Tisztelt Szerkesztőség,

Csak most, épp egy hónapja a megjelenése után olvastam Kertész Ákos cikkét, A hamis zsidó önkép címűt. „2001. szeptember 11-e után még ki sem hűlt az áldoztok holtteste, nem csak, hogy el sem temették őket, de sokat közülük még nem is azonosítottak, máris megszólalt a zsidó öngyűlölők és az extrém liberális idióták (the useful idiots) kórusa, elnyomva a gyász és a részvét hangjait” – írja, és megnevez többeket, akikre ez jellemző volt, köztük Eörsi Istvánt.

Tekintve, hogy ő már nem él, utánanéztem, és megtaláltam az idevonatkozó írását, ami az Élet és Irodalomban jelent meg 2001. október 5-én, A torony védelmében címmel. (Könnyen megtalálható a honlapomon: www.eorsilaszlo.hu) Reményeim szerint elfogulatlanul állíthatom, hogy ez alapján Eörsi nem minősíthető sem zsidó öngyűlölőnek, sem extrém liberális idiótának. Inkább a töprengését osztja meg, mivel lehetne megelőzni az ilyen terrorakciókat.

Egyébként tetszett Kertész írása, amelynek személyes része megható is.

Ám az iszlám megítélésében viszont bántó az általánosítása, hiszen a mohamedánok túlnyomó része nem dzsihádista. Ilyet nem szabadna leírni: „Az iszlám a halál kultúrája”. Ugyanis túl sok a kivétel…

Eörsi László

.

Az alábbiakban közöljük Eörsi István szóban forgó írását:

EÖRSI ISTVÁN:

A torony védelmében

Élet és Irodalom, 2001. október 5.

