai Népszava elválaszthatatlanok egymástól. Az Amerikai Népszava az évtizedek során közölte valamennyi fontos írását, amelyekben beszél az 1956-os forradalomról, az emigrációról, folytatásokban közölte fő művét, a Második Avenue című regényt, amely 1967-ben jelent meg először, és 2011-ben kiadta a Park Kiadó is Budapesten. Halász Péter emberi hangú tárcái az amerikai magyarság összetartozását és a humánumba vetett hitét erősítették. Írt budapesti éveiről, amikor különböző lapoknál, színházaknál és a filmgyárban dolgozott, majd feldolgozta az emigrációs lét lelki traumáit. Halász Péter korábban a Szabad Európa Rádió New York-i, majd müncheni stúdiójánál dolgozott, ahol mély humánummal átszőtt műsorokat készített, megszólaltatta a nyugati emigráció minden jeles képviselőjét. Darabjait játszotta a New York-i magyar színház.

Halász Péter írásai megjelentek a nyugati emigráció folyóirataiban, kapcsolatot tartott a külhoni irodalmi élet képviselőivel. Halász Péter a magyar irodalom őstehetségeként született, tizenévesen jelentek meg cikkei különböző lapokban, húszévesen jelent meg első regénye, és huszonévesen játszották darabjait a pesti színházak. Több színházban dolgozott dramaturgként és számos filmet írt. Ha nem hagyja el Magyarországot, ma a magyar irodalom legnagyobb képviselői közt emlegetnék a nevét. A vasfüggöny miatt Magyarországon már kevesebben ismerik az életművét.

Halász Péter írásai mindig az emberségről, az emberi sorsokról szóltak, nagy empátiával, bölcsességgel és iróniával. Elutasította a nácizmust, a diktatúrák minden formáját, az emigrációnak ahhoz a részéhez tartozott, amely megőrizte méltóságát és tisztánlátását, soha nem csatlakozott a szélsőségesek táborához. Az Amerikai Népszavát szerette, szellemi gyermekének tekintette, mert a lap arculatát az ő tárcái határozták meg. Az elmúlt években különösen szoros lelki kapcsolat és barátság alakult ki a lap és közte, értékes tanácsaival segítette munkánkat. Halász Péter egy rendkívül intelligens, finom és kedves ember volt, akiben egy barátot, szerető kollégát, a magyar irodalom, színházművészet és a filmgyártás egyik nagy alakját veszítettük el. Halász Péter számos elismerésben részesült, legutóbb az Amerikai Népszava és amerikai barátai közbenjárására a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét vehette át.

Nehéz szavakba foglalni azt a veszteséget, amit érzünk. Halász Péterrel napi kapcsolatban álltunk, amíg egy stroke miatt fél oldalára le nem bénult. Emiatt kedélyállapota romlott és fizikailag legyengült. De az Amerikai Népszavában az írásai a mai napig megjelentek, és a kapcsolat is megmaradt. Figyelemmel kísérte a lapot, mindig volt egy biztató és kedves szava. Az ünnepi jókívánságok közben már érezhető volt, hogy egészségi állapota visszavonhatatlanul hanyatlik, hangja gyenge volt. Mióta lebetegedett fia ápolta odaadóan és önfeláldozóan Münchenben, és az ugyancsak író lánya gyakran látogatta Londonból.

Őszintén együtt érzünk a családdal, Valérral és Monicával, az unokákkal, és osztozunk a gyászukban. Egy olyan ember távozott, aki évtizedeken át tartotta magyarok tízezreiben az emberségbe vetett hitet, a reménységet, az otthont jelentette azoknak, akik kényszerűségből elhagyták hazájukat. Az Amerikai Népszava olvasói minden héten a 12. oldalon kezdték olvasni az újságot, hogy Halász Péter írásából erőt merítsenek. Halász Péter a legnagyobb magyar írók egyike, és úgy kellett meghalnia, hogy ezt a hazájában már csak kevesen tudják. Amikor egy alkalommal megkérdeztem tőle, nem bánta-e meg, hogy 1956-ban elhagyta az országot, és ezzel mellékvágányra terelte az életét, hiszen ha otthon marad, ma Kossuth-díjas író lenne, élő legenda, a legmegbecsültebb írók egyike, azt válaszolta: „nem bántam meg, mert szabad akartam lenni, és nem akartam hazugságban élni”. Pedig nem volt könnyű a távozás. Egyik tárcájában leírta, hogyan búcsúzott édesapjától, akivel tudták, hogy már soha nem fogják látni egymást.

