Az ország idegengyűlöletben egymásra találó vezére és népe együttes erővel zárják be a kapukat, húzzák le a rolót. Épül az új vasfüggöny. Egyelőre csak befelé zár. Ha Orbán Viktor egyet gondol, lezárja a kijáratot is; nem lehet a végtelenségig kiengedni a rabszolgákat, a végén nem lesz kit kifosztani. Egyébként sem vet jó fényt az illiberális demokráciára, ha onnan boldog-boldogtalan menekül.
Ha Orbán le is ereszti a teljes vasfüggönyt, nem fog történni semmi. Nem csak Magyarország a következmények nélküli ország, de tagja egy következmények nélküli szövetségnek is. Az Uniót Orbán bátran arculköpheti, az vagy letörli, vagy nem törli le, Orbánnak más következménytől nem kell tartania. Az uniós pénzek változatlanul dőlnek a pimaszkodó zsebébe. Ez európai hagyomány. Amíg Orbán meg nem indítja a Blitzkrieget, Brüsszel nem fog gyanakodni, hogy talán mégsem úriemberrel van dolga.
Ha én Unió lennék, úgy vágnám ki Orbánt a zsebredugott országgal együtt, mint a pestises patkányt. És nem gazdagítanám tovább a polgáraim verejtékéből a maffiát. Aki nem tagja az Uniónak, az legföljebb nem szavaz a szankciókról, és passz.
Nemcsak az ellenzék legitimálta az Orbán-uralmat azzal, hogy elszalasztotta a bojkottot, hanem az ország népe is, amikor hagyta, hogy ellopják az Alkotmányát, de ma már be kellene látnunk, hogy ez törvényszerű volt, így kellett történnie. A bojkott nem azt jelenti, hogy nem csinálok semmit; passzívan nem lehet bojkottálni. A bojkotthoz erő kell. Ahhoz a saját igazukról mélyen meggyőződött, morális tartással rendelkező népek: nők, férfiak kellenek. A bojkott napi küzdelmet kíván. A bojkott nem csak annyi, hogy nem megyek el választani, és pontosan megindokolom, miért nem. A bojkott azt jelenti, hogy semmilyen szinten nem működök együtt a hatalommal, mert illegálisnak tartom, de ehhez hinnem kell az igazamban, az erőmben, a kitartásomban, és abban, hogy a bojkottal legyőzöm az alkotmányos puccsal, törvénytelenül hatalomra került bűnözőket. A bojkott azt jelenti, hogy megértettem: a hatalmat birtokba vevők nem ellenfelek, hanem ellenségek, és ők kezdték a háborút, ők küldtek hadüzenetet azzal, hogy az állampolgárokat, a dolgozókat és a munkanélkülieket, a vállalkozókat és a közszolgákat és egyáltalán: mindenkit, aki nem tartozik a hatalmat bitorlók brancsába, legyőzendő és kifosztandó ellenségként kezeltek.
Aki bojkottál, tudomásul veszi, hogy ez háború. Itt lőnek. Vagy konkrét vagy virtuális fegyverrel, de lőnek és az vérre megy. Valóságosan is, áttételesen is. Aki bojkottál, hisz az igazában, és az igaza nem csak abból áll, hogy mit nem akar, hanem azt is tudja, hogy mit akar.
Hogy a demokraták között a bátrak és erősek elenyésztek, hogy egy ijesztő morális válság fektette padlóra nem csak a magyar baloldaliakat és liberálisokat, de egyáltalán a demokraták és a köztársaság híveit, arra én a rendszervisszaváltás, vagyis 2010 után többször egymás után is fölhívtam a figyelmét annak, aki képes és hajlandó volt odafigyelni.
Abban a bizonyos nyílt levélben, amiből sokan csak azt bírták kiolvasni, hogy „a magyar genetikusan alattvaló” (gyengébbek kedvéért: a történelem generációkon át alattvalóvá tette a magyart), mást is találtam mondani, és talán arra sem ártott volna odafigyelni. Azt írtam: „az egész baloldali elit és tisztikar, beállt a harácsolók, a korruptak, a tolvajok közé, elárulva nemcsak az eszmét, de konkréten a baloldal közkatonáit is, mert sebesülten és haldokolva hátrahagyta őket a vesztett ütközetek után a harcmezőn, és sorsára hagyta a védelmére szoruló civil lakosságot is. És ahelyett, hogy az utolsó töltényig harcolna a diktatúra ellen, a kiskapukon át menti a rablott vagyonát és az irháját.” Mit lehetett várni ettől a baloldaltól, ettől az ellenzéktől? Ez lett volna képes az alkotmányos puccs után az egész törvénytelen rendszer bojkottjára?