Amikor szándékolt tömegtragédia tanúi vagyunk – és most már tanúk vagyunk, bárhol következik is be a rémség, hiszen beárad szobánkba, betölti szemünket és fülünket -, első érzésünk csak a részvét lehet, és a szerencsétlenség okozói iránt érzett harag vagy megvetés. Aki kényelmes karosszékből vétlen és véletlen áldozatok ezreit és a mérhetetlen pusztulást látva csak kárörömét tudja kifejezni, mint az Amerikát ért terrortámadást követő órákban Szaddám Huszein vagy Csurka István (“Ég a Pentagon, romokban a globalizmus fellegvára, Amerika reszket”), az csak saját elnyomorodott személyét tárja szemünk elé.
De a megrázkódtatást elemzésnek kell követnie. Tíz nappal az Amerikát ért terrortámadás után egy szlovén-magyar írótalálkozón elképesztőnek neveztem, hogy Amerikában az iszonyatra a politikusok és a publicisták csaknem kizárólag a “Hogyan történhetett meg?” kérdésével reagáltak, és szinte fel sem vetették a “Miért történt meg?” kérdését, vagyis a katasztrófát merőben technikai problémának kezelték. Egy szlovén költő azt válaszolta erre, hogy aki mindent meg akar érteni, az az erkölcsi neutralizmus bűnébe esik.
Ha lemondunk a megértés igényéről, hátat fordítunk a teljes európai hagyománynak. Hogy csak egy viszonylag új fejleményről beszéljünk: a termelőerők gyorsuló tempóban meglóduló fejlődése, mely röpke néhány száz év alatt radikálisan megváltoztatta az emberi együttélés istentől elrendeltnek vélt és változatlannak tetsző formáit, nem mehetett volna végbe az európai gondolkodás okkereső, szenvedélyes kíváncsisága nélkül. A szlovén költő úgy okoskodhatott, hogy amit megértünk, azt logikusnak találjuk, és ami logikus, az igazolható. Én viszont úgy gondolom, hogy az erkölcsi és politikai gonoszságnak is megvan a maga logikája, és csak az ítélhető el, amit megértünk.
A történelem iszonyataira, még ha a jelenségek szintjén hasonlítanak is egymásra, nincs közös magyarázat. Ezért nem csatlakoztam azokhoz, akik a totalitarizmus kategóriájának segítségével egy kalap alá vonják a nácizmust a sztálinizmussal. Óriási, itt nem tárgyalható különbségek fakadnak abból az elementáris tényből, hogy a nácizmus egy velejéig emberellenes ideológia legiszonyúbb lehetőségeit realizálta, a sztálinizmus esetében viszont egy humánus eszmerendszer torzult és fajult el, ugyancsak a legiszonyatosabb módon. Elfogadhatatlan az a séma is, mely a szétágazó történelmi események okait az örök emberi ösztönökből eredezteti. Hans Magnus Enzensberger például, akit nem utolsósorban nagy eszéért becsülök, az utóbbi években, mintha csak korábbi marxizmusáért akarna vezekelni, a különféle történelmi katasztrófákat csökönyös egyhangúsággal az ember önrombolási, öngyilkos vágyaira, halálösztönére vezeti vissza. Ezen az alapon talált hasonlóságot az Öböl-háború idején Szaddám Huszein és Hitler között, és bennem már akkor felmerült az ellenvetés, hogy ezeknek az egymástól kulturális, ideológiai és történelmi szempontból végletesen különböző uraknak a halálösztöne specifikus természetű, amennyiben – és ez az egyetlen közös vonásuk – mások halálában lel kielégülést. Most ki is mondom ezt, látva, hogy öbölháborús cikke nem szeszélyes gondolati kísérlet volt, hanem egy sematizmusa ellenére is blikkfangos világértelmezés építőköve. “Az emberáldozat visszatérése” című cikkében ugyanis (Frankfurter Allgemeine Zeitung, szeptember 18.) határozottan azt állítja, hogy az emberellenes diktatúrák elsősorban nem másokat, hanem önmagukat akarják elpusztítani, és eme törekvés eddig utol nem ért úttörője Hitler volt. Hitler tehát elsősorban önmagát akarta elpusztítani, a varsói gettólakókat is ezért irtották ki a nácik, és a varsói zsidókat is nyilván az önpusztításnak, és nem az emberhez méltó halálnak a vágya vezérelte, amikor fegyveresen fellázadtak Hitler halálösztönének eme megnyilatkozása ellen. Enzensberger ezt a sémát alkalmazza a szeptember 11-i merényletsorozatra is, azt állítva, hogy ideológiai elemzés nem jut közelebb a terrorista cselekvés mozgatórugóihoz, a merénylők iszlámista motívumait bármely tetszőleges megokolásra be lehetne cserélni. “Az olyan ösztönzések, mint bal vagy jobb, nemzet vagy szekta, vallás vagy felszabadítás, pontosan ugyanazokra a cselekvési mintákra vezetnek. A közös nevező a paranoia.” A patológiaelméletnek ebben az éjszakájában a terroristák és a szabadságharcosok mind egyformán feketék. Ha a paranoia a terrorista cselekedetek közös magyarázata, akkor külön-külön nem is érdemes foglalkozni velük; akkor a terrorizmus, de a szabadságharc is elsősorban orvosi kérdés.
