S ha annyi sem lett volna harc? Ha szótlan
“hal el a hit” a “római mocsokban”?
Ha arra tart eszme s világ, amerre
a “tiarás templom-kufár” vezette,
ha nincs, ki a bűnnek ellenszegül
s – ha úgy fordul, hát reménytelenül,
de csak annál szebb önfeláldozásképp -
odavágja, hogy “nem tehettem másképp!”,
ma hol vagyunk?!
(Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt)
.
A múltat végképp eltörölni,
rabszolgahad indulj velünk!
(Internacionálé)
.
Gyerekek ne!
Ezt egyszer már próbáltuk, és nem vált be!
Így lett a szocializmusból bolsevizmus. Az igazságos társadalomról szóló elképzelésből véres, totális diktatúra!
A múltat eltörölni olyan, mintha magamra robbantanám a házat, amiben lakom.
A múltba beletartozik a Felvilágosodás.
A tudományos gondolkodás, a hiedelmek fanatizmusával szemben.
Galileo Galilei és Giordano Bruno.
A szekularizáció: egyház és állam szétválasztása.
Az Egyenlőség, Testvériség, Szabadság.
A liberalizmus. A demokrácia. A szabadságjogok kiterjesztése.
Michelangelo és Beethoven.
Rembrandt és Mozart.
Dosztojevszkij és Muszorgszkij.
A Názáreti tanítása a felebaráti szeretetről.
Homérosz. Szókratész.
A Tóra.
A Tízparancsolat.
Rettenetes tévedés, amikor bármilyen csapat, mozgalom, generáció azt hiszi: velünk kezdődik a világ.
*
A történelmi analógiák mindig sántítanak, de sántítani is jobb, mint el sem indulni. Az analógia precedens. Nem egzakt, mint, mondjuk, az entrópia törvénye, de tanulságos.
Föntebb hivatkoztam az Internacionáléra, áttételesen a Nagy Októberi November 7-re. Sikeresen eltörölte – végképp – a múltat, hatását ma is nyögjük.
Ebből a múlt nélküli sivatagból nőtt ki Putyin, és jó lesz vigyázni: még csak az elején tartunk!
Hitler is eltörölte 1933-ban a múltat, az éhező német munkanélküliek, akiknek tele volt a hócipőjük a weimari demokrácia parttalan liberalizmusával, korrupt kapitalizmusával, a gazdasági válságon úrrá lenni képtelen tehetetlenségével, a dekadens értelmiség színpompás haláltáncával, esze ágában sem volt megőrizni bármit is a weimari múltból, aztán láttuk, mi lett abból is.
Alig tizenhárom év telt el, és a Harmadik Birodalom totális összeomlását követően riadtan keresgélte a szétlőtt, szétbombázott Európa önnön romjai között az eltörölt múltat, a múlt morális és humánus értékeit, a kihajított és összetört múlt darabkáit, cserepeit, szilánkjait, hulladékait, hogy valamiképp mégis föl bírjon tápászkodni és újra bírjon élni a vérfürdő, a krematóriumok füstje, és a teljes erkölcsi nihil után.
*
Térjünk a tárgyra. Nem lehettem ott, de lelkesen néztem a tüntetések fölvételeit. Örültem a rengeteg ismeretlen arcnak. Mielőtt 2012 telének végén elhagytam volna az országot, rosszkedvűen tapasztaltam, hogy évek óta majdnem minden Orbán-ellenes megmozduláson csupa ismerőssel voltam körüléve. Minden második tüntetővel minimum köszönő viszonyban voltam, a többit is ismertem, legalább látásból az előző tüntetésekről. Hát ez egy másik csapat volt – végre! A szónokok fiatalok voltak, gyakorlatlanok, nem profik, istenem, majd belejönnek, gondoltam. Akkor kezdtem aggódni, amikor egyre több lelkes fiatal szájából hallottam a rossz szöveget, hogy el kell törölni a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadot.
Eltekintve attól, hogy a múltat soha nem lehet eltörölni, mert a múltad te magad vagy, a múltad alakított, formált, tett önmagaddal azonossá, a múltat csak meghaladni lehet, korrigálni, jóvátenni lehet, de eltörölni, szőröstül bőröstül kivágni, mint macskát az ablakon, nem csak bűn, de egyenesen öngyilkosság!