Ez a baloldal már csak az Őfelsége ellenzéke szerepére volt képes (ezt is azon az őszön írtam le), mert nyilvánvaló volt, hogy aki bárhogy is részt vesz a közéletben, az korrumpálódik, besározódik és odatartozik. Aki itt szerepet vállal az már csak „saját magát képviseli, nem a baloldalt, nem a kizsákmányoltakat, nem a megnyomorítottakat, nem a kisemmizetteket. Aki belemegy az alkuba, legalizálja a fönnállót.” „Diktatúrában nincs ellenzék, csak demokráciában. Diktatúrában ellenzéket játszani: bohóckodás.” Diktatúrában a diktátor és a hatalmi szervezet ellenség, akivel szemben az egyetlen polgári fegyver: a bojkott!
Még közel négy év választott el a 2014-es választástól, de már akkor nyilvánvaló volt, hogy:
„Ha az MSZP (…) föl akar nőni egy a diktatúrát megdönteni akaró demokratikus csapat szerepéhez, ha föl akar támadni, nem vesz részt semmiben, nem tagozódik be az establishmentbe, «kivonul».
De nem fog.”
Nem kellett nagy jóstehetség hozzá, hogy megmondjam.
2011 késő őszén írtam a Dunkerque cikkemben:
„Hogy bízzanak a népek olyan pártban, amelyik már kormányzati pozícióban is a hiénákra és sakálokra hagyta a saját sebesült katonáit a harcmezőn” „Dunkerque példaadó hősei (akikre hivatkoztam) nem szocialisták voltak, csak antifasiszták, humanisták, csak angol hazafiak. Egyszerűen emberszabású emberek” mégis jobban tudták a magyar szocialistáknál, mi a szolidaritás.
2014-ben, a választások évében azonban már nem volt járható út a bojkott. Hiába sikkasztottak, loptak, raboltak köztörvényes bűnözőkként nap mint nap a hatalmon lévők, hiába lopták el az Alkotmányt, számolták föl a demokráciát, hiába döngölték földbe a tömegek életminőségét, törték meg a polgárok gerincét, jellemét, és küldték a nyomor legalsó bugyraiba a többé kapaszkodni sem bíró szegényeket, az már mind-mind kevés volt; mert addigra már semmi sem volt elég égbekiáltó ahhoz, hogy a magyarokból bojkotthoz szükséges haragot, elszántságot, felháborodást kiváltsa.
Miért?
A megnyomorítottság egy bizonyos szintje alatt az ember nem képes lázadni többé. A megtaposott, megkínzott ember elveszíti az emberi méltóságát, önbecsülését, a lelki és fizikai tartását ahhoz, hogy a fejét fölemelje, hogy a derekát kihúzza, és már csak vegetálni tud.
Emlékezzünk vissza ötvenhatra. Csak három év telt el Sztálin halála óta, csak három éve kezdte el Nagy Imre az új gazdaságpolitikát, a legkegyetlenebb bolsevista diktatúra éppen csak föllazult, megszűnt a Rákosi idők engesztelhetetlen, gyilkos diktatúrája, látványos mélynyomora. A szellemi elnyomás is enyhült, reményeket keltett a XX. kongresszuson elhangzott Sztálin bírálat, érződött az olvadás. A szellemi erjedés központjában, a Petőfi körben, nemcsak a sötét esztendők hibáit vette sorra a revizionista értelmiség, de bátran megvitatták a rendszer megreformálásának a lehetőségeit is.
Az nem igaz, hogy a proletár azért van predesztinálva a forradalomra, mert csak a láncait veszítheti. Aki már ott tart, hogy csak a láncait veszítheti, az nem képes letépni a láncait se többé, mert azt a nyomorúsága megbénítja. Csak akinek van veszteni valója, az tud lázadni. Ötvenháromban belekóstoltunk egy minimális jólétbe és szabadságba (Nagy Imrének köszönhetően), de a Rákosi–Gerő tandem ellentámadásba indult, és ez váltotta ki a haragot. Már megcsapott az enyhülés szele, ezt nem engedtük visszavenni! A parlament előtt még csak Nagy Imrét hívta a tömeg. Pár órával később már az utca népe azt skandálta: ki az oroszokkal!
A hagyományosan idegengyűlölő magyar tömegek számára ez vonzó hívószó volt! Ez igazi nemzeti, fölszabadító, szabadságharcos jelszó volt: ez mozgósított.
(És abban a pillanatban ötvenhat ügye el is bukott, de ezt nagyon kevesen tudták. Én sem tudtam, nem gondoltam Jaltára és Potsdamra. Nem gondoltam arra, hogy a Szovjetunió érvényes nemzetközi szerződések alapján tartja megszállva egész Kelet-Európát. Azt épeszű ember nem hitte, hogy a magyarok legyőzhetik az oroszokat, azt hittük, hogy vagy az ENSZ (mint a koreai háborúban), vagy a NATO a magyar ellenállásra hivatkozva, kényszeríteni fogja a Szovjetet, hogy Magyarországot engedje ki az obligóból, ahogy egy évvel azelőtt kiengedte Ausztriát.)