Kedves Péter, már mi sem fogjuk egymást látni, csak a túlvilágon, ahol az olyan nagyszerű embereknek, mint te, nem kell emigrálni, hanem békében és megbecsülésben élvezhetik hozzátartozóik szeretetét. Soha nem felejtünk!

Az Amerikai Magyar Népszava Szabadság ezúton mond köszönetet Halász Péternek sok évtizedes munkájáért, írásaiért, barátságáért, mindazért, amit a lapért tett. Részvétünket fejezzük ki családjának, gyermekeinek, unokáinak. Az amerikai magyar olvasók tízezreinek szeretete és hálája kísérjen utolsó földi utadon!

Bartus László

az Amerikai Magyar Népszava Szabadság kiadója nevében

Sandy Hook a kisváros egyik része, Newtown kertvárosi negyede, amelynek általános iskolája Connecticut állam egyik legjobb iskolája volt. Azért volt, mert ezt az iskolát bezárják örökre, és az épületet is a földdel teszik egyenlővé. Ide többé nem megy vissza se diák, se tanár, a gyerekeket és a tanárokat három másik iskolában helyezik el. Ezt Raymond Horvath mondja, aki az iskola nyugdíjas napközis tanára. Azok a szülők, akik korán mennek dolgozni, és későn jönnek haza, előbb viszik iskolába a gyereküket, és később hozzák el. Az „after school” nem népszerű a gyerekek között, ezt teszi értelmessé és elviselhető a családsegítő központ, amelynek alkalmazottjaként dolgozott az iskolában a magyar származású tanár. Ray Horvath ősei a Horthy-rendszer elől tántorogtak ki Amerikába, és már nem beszél magyarul, bár szeretne. Azon a napon is 7-től 9-óráig felügyelte a rábízottakat, majd az iskola kezdése előtt átadta őket az osztályaiknak. Megivott egy kávét, és percekkel a gyilkos érkezése előtt távozott. Hazafelé menet már szembe jöttek vele az iskola felé száguldó rendőrautók és mentők.

Raymond Horvath felvázolja az iskola alaprajzát. Könnyeivel küszködik, ahogyan mutatja, hogy a tettes a főbejáraton először belőtt az ablakon, majd benyúlt az üvegen át, és az elektromos zárt kinyitotta a pánikgombbal. A főbejárattal szemben vannak az irodák. A lövésre az igazgatónő bekapcsolta az osztályok hangosbeszélőjét, így mindenki hallhatta a további lövéseket. Kilépett az iskola pszichológusával együtt, és az elmeháborodott férfi azonnal lelőtte őket. Ezután balra fordult, de az első osztályt már zárva találta. A következő két osztály ajtaja nyitva volt, ezekben leírhatatlan vérfürdőt rendezett. A tanárok hősként viselkedtek, de géppisztollyal szemben esélytelenek voltak. Az egész nem tartott tovább néhány percnél. Aki a folyosóra lépett, azt lelőtte. A tanárok más osztályokban a szekrényekbe és a WC-be bújtatták a gyerekeket. A két osztálynak hat túlélője van, mert hat kisfiú kiszaladt, és az iskola melletti füves területre elrohant. Egy idős férfi ment oda hozzájuk a szomszéd házakból, de a gyerekek reszkettek, és nem tudtak megszólalni.

A gyilkos a folyosón lőtte agyon magát, mielőtt a rendőrök odaértek volna. Ekkor már mindenhol mentették ki a gyerekeket a földszintes épületből. A tanárok azt mondták, hogy csukják be a szemüket, tegyék egymás vállára a kezüket, és úgy menjenek ki, ne lássák a földön vérben fekvő hullákat, a brutálisan szétlőtt iskolatársaik tetemeit. Ray Horvath befelé zokog, az ő csoportjából négy gyerek volt az áldozatok között. Bekarikázza a helyi újságban megjelent fotókon azokat a gyerekeket, akik naponta vele kezdték és fejezték be a napot. Hatéves, életvidám, kedves arcok. A Sandy Hook-i angyalok. Ray tudomása szerint egy Toth nevű magyar család három lánya is ebbe az iskolába járt, de nekik nem esett bántódásuk. A környéken egyébként sok magyar él, Fairfielden magyar hentes is van. Többen is lehettek az iskolában magyar származásúak, de nem ismerte őket. Ray Horvath cáfolja azokat a híreket, hogy Adam Lanza anyja valaha is bármilyen formában az iskolában dolgozott volna. Semmi köze nem volt az osztályokhoz és gyerekekhez, akiket lemészároltak. Az egyetlen kapcsolat, hogy a gyilkos ebbe az iskolába járt gyerekkorában, és kitűnő tanuló volt.