Nem segíti elő a megértést az a manicheus séma sem, amelyet az amerikai politikusok és propagandisták alkalmaznak, nem az események megmagyarázása, hanem a hadra kész lelkiállapot felszítása céljából. Eszerint a jó demokráciát megtámadták a gonosz terroristák. A Jó nem tehet mást, mint hogy kiirtja a Gonoszt. E célból hadat üzen neki.
Magam is azon a véleményen vagyok, hogy a világméretű terrorizmus irányítói az emberiség legelvetemültebb kártevői Hitler és Sztálin halála óta. Semmi közük a szabadságuktól és életlehetőségeiktől megfosztott tömegekhez, csak kihasználják feneketlen kétségbeesésüket. Közönséges hazugság, hogy a harmadik világ szegényeinek vagy az elnyomott muzulmánoknak a sorsa miatt érzett felháborodásukban teszik, amit tesznek. A vallási fanatizmus – akár muzulmán, akár zsidó, akár keresztény dogmák alapján szerveződik politikai erővé – a maga hipermodern pénzügyi, technológiai és katonai eszközeivel a modernitást, és ezen belül elsősorban a plurális demokráciát és a történelmi fejlődés legértékesebb eredményét, az alternatívái közt szabadon választó, sokrétű személyiséget pusztítaná el. Mindenkor a teokráciák rendje ellen folyton-folyvást fellázadó, bűnös városokat akarta lerombolni, Ninivét, Babilont, Szodomát és Gomorrát (a zsidó-keresztény kultúrkör példáival élve), és kiváltképp a tornyot, Bábelét, amelynek teteje már-már súrolja az eget. A mohamedán teokratikus diktatúrák azt folytatják ötszáz éves késéssel és modern eszközökkel, amit Európában az inkvizíció művelt, amíg művelhetett. Ők is azt óhajtják, hogy a Föld ne forogjon a Nap körül, mert így időtlen időkig fennmaradhat egyházuk uralma. De ha gonosznak nevezzük is ezt az embertelen eszközökkel megnyilatkozó történelemellenes akaratot, ettől még a mai modernitás világa nem nevezhető e gonoszság ellentétének. Vagy mondhatjuk-e, hogy terroristái nélkül jó volna a világ? Nem kellene éhen haló gyerekeket, továbbá országuk függetlenségéért harcoló emberek tetemét és felgyújtott házukat bámulnunk a képernyőn? Nem rontanánk szakadatlanul saját természeti létfeltételeinket?
A terrorizmus ma a lehető legrosszabb válasz azokra a kérdésekre, amelyeket egy rossz világrend párologtat ki magából. A terminusnak azonban – mint ezt Bruce Hoffman a Süddeutsche Zeitung szeptember 15-16-i számában kifejtette – általános elterjedésekor, a francia forradalom idején még pozitív kicsengése volt. Robespierre ugyanis az erénnyel kötötte össze, azt állítva, hogy forradalmi időkben szükség van kettőjük nászára, hogy győzhessen a demokrácia. Az erényre hivatkozott, “amely nélkül a terror gonoszság, és a terrorra, amely nélkül tehetetlen az erény”. Amikor uralma végveszélybe került, még Saint-Just sürgetésére sem volt hajlandó kikiáltani a katonai diktatúrát. “Kinek a nevében?” – kérdezte, vagyis hű maradt még élete árán is ahhoz a nézetéhez, hogy a nép támogatása nélkül a terror elszakad az erénytől, és gonoszsággá aljasodik.
A haladó eszmék tiszteletével összefonódott, morális igényű terrorizmus azonban nem hunyt el Robespierre-rel. Súlypontja a XIX. században Oroszországba helyeződött át. A terrorista mozgalmak mindig a reménytelenség légköréből szívták magukba kétségbeesett elszántságukat. Akkor hatalmasodnak el, ha a radikális változás híveinek azt kell érezniük, hogy törvényes eszközökkel semmit sem tehetnek terveik megvalósításáért. 1878. január 24-én egy 25 éves szentpétervári nő, Vera Zaszulics belelőtt a közismerten szadista Trepov tábornokba, mert ez nyilvánosan megkorbácsoltatott egy Bogoljubov nevű diákot, akit egyébként a merénylő nem is ismert. Egy terrorista emlékezései című művében Borisz Szavinkov elmeséli, hogy egy Kaljajev nevű terrorista 1903 februárjában azért nem dobta el bombáját Szergiusz nagyherceg kocsijába, mert az utolsó pillanatban észrevette, hogy a nagyherceg felesége és három gyereke is a kocsiban ül. Maga Szavinkov pedig három évvel később azzal az eltökéltséggel szökött meg várbörtönbe csempészett pisztolyával halálos ítélete elől, hogy ha az őr tiszt, akkor lelövi, ha pedig közkatona, vagyis paraszt, akkor magát durrantja fejbe.