Már Orwell is fölismerte, és az 1984-ben drámai erővel megírta, hogy a múltat mindig a diktatúra akarja eltörölni, és minél totálisabb, minél véresebb, minél iszonyatosabb, annál kevésbé tudja elviselni a múltat: Orwellnél naponta írják át a történelmet arra kijelölt intézetek.
Nem ismerős? Amit ma történelemhamisításnak nevezünk, nem más, mint a múlt eltörlése!
Persze megértem én!
Az elmúlt négy esztendő gyalázata olyan mértékben frusztrálja az utóbbi években eszmélő fiatalokat, hogy haragjukban azonosítják a diktatúrát azzal a születése óta veszélyeztetett, rosszul védekező demokráciával, amit ez a diktatúra négy évvel ezelőtt, a „fülkeforradalommal” eltaposott.
De nehogy már a fürdővízzel kiöntsük a gyereket is!
*
Magadat téveszted meg, ha azt mondod, nem volt rendszerváltás, mert nem látod meg a fától az erdőt, a jelenségtől nem veszed észre a lényeget. Ráadásul a diktatúra malma alá hajtod a vizet, mert Orbán is azt hazudja, hogy ő csinálta meg az elmaradt rendszerváltást.
Magyarország Mátyás király óta nem volt önmaga. Nem csak az idegen királyokról beszélek: az Anjouk is idegenek voltak, mégis virágzott alattuk az ország. De Mátyás óta kisiklott alólunk a történelem. Európa hátsó udvarába szorultunk. Két gyönge cseh király után a Mohácsi vész, de előbb még Werbőczy fél évszázadra megroppantja a nemzet valódi törzsének, a parasztságnak a gerincét, és attól kezdve török, majd Habsburg elnyomás; a szuverenitásunkat Erdély képviselte „két pogány közt egy hazáért” taktikázva; ezalatt elbukott szabadságharcok és forradalmak; emigrációba kényszerített vezetők, Rákóczi és Kossuth jelentették az ország sorsát; és a Kiegyezés sem oldotta föl igazán a Habsburg szupremáciát, a félgyarmati helyzetet, aminek egyenes következménye lett a vesztes első világháború és Trianon, és a dilettáns lovastengerész, Horthy tömeggyilkos feudálfasizmusa, csatlakozás a tengelyhez, a náci tébolyhoz, és az ország Európa szégyene, Hitler utolsó csatlósa lett; következménye (ha úgy tetszik: a büntetése) a szovjet megszállás, és egy újabb elbukott szabadulási kísérlet, ötvenhat eltiprása mellett a bolsevista diktatúra hol kemény, hol puha változata… ez volt a rendszerváltásig a magyar történelem.
Ötszáz év, gondold meg: 1490-től, Mátyás halálától 1990-ig!
Ötszáz év sötétsége, elnyomása, diktatúrája, a haladásunk permanens elgáncsolása után kapta meg az ország a lehetőséget a függetlenségre, az önrendelkezésre, és hogy csatlakozhasson a szabad világ szabad nemzeteihez, hogy fölzárkózhasson végre a mainstream-hez, a fejlődés fő vonalához!
Az igaz, hogy ezt a történelmi sanszot már szinte az első órában elpackázta az önjelölt rendszerváltó elit egy meghatározott része, Adyval szólván: „sírjukban is megátkozott gazok”, de ez akkor is az ország történelme, a te múltad, nem lehet meg nem történtté tenni, csak bevallani, szembenézni vele, kielemezni, levonni a tanulságokat, ahogy a németek tették egy fájdalmas, gyötrelmes önvizsgálat során a második világháború poklát követően. Tiszta szívű és elméjű fiatalok sokszor a fájdalomtól sírva hívták tetemre a tömeggyilkosságban részes szüleiket; nem volt könnyű, de végigcsinálták.
És az sem igaz, hogy a rendszerváltást csak a világpolitikai változások hozták el nekünk, hogy ajándékba kaptuk, hogy a kisujjunkat se mozdítottuk érte, csak belecsöppentünk, mint tejbe a légy.