Ray Horvath elvezet a gyilkos házához, ahol a mészárlás előtt szétlőtte az anyja arcát. Anya és fia együtt éltek, a testvére Hobokenben lakott, szemben New Yorkkal, a New Jersey oldalon. A ház felé vezető kereszteződésekben minden utcában rendőrautó áll. Az utcát lezárták, az NBC vert sátrat a bejáratnál. A környék pazar és gazdag, Lanzáék kétszintes háza legalább félmillió dollárt ér, Horvath szerint négy-öt szobás lehet. Az asszony a fegyverek megszállottja volt, egy „túlélő” lövészklub tagja, aki a gyerekeiből is Rambót akart faragni. Adam fia intellektuális, érzékeny, csendes fiú volt, nem egy Rambo alkat, aki megfelelt volna az anyai ideálnak. Connecticut-ben nagyon szigorú a fegyvertartás, de pszichológiai alkalmasságot nem vizsgálnak, csak előéletet. A nőnek szabályos fegyverarzenálja volt. Adam Lanza kitűnően bánt a fegyverekkel, és megmutatta az anyjának, hogy mégis férfi. Beöltözött kommandósnak és leölt húsz védtelen kisgyereket és a tanáraikat.

„Az anyagyilkosság a klasszikus forgatókönyv szerint zajlott le – mondta a New Jersey-beli Montclair State University-n tanító Csepeli György, aki a téma szakértője, és maga is ellátogatott Newtownba. Bíró Judittal a nyáron publikálta az anyagyilkosságokról szóló könyvét. – Oresztész és Klütaimnésztra esete óta az anyagyilkosok csak ismételnek, anélkül, hogy olvasták volna az Elektra bármelyik feldolgozását. Ezek a gyilkosságok kivétel nélkül brutálisak, céljuk az anya megsemmisítése. A gyilkosság egyik pillanatról a másikra megy végbe, de eredete visszanyúlik a fiú megszületéséhez, akit az anyja nem hagy élni. Az anya itt a fegyverek megszállottja volt, a fiait kiskoruktól kezdve lőgyakorlatra vitte. Fiaiból férfit akart faragni, akik közül az egyiknek múlt hét péntek reggel elege lett a nevelésből, és megölte az anyját.”

Ennyi történt volna, ha a főszereplők európaiak: a fiú brutálisan meggyilkolta volna az anyját. De az amerikai Oresztész sorozatlövővel lőtt az anyja arcába, majd beült a kocsijába, s elment az iskolába, ahol egykor tanult. Ott válogatás nélkül ölt. „Ez másutt, mint itt – teszi hozzá Csepeli –, nem történhetett volna meg. Más országban a háztartásnak nem része a fegyverarzenál.” Az amerikai iskolákban szigorítják az eddig is rettenetes biztonsági szabályokat. Erődöket hoznak létre, hogy megvédjék a gyerekeket azoktól, akiknek kezébe maguk adnak fegyvert. A húsz Sandy Hook-i angyal vajon elég lesz-e, hogy a szabadságot ne tévesszék össze a pszichopaták fegyvermániájával?

Raymond Horvath, a Sandy Hook Elementary School magyar származású tanára.

Virágok, mécsesek, mackók a legyilkolt gyerekek emlékére

A lemészárolt gyerekek Sandy Hook-i angyalok néven íródnak be az Egyesült Államok történetébe.

Leírhatatlan a fájdalom, egész Newtown egy emberként kiált Istenhez.