Néhányan Nagy Imre reformtörekvéseiben hittünk, néhányan úgy gondoltuk, bevezethetjük a jugoszláv önigazgatási modellt. Pluralista parlamenti demokráciát vizionáltunk, és azt reméltük, újjáalakulhatnak a fordulat éve előtti demokratikus koalíció pártjai. Voltak, akik azt remélték, elindulhat egy magántulajdonra épülő piacgazdaság. Voltak, akik a Horthy Magyarország teljes restaurációjáról ábrándoztak, de ezek közül az elképzelések közül egyik sem bírta volna harcba hívni a magyar tömegeket – még a Horthy restauráció álma sem. Ami a tömegeket mozgósította, az egyetlen jelszó volt: KI AZ OROSZOKKAL! Semmi mással nem lehetett volna általános sztrájkba vinni, később fegyverbe szólítani a magyar tömegeket, és az orosz csapatok november negyediki támadása után még közel másfél hónapig kihúzni a fölkelés utóvédharcait, csak a nemzeti függetlenség, a magyar nacionalizmus érzelmi tartalékait mozgósítani tudó KI AZ OROSZOKKAL jelszóval!
Ötvenhatban a felkelők és a velük rokonszenvező tömegek az óriási Vörös Hadsereggel, az orosz megszállást elismerő nemzetközi joggal, a nukleáris erőegyensúly mindent felülíró kényszerével is dacolni mertek! Jó, elismerem, külpolitikai hályogkovácsok módjára…
De ma? Ma ki állna Orbán mögött, ha a magyar tömegek föllázadnának ellene? Senki! Orbán fegyveresei nem elszánt hazafiak (mint, mondjuk, az izraeli hadsereg katonái), hanem gyáva zsoldosok: eszük ágában sem lenne meghalni Orbánért, fölmarkolnák a rablott vagyont, és úgy futnának, mint a nyulak. (Kivéve talán azt a TEK divíziót, amelyik úgy gondolná, hogy megismétli Ceaușescu likvidálásának a forgatókönyvét…)
Vagy Putyin küldené az orosz hadsereget kebelbarátja megmentésére? Ezt épeszű elemző nem gondolhatja, Putyinnak elég púp a hátán Krim és Ukrajna, nem szállhat ki belőle, ha már belekezdett. Erről mondja a közmondás (nem a dakota!), hogy rossz a farkas fülét fogni, de még rosszabb elengedni.
Könnyű lenne Orbánt elzavarni, mi bénítja a magyar tömegeket? A fölszámolódott ellenzék? Nem. Hanem a felőrölt emberi méltóság, a megroppantott gerinc. És nincs olyan hívószó, amely mozgósítani tudna. Nem valami idegen hatalom ül a magyar nyakán – az elnyomója nem más, mint saját maga. Önnön akaratgyengesége, saját apátiája. És aki a gyeplőt tartja, mert akarnok, mert tudja, hogy nem a humanista sóhajtozás, hanem az erő diktál, az hús a húsából, vér a véréből.
És ha már szívják a vérem, inkább magyar szívja a vérem, mint a zsidó: így gondolkodik a magyar ember.
Huszonöt éve, hogy eltakarodott az idegen megszálló hatalom, és a függetlenség, a liberális többpárti demokrácia, a privatizáció és a piacgazdaság mit hozott? Mit hozott a nyugati jólét helyett, amivel ámított? Másfél millió megszűnt munkahelyet! A rendszerváltás azóta sem gyógyuló sebet ejtett a társadalom testén, a megnyomorítottakkal senki nem volt szolidáris, a legkevésbé a balliberális erők, melyek ha eltekintünk a mindent átható szennyes korrupciótól, akkor is csak megszorításokkal járó reformokkal mélyítették, ahelyett, hogy enyhítették volna a sebeket.
Mitől legyen ma hívószó az ellopott Alkotmány? Az elcsalt demokrácia? Az elpárolgott Köztársaság? Az elfeledett pluralizmus? Mit adott a magyar tömegeknek – nem a tojásfejűeknek, nem az agyasoknak, nem a politikai és gazdasági elitnek – az egyszerű magyar átlagembereknek az, amit ma európai, észak-atlanti értékrendnek nevezünk?
Megismétlem: másfél millió megszűnt munkahelyet, melyet azóta sem pótolt senki.
Orbán sokat ígért és semmit sem adott. Hát aztán! Más sem adott. A gazdag gazdagodott, a szegény szegényedett, így van ez, mióta világ a világ. Ezt prédikálták a papok is mindig. Hogy ez a világ rendje, ez Isten akarata.
Nyugodjunk meg Isten akaratában.