Már a nyolcvanas években érezhető volt, hogy valamilyen paradigmaváltozás közeledik. A magyar társadalom Kádár konszolidációja alatt sem felejtette el az ötvenhatos álmokat, annak ellenére, hogy a puha diktatúra mindent megtett: egy kellemes, kisstílű fogyasztói társadalmat teremtett, hogy cserébe depolitizálja a lakosságot. „Fogyasszatok, de ne pofázzatok!” Mégis az MSZMP reformköreitől, a Beszélő és a SZETA köré tömörült – akkori – demokratikus ellenzéken át ismert és névtelen emberekig rengetegen dolgoztak, küzdöttek, ha nem is fegyverrel, de annál elszántabban azért, hogy itt megtörténhessen végre a rendszerváltás.
És az uralkodó párt, az MSZMP is készült. Részben elébe ment a változásoknak, részben védekezett. Nem igaz, hogy mindent ajándékba kaptunk, itt forrt a világ, és sokan vállalták a még meg nem döntött hatalommal a konfliktust.
Amikor Horn Gyula külügyminiszterként megnyitotta a nyugati határt, még nem lehetett tudni, hogyan reagál a szovjethatalom. A tankok még itt voltak. Sortűz, börtön és kivégzés éppúgy lehetett volna az akcióból, mint a berlini fal ledöntése, a két Németország egyesítése, a hidegháború vége és maga a rendszerváltás.
Még itt voltak a szovjet csapatok amikor 1989 október 23-án beiktatták az új, demokratikus Alkotmányt, amely bevezette a többpártrendszert, törvénybe iktatta a fékek és ellensúlyok rendszerét, szétválasztotta a hatalmi ágakat, a törvényhozást, a közigazgatást, az igazságszolgáltatást, és a független tájékoztatást; megteremtette az ombudsmanok rendszerét; lehetővé tette a versenyalapú piacgazdálkodást a csődbe került redisztribúciós államkapitalizmus helyett; ez a rendszerváltásnak nevezett vértelen forradalom ötszáz esztendő mulasztását hozta be alig pár hónap alatt!
A DEMOKRÁCIA született meg itt, aminek ez az örök elnyomásban élő nép soha sem volt a részese! Annyira nem, hogy a demokrácia kereteit ki sem tudta tölteni – pedig megtehette volna. De nem ismerte, nem tudott élni vele, nem érezte a magáénak, de mégis: az Alkotmány megszületett, jól-rosszul, de működött addig, amíg Orbán törvénytelen puccsal ki nem dobta az ablakon. Vagyis, aki itt a múltat végképp el akarja törölni, az nem más, mint a diktátor maga! Nehogy már őt akarják a Közfelháborodás Napján tüntető fiatalok utánozni!
A mai ellenzék áruló vezetői elszabotálták a választások bojkottját, és ezzel legitimálták a diktatúrát. Ők az alkotmányos rend megtagadói, az alkotmányellenes puccs sunyi kollaboránsai, az orbáni Tákolmányra fölesküdött képviselők, a diktatúra által fizetett bértollnokok, akik ma sorban állnak Orbanisztán Nagyvállalat kifizető pénztára előtt; ők már régen nem képviselik a rendszerváltást, a demokráciának a diktatúra által szétzúzott értékeit. Nem képviselnek ezek már semmit, legföljebb önmagukat! Ezek jószerével jelen sem voltak huszonöt évvel ezelőtt, de ha mégis, akkor annál súlyosabb felelősség terheli őket, amiért oroszlánrészük volt az akkori óriási történelmi lehetőség elpackázásában.
Részben doktriner ostobaságból. Mert nem voltak képesek fölfogni, hogy az olyan szabadság, amelyik szabadságot ad a szabadság ellenségei számára, hogy eltiporják a szabadságot, nem szabadság, hanem idiotizmus.
Részben pedig, mert hitvány haszonlesőknek, az ország értékeit gátlástalanul kifosztó korrupt bűnözőknek bizonyultak már eleve. A maffiát nem az Orbán-banda találta ki, ők csak állami szintre emelték.