A tegnapi ellentmondó hírek után véglegessé vált, hogy összesen 26 halálos áldozata van a pénteki lövöldözésnek, közülük 20 diák, öt és tíz év közötti kisgyermek. A holttesteket azonosították és elvitték az iskolából. Pszichológusok foglalkoznak a gyermküket elveszített szülőkkel és a túlélő gyerekekkel is. Az elkövető nem a 24 éves Ryan Lanza, hanem 20 éves öccse, Adam Lanza volt. A tévedést az okozta, hogy Ryan jogosítványát találták meg a gyilkosnál, aki még azelőtt végzett magával az iskolában, hogy a rendőrök a helyszínre érkeztek volna.  A szakértők megvizsgálják a gyilkos szervezetét is, nem állt-e valamilyen szer hatása alatt. Adam Lanza nem szerepelt a rendőrségi nyilvántartásban és mentálisan sem kezelték. Azt leszámítva, hogy visszahúzódó volt, egyes hírek szerint enyhén autista volt, semmi látható jele nem volt annak, hogy ilyen szörnyűségre képes lenne.

Adam Lanza erőszakkal hatolt be az épületbe. Nem sokkal ezelőtt szerelték le és újították meg az iskola egész biztonsági rendszerét. Még a szülők is csak igazolvány felmutatásával juthattak be az épületbe, amelyet elektronikus zár őrzött. Az iskolában három fegyvert használt az elkövető, két pisztolyt és egy gépkarabélyt. Mindhárom az anyja nevén volt regisztrálva, aki kisegítő (és nem állandó) tanárként dolgozott az iskolában. Kérdés, hogyan lehet egy pedagógus nevén három fegyver regisztrálva, mi szüksége van rá, milyen indoka lehetett, hogy a fegyveres erőknél rendszeresített gépfegyvert tartson otthonában. Ez arra utalhat, hogy a családban sem lehetett nagy békesség, miután Newtown békés és biztonságos hely. A Lanza szülők három éve váltak el, az apa azóta újranősült és Manhattan-nel szemben, a New Jersey-i oldalon, Hobokenben lakott.

Az első halálos áldozat maga az anya volt, akit arcon lőtt a fia. Ezután ment az iskolába. Tettére készült, mert fekete gyakorlót, golyóálló mellényt és maszkot is viselt. Először az anyja osztályába ment, és szisztematikusan sorban végezte ki a gyerekeket, majd másik osztályba is bement (itt elsőosztályosok voltak) és válogatás nélkül lőtt. Az első lövések hangjára figyelt fel az iskola igazgatónője és néhány munkatársa, akik értekezletet tartottak. Négyen mentek ki az iskola halljába, de már csak egy nő tudott visszamenni, aki egy szülő volt, ő lebukott az asztal alá, és hívta a 911-en a rendőrséget. Az igazgatónő a testével állta útját a lövöldözőnek, hogy ne tudjon a tanáriba jutni, így a tanárok megmenekültek. Az iskolának hatszáz tanulója van, valamennyien óvodás kortól (kindergarten) tízévesig, miután a Sandy Hook Elementary School alsótagozatosokat tanító állami iskola. A tanárok bújtatták és menekítették ki a többi gyereket a szekrényekbe és a WC-kbe. Reggel fél tízkor kezdődött a lövöldözés, a tettes mintegy száz lövést adott le. A támadásnak egyetlen sebesült túlélője van, két kisgyerek a kórházban halt meg. Az áldozatok nevét egyelőre nem hozzák nyilvánosságra. Az egyik osztályt bezárta a tanárnő, és olvasott a gyerekeknek, amíg megjöttek a rendőrök. A gyerekek szemét be kellett fogni, hogy ne lássák a meggyilkolt társaikat. Három kisfiú az egyik lemészárolt tanteremből kiszaladt, ők életben maradtak.

Korábban elterjedt a hír, Adam Lanza megölte Hobokenben (New Jersey) a házában az apját is. Ez azonban nem igaz, a rendőrség kihallgatta az apát is. Ryan Lanzát, a tettes bátyját, akinek jogosítványát megtalálták az öccsénél, megbilincselve vitte el a rendőrség, mert feltételezték, hogy tudott öccse tervéről. A híradások szerint tanúként hallgatták ki, de nem tudott érdemi információval szolgálni. Az FBI vizsgálja a gyilkos kapcsolatrendszerét, begyűjtötték valamennyi barátját, közelebbi ismerősét, elvitték a számítógépét. Búcsúlevelet nem hagyott, a mészárlás indítéka nem ismert. A kisváros kifejezetten jómódú környék, erdős részen fekszik, körülbelöl 245 ezer lakosa van, a legtöbben New Yorkba vagy a környező városokba jártak dolgozni. A szülők hamar odaértek az iskolába, mert Amerikában minden szülővel közvetlen kapcsolatot tart az iskola telefonon és emailben. Ilyen helyeken nagyon alacsony a bűnözés.