A bolsevikok első nemzedéke annyiban kapcsolódott a jakobinus hagyományhoz, hogy egy gyökeres változásokra megérett országban ők is haladó struktúrákat óhajtottak volna létesíteni a terror segítségével. A jakobinusok az erény szolgálatába akarták állítani terrorjukat, Lenin és Trockij pedig a kizsákmányolásmentes társadalmat alapozta volna meg így. Ezek világtörténelmileg jogosult, sőt elpusztíthatatlan igények, amelyeket alkalmatlan és mind embertelenebbé fajuló eszközökkel akartak realizálni. A terror mint kormányzati elv egyre több embert fenyeget pusztulással, és ezért egyre szélesebb köröket tömörít önmaga ellen. Robespierre levonta e folyamat tanulságait, Sztálin azonban nem kérdezte meg, amikor meg kellett volna kérdeznie, hogy “Kinek a nevében?”, hanem visszakanyarodott a cárizmus despota hagyományaihoz, és a forradalom céljainak titkon búcsút intve igen hamar véget vetett a bolsevik kísérletnek, bár ez névleg még tartotta magát vagy 65 évig. Hitlerhez hasonlóan megfosztotta pátoszától, bürokratizálta a terrort, olyan fluidummá változtatta át, mely körülvette az összes alattvalót, a putrilakóktól a miniszterelnökökig.
A huszadik században az állami terrorizmus végletes elvetemültségével ellentétben léteztek még, főként a harmadik világban, olyan terrorista vagy terroristaeszközöket is igénybe vevő mozgalmak, amelyek méltányolható, olykor helyeselhető célok érdekében szerveződtek meg, például azért, hogy kiűzzék országukból a gyarmatosítókat. Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában számtalan ilyen szervezet létezett, és még létezik is, igen különböző ideológiák alapján, igen különböző erkölcsi színvonalon. Nem kis mértékben ilyen terrorista szervezkedésnek köszönheti létét Izrael állam is – a legismertebb terrorista szervezetet, az Irgunt 1942-ben megalapító Menahem Begin 1977-ben izraeli miniszterelnök lett, 1978-ban pedig Béke Nobel-díjat kapott.
Európában a forradalmi ideológiákra hivatkozó terrorizmus a II. világháborút követően először 1968 után bontakozott ki, amikor a szociális utópiák naszádjai szétzúzódtak a kapitalista rend sziklafalán. Ismét a törvényes változtatás kilátástalansága csábította az emóciók által vezetett radikális forradalmárok egy részét terrorista kalandorságba. A német és olasz terrorista mozgalmak első nemzedéke még maga próbálta kiválasztani áldozatait azok közül, akiket felelőseknek tartott a rendszer bűneiért. De akcióik már a kezdet kezdetétől veszélyeztettek ártatlan életeket is. Mára a forradalmi és ellenforradalmi, vallásos, nemzeti és globális terroristák politikai céljai és áldozataik kiléte között csak kivételképpen fedezhető fel összefüggés. A merénylet sikerének értékét az esetek túlnyomó többségében már nem a legyilkoltak személye, hanem a száma határozza meg. Az árutermelő társadalom, mely a mennyiségi gondolkodást serkenti az élet minden területén, ezt a tulajdonságát kiterjesztette a többnyire ellene törő terrorizmus terepére is. Ezzel a terrorizmus olyan mélypontra züllött, ahol már nem található számára mentség, csak magyarázat.
De vajon terrorista-e mindenki, aki a fennálló törvényeknek fittyet hányva erőszakos eszközökkel fellép a status quo ellen? Ne válaszoljunk erre a kérdésre túl gyorsan igennel, hiszen maga az Amerikai Egyesült Államok is a függetlenségi háborúnak, vagyis a status quo törvényszegő, erőszakos megsértésének köszönheti létét. A nácik ellen harcoló partizánok is fittyet hánytak a fennálló törvényeknek, és többnyire szervezett keretek között, erőszakos eszközökkel akarták megváltoztatni a rájuk kényszerített status quót. Így cselekedtek a világtörténelem forradalmárai és szabadságharcosai, köztük a pesti srácok is, akik 1956-ban, még a Varsói Szerződés felmondása előtt, benzinespalackjaikkal megtámadták a Vörös Hadsereg páncélos hadosztályait.