A rendszerváltás megadta a sanszot: Magyarország csatlakozhatott a fejlődés fővonalához. De a rendszerváltó elit taktikázott. Először – úgy döntöttek – tömjük meg a zsebünket, aztán majd meglátjuk.
Megláttuk.
Míg a zsebüket tömték, megfeledkeztek az állásából szinte a rendszerváltás első napsugarára kizeccölt másfél millió melósról, akinek megmagyarázták (nemcsak a rendszerváltó politikusok, de részben az új értelmiség is), hogy „hja, barátocskám, ez a kapitalizmus, amire annyira vágytál. Aki nem termel piacképes árut, annak a munkájára nincs szükség”.
De ki tehetett arról, hogy a munkás, aki gürizett látástól vakulásig, nem bírt piacképes árut előállítani?! Nem az a kérdés, ki tehet róla, mondták a rendszerváltó „agyasok”. Akárki tehet róla, aki nem produkál piacképes árut, arra nincs szükség.
De vajon másfélmillió dolgozó csakugyan nem termelt piacképes árut, vagy csak azért mondták nekik, hogy olcsón eladhassák a fejük fölül az üzemet?! Nem tudták ellenőrizni, mert közben szétverték a szakszervezeteiket is, mint kommunista csökevényeket (hiába voltak már a rendszerváltás után gründolt szabad szakszervezetek), nem volt, aki ellenőrizze helyettük.
És szaporodtak a rendszerváltás vesztesei, kárvallottjai, a korábbi munkahelyek fele eltűnt „a tátott tőke sárga szájában.”
Ki járt itt jól? A nép? A tömegek? A dolgozók?!
Egy frászt!
A rendszerváltó elit, de annak is csak az a része, amelyik tudta, hogyan kell lopni. És hogy kell megfeledkezni a kárvallottak tömegeiről, nacionalista szájtépés mellett a mélyszegénységbe süllyedő honfitársakról. Hogy lehet kiiktatni a közgondolkodásból az együttérzést és a szolidaritást
Megteremtették a köztársaságot, ez igaz. De a következő pillanatban az első parlament, a baloldal lagymatag asszisztálása mellett, lelkesen elfogadta a köztársaság címeréül a koronás „Nagy-Magyarország” címert. A népeket irracionális szimbólumokkal hülyítő autokrata szellem már ezen a ponton, a Kossuth-címer elvetésével döntő ütközetet nyert. A koronás címeres köztársaságot könnyű volt már Orbánnak hatályon kívül helyezni.
Az első rendszerváltó kormány hazahozatta az országvesztő Horthy Miklós földi maradványait, és a kormánytagok (magánemberként előadott) könnyes asszisztálása mellett újratemették a családi birtokon beszennyezve a háborús tömeggyilkos hamvaival a magyar földet. Így gyűjtöttek szavazatokat a Horthy nosztalgiával máig hülyíthető, általuk kirabolt emberektől. A Horthy-kultuszt nem Orbán találta ki. Antall és Boross szállították neki az eszmei muníciót.
Ilyen körülmények között, hogy érezhették volna a tömegek, hogy legalább valamelyest szabadabban és nagyobb biztonságban élnek, és ha nagyobb darab kenyér még nem is jutott, de legalább megszabadulva a negyven esztendős szovjet megszállástól egy független, önrendelkezését újra elnyerő ország jövőjéért hoznak nemes áldozatot?
Miért lettek volna készek megvédeni a szabadságukat, demokráciájukat, jogállamiságukat, a független köztársaságukat?!
Sose volt az övék.
A mára leválthatatlan Orbán diktatúra itt kezdett el épülni.
Ettől a mozzanattól volt a születő, zsenge demokrácia az első perctől kezdve kiszolgáltatott és veszélyeztetett, ez volt a gyökere a korrupciónak, a főügyészség által támogatott gengszterizmusnak, olajszőkítésnek, borhamisításnak, a pályáztatások korrumpálásának.
Az a korrupció, amelyik rendre ki tud bújni a felelősségre vonás alól, megkérdőjelezi a jogállamot. A szétzüllő jogállamiság a demokráciát fosztja meg az immunitásától, az önvédelmi képességétől. A demokrácia ezer sebből vérzett már, amikor Orbán Viktor rárontott, hogy megsemmisítse, de akkor is demokrácia volt még! Saját vezetőitől elárulva, önvédelmi reflexeitől megfosztva, de még demokrácia volt!