Hivatalos szakértői vélemény nincs, a legvalószínűbbnek látszó feltételezés szerint súlyos konfliktus volt az anya és a fia között. Adam Lanza valamiért gyűlölte az anyját, és azért ölte meg az osztályába járó óvodáskorú (előkészítős) gyerekeket, hogy azokon álljon bosszút, akiket az anyja legjobban szeretett. Ennek ellentmondani látszik, hogy először az anyját gyilkolta le, akinek így már nem tudott fájdalmat okozni. Feltételezések szerint anyjával közölte a tervét, aki értesítette volna a rendőrséget, ha először nem vele végez. Nem sokkal az iskolakezdés után érkezett meg, és a vérfürdő nem tartott sokkal tovább negyedóránál. Szörnyű éjszakát élhettek át azok a szülők, akiknek kisgyermekük nem ment haza az iskolából, hanem egész éjjel holtan feküdt az iskolában.

Amerikát minden eddiginél jobban megrázta a tragédia. Óvodáskorú kisgyerekeket mészároltak le. Obama elnök könnybelábadt szemmel nyilatkozott a történtek után, és a fegyverviselési szabályok szigorításának szükségességéről beszélt. Michael Bloomberg, New York főpolgármestere is a fegyverviselés ellen emelt szót. New Yorkban éppen egy-két hete volt az első olyan nap, amikor nem lőttek le senkit. Nemrégiben moziban történt lövöldözés, és szinte nincs olyan év, hogy egy-két iskolában ne lenne mészárlás. Az iskolák már így is úgy néznek ki, mint az erődítmények, de egy felfegyverzett gyilkossal szemben az áldozatok védtelenek. A connecticut-i mészárlás fordulópont lehet a fegyvervitában, mert most először kicsi gyerekeket mészároltak le. A fegyverpártiak érve nem áll meg, miszerint a bűnözők úgyis hozzájutnak fegyverekhez, mert ezeket vérengzéseket nem bűnözők követik el, hanem elmebetegek, vagy bekattant emberek, akik túl könnyen jutnak fegyverhez, hogy indulataikat levezessék, vagy extrém vágyaikat kiéljék. Obama megállt a fegyverviselés szigorításánál, de a Fehér Ház később megerősítette, hogy továbbra is támogatnák a támadó fegyverek szövetségi szintű betiltását.

Egy magyar származású tanár, Raymond “Ray” Horvath is tanít az iskolában, ahol a tragédia történt. Horvath a kora reggeli órája után hazafelé vezetett, és azt vette észre, hogy rengeteg rendőrautó halad vele szemben az iskola irányába. “Először nem tudtuk mi történt, csak azt hallottuk, hogy páran megsebesültek, késbőbb azonban megtudtuk a szomorú híreket, és tudtam, hogy ismerem őket. Egyik tanítványom is az áldozatok között van. Úgy gondolom, hogy ezt nem lehet ép ésszel felfogni. Ez a második legborzasztóbb mészárlás az Egyesült Államokban történetében. Az igazgatóval minden nap beszéltünk, egyszerűen felfoghatatlan, hogy nincs többé” – mondta az iskolában tanító férfi.

Rónai Péter magyar származású ügyvéd találkozott a magyar tanárral, és a sajtónak elmondta: “Nagyon meg vagyok rendülve, az elhunytak, köztük a legtöbben gyerekek, ártatlan angyalok voltak. Ennek az országnak fel kell ébrednie, ez nem egy elszigetelt eset, hanem lassan ismétlődő mintává válik. Meg kell változtatnunk a fegyverviselésről szóló törvényt, mielőtt még több ártatlan ember fog meghalni” – mondta az  ügyvéd.

Peter Ronai ügyvéd a vérengzés napján tartott virrasztáson Newtownban (Connecticut)

Fekete karácsonya lesz az Egyesült Államoknak, ez már egészen biztos. A Sandy Hook általános iskolában alsótagozatos kisgyerekeket mészóroltak le. Az iskolának 450 tanulója van, a halottak száma még nem ismert, de a legújabb hírek szerint legalább harminc. Az áldozatok többsége kisgyermek.