A New York és Washington ellen intézett terroristatámadás legvészesebb világpolitikai következménye, hogy az amerikai kormány Oroszország támogatásának fejében hajlandónak látszik elfogadni, amitől korábban mindig vonakodott: hogy nem a Csecsenföldön harcoló orosz katonák folyamodnak terroristamódszerekhez, hanem csakis és kizárólag az országuk függetlenségéért küzdő csecsen harcosok. Henning Ritter a Frankfurter Allgemeine Zeitung szeptember 19-i számában azt a következtetést vonja le ebből, hogy “Szeptember 11-e óta az emberi jogok fogalma politikailag használhatatlanná vált”, és “A Világkereskedelmi Központ és a Pentagon ellen intézett támadás az emberi jogok globális megvalósításának politikáját az utópiák birodalmába száműzte”. Eddig – mondja Ritter – az emberi jogok védelmével indokolták katonai intervencióikat a nyugati hatalmak, most pedig a terrorizmusellenes harc szükségességével érvelnek. E fordulatra olyan világban kerül sor, melyben állítólag a globális Gonoszsággal szemben kell a globális Jóságnak helytállnia. Megtörténhet tehát, amitől a hidegháború vészjós korszakában sem kellett tartanunk: hogy a világ hatalmasságai új Szent Szövetséggé összeállva nemcsak eltűrik, hanem támogatják is a rendcsinálást egymást uralmi szféráiban, függetlenül attól, hogy milyen jogosultságú támadás fenyegeti ott érdekeiket. És mivel hazafias kötelességünkké teszik, hogy minden egyéb szempontot alárendeljünk a globális rendcsinálás programjának, anakronizmussá válnak az emberi jogok biztosításáért és kiterjesztéséért kifejtett erőfeszítések. Hogy ez ne következhessen be, el kell választanunk a terrorista fogalmát a partizánétól és a szabadságharcosétól. Ezt a vállalkozást megterheli a dogmatizmus veszélye, hiszen a merev kategorizálásba nem fér be számtalan átmeneti forma, és az erőszakos történések számos szereplője változtatta az idők során pozícióját. Például: szabadságharcosok és forradalmárok hatalomra jutva zavarba ejtő bőségben váltak az állami terrorizmus iszonytató bajnokaivá. Az állami terrorizmus bajnokai közül sokan náci uralom alá kerülve önfeláldozó partizánokká és szabadságharcosokká lényegültek át. De ha eltekintünk az átmeneti formáktól, akkor kimondhatjuk, hogy a szabadságharcosok és a terroristák egyaránt civilbe bújva, de fegyveresen szegülnek szembe a törvényekkel, és többnyire szervezett keretek között akarják megváltoztatni a status quót. Közös céljuk, hogy saját területén gyöngítsék az általuk gyűlölt hatalmat, amíg ez fel nem őrlődik, vagy amíg meg nem indulhat ellene kívülről is a megsemmisítő támadás. De a terroristák a partizánoktól eltérően nem csak háborús helyzetben kezdeményezhetnek harci cselekményt. Nincsenek területhez kötve, ezért nem defenzívek, nincsenek rurális vonásaik, és maradéktalanul elvegyülhetnek a civilizatorikus közegben, amelyet el akarnak pusztítani. Ők valósítják meg tovább nem fokozható módon azt a fordulatot, amelyet Partizánelmélet című művében Carl Schmitt Leninnek tulajdonított: a valóságos ellenséget (nem pusztán kriminalizálva, mint Lenin, hanem az ördög mitikus rangjára emelve) abszolút ellenséggé stilizálják
Még fontosabbnak tartom ennél a tartalmi különbségeket. Mára a baloldali eszméktől ihletett magánterrorizmus kimúlófélben van, miután már régen közönséges bűnözéssé züllött. A nemzeti eszmék terroristái – ismétlem: nem a csecsen népről beszélek, hiszen ez szabadságharcot folytat egy ezerszeres túlerőben lévő nagyhatalommal – széles skálán helyezkednek el, és csak az közös bennük, hogy jelentőségük partikuláris. A nemzetközi terrorizmus vezetését már régen vallási fanatizmusra építkező erők vették át. Szembeszegülve a törvényekkel, többnyire szervezett keretek között, erőszakos eszközökkel meg akarják fosztani a kultúrkörünkben kialakult status quót azoktól a rá jellemző szociális, civilizatorikus és kulturális értékektől, amelyeket az iparosodás és az urbanizáció folyományaképpen, iszonyatos szenvedések árán kivívott magának. Elsősorban a polgárosodást akarják meg nem történtté tenni, azt a Bábel tornyánál és a Világkereskedelmi Központnál is magasabb építményt, amelyben az autonóm ember tárolja szellemi és érzelmi képességeit és termékeit.
Ez a nagyra törő terv nem rejtene magában semmilyen veszélyt, ha roppant embertömegek szenvedélyes rokonszenve nem venné körül a terroristákat. Akárcsak a második világháborús partizánoknak, akikkel kapcsolatban szívesen használták azt a metaforát, hogy az nekik a nép, mint a halnak a víz, a terroristáknak is óriási embertömegek adnak erkölcsi igazolást