Ami mára megmaradt belőle, nem hogy eltörölni nem szabad, de úgy kell őriznünk, mint a szemünk világát, mert a múltunk, a mi viharos, buktatókkal teli múltunk a jövőnk záloga.
Ha valaha föl akarunk tápászkodni, csak ebbe kapaszkodhatunk.
Meggyőződésem, hogy ma a globális világban, az abszolút vízválasztó a demokrácia és mindennemű zsarnokság, önkényuralom, diktatúra között van.
Miért ragaszkodunk annyira a demokráciához? Szörnyállamok és ordas diktatúrák a demokráciák adta szabadságot kihasználva kerültek hatalomra. Mussolinik, hitlerek, pinochetek, putyinok és orbánok.
A demokrácia: népuralom. A többség uralma. Olykor a többség rémuralma!
Mert, sajnos, szó sincs arról, hogy a többség akarata mindig bölcs és haladó volna, mindig a jövőbe mutatna, és a közösség (város, térség, haza, emberiség) javát akarná. Fenét! A többség nagyon sokszor bunkó, gyáva, maradi, félrevezetett, önző, sőt gonosz. Akkor miért hisszük el Churchillnek, hogy a demokráciánál nem találtak ki jobbat?
Mert akarata ellen senki sem üdvözíthető, így ha a többséget nem lehet meggyőzni önnön érdekéről, parancsra nem fogja elfogadni azt, ami a saját boldogulását szolgálná. (Emlékezzünk II. Józsefre.) Tehát mindenféle társadalmi feszültség csak akkor remélhet kiegyenlítődést, csak akkor mozdulhat el a harmónia felé, ha ezt a folyamatot nem köti gúzsba a voluntarista zsarnokság. Ha egy szabad társadalom az egymásnak feszülő érdekek és nézetek számára szabad (és törvényes, vagyis erőszakmentes) kibontakozást biztosít. A demokrácia nehézkességei, túlszabályozottsága és bürokráciája az ára a demokrácia nyújtotta szabadabb mozgásnak. Minden társadalom különböző célú, érdekű emberek, csoportok, etnikumok konglomerátuma, és ezek között az ellentmondó érdekek között csak a képviseleti demokrácia képes konszenzust, megegyezést, harmóniát teremteni, s ezzel a nyájból közösséget varázsolni.
És aki nem a harmóniát keresi, az semmit sem keres. Annak lételeme a feszültség, a káosz, a füstölgő puskapor, hogy a társadalmat leteperje, a nyakára hágjon és uralkodjon rajta.
Hogy még nem robbant a puskaporos hordó, még nem folyik az utcákon a vér, azt a rendszerváltás maradékának köszönhetjük: az fogja vissza az elvetemült zsarnokot. Az Orbán banda totális hatalomátvételéiig a demokratikus Magyarország belépett a NATO rendszerébe, tagja lett az Európai Uniónak, az uniós tagság, ha Orbán naponta szegi is meg vállalásainkat a „szabadságharc” hazug ürügyén, akkor is féken tartja némiképp a tébolyt, enélkül már ott tartanánk, ahol Putyin Oroszországa, vagy Aliyev Azerbajdzsánja, de tarthatnánk ott is, ahol Kim Dzsongun Észak-Koreája.
De ma még a diktátor kénytelen visszafogni a vágyait, az indulatait, kénytelen – ha toporzékolva is, de – fékezni magát, mert az EU pénze nélkül már ma is sáskajárás utáni sivatag képét mutatná az ország.
A Közfelháborodás Napján tüntető fiatalok jól látják, a múltat nem ők csinálták, nem ők a felelősek érte, de ez a múlt van, létezik: ez alakította ki a jelent. A (köz)felháborodás jogos. De nem elég. Új módszereket kell keresni, de úgy, hogy gondos elemzéssel földolgozzuk a múltat, minden értéket megőrzünk, és minden hibából levonjuk a tanulságokat.