A helyszínen vannak nagy erőkkel az állam rendőrsége és az FBI, az elkövető is meghalt, de egyes hírek szerint még egy fiatalembert keres a rendőrség. A televízióban mutatott képek szerint a rendőrök kutyákkal fésülik át a terepet. Az iskola környéke tele van mentőkkel, több helikopter is van a levegőben. A legfirssebb információk szerint 28 halott van,  a többségük gyerekek, de vannak köztük tanárok és a caffeteria alkalmazottai. A gyerekeket átvitték a közeli tűzoltóság épületébe, géppisztolyos rendőrök veszik körül az iskolát. Egyelőre nem lehet tudni, hogy az elkövetőnek volt-e valamilyen kapcsolata az iskolával. A híradások szerint már mindenki biztonságban van.

A tettes a kindergarten (óvodai előkészítő osztály) osztálytermében lövöldött, itt 5-6-7 éves gyerekek vannak. A hírek szerint az iskola igazgatóját is megölte a tettes, aki a rendőrség szerint száz lövést adott le. Egy kisfiú az NBC-nek elmondta, hogy nagy füstöt látott, de a tanárok bemenekítették egy szekrénybe. Amikor onnan kijött, teljes káosz uralkodott.

Egyes hírek szerint a lövöldöző talán New Jerseyből való, a neve Ryan Lanza, nem megerősített információk szerint a szüleit szintén holtan találták a házukban. A legújabb bejelentések szerint 18-20 a meggyilkolt kisgyermekek száma. A televíziós képek szerint golyóálló mellényben katonák is érkeztek az iskolához, a környéket lezárták. A lövöldözés helyi idő szerint délelőtt fél 12-kor történt. Újabb hír: a gyilkos Connecticut-ben élt, de az apját holtan találták meg a New Jerseyben, Hobokenben levő házában.

Ez a mészárlás minden bizonnyal a legszörnyűbb vérengzés, mivel a gyilkos a legkisebb gyerekek osztályába ment be, és ott gyilkolta le az ártatlan kicsinyeket. Az biztos, hogy a fegyverviseléssel kapcsolatos viták felerősödnek, és az iskolák biztonsági őrzését is megerősítik, mert az egyes mészárlások újabb őrülteket energizálnak. Az amerikai általános iskolákat egyébként napközben is zárják, érthetetlen, hogy a gyilkos hogyan juthatott be az épületbe. A gyerekeket gyakran tájékoztatják, mit kell ilyen esetekben tenni, hogyan kell viselkedni, hogyan kell az asztalok alá bújni. Gyakorolják, hogyan kell elbújni a szekrényekben. De mit tehet egy kisgyerek egy ilyen helyzetben egy felfegyverzett őrülttel szemben?

A túlélő kisgyerekek arról beszélnek a tévécsatornáknak, hogy amikor hallották a lövéseket, azonnal lefeküdtek a földre. A helikopteres felvételeken jelenleg az látható, hogy géppisztolyos rendőrök és katonák átnézik a kiegészítő helységeket és a környező épületeket, nincs-e még valahol valaki. A legújabb hírek szerint a gyilkos úgy tudott bejutni az iskolába, amelyet kulcsra zártak, hogy az anyja a kindergarten részben tanár volt, és ismerték. Az anyja az iskola igazgatójával, pszichológusával együtt szintén a halálos áldozatok között van. A véglegesnek látszó adatok szerint 8 felnőtt és 18 gyermek van a halálos áldozatok között. Az újabb információk szerint a gyilkos először az anyja osztályába ment, utána osztályról osztályra járt, legalább négy fegyver volt nála.

A Fehér Ház együttérzését fejezte ki, Obama elnök az FBI elnökétől kért tájékoztatást. Itteni idő szerint negyed 4-kor fog beszélni az elnök. A Capital Hill-en és a Fehér Házon félárbócra engedték a nemzeti zászlót, ugyanígy az egész országban minden hivatalos épületen. A gyilkosság Hanuka idején és Karácsony előtt történt, kisgyermekek az áldozatok. A gyilkos szíven lőtte az Egyesült Államokat.

Amerika gyászol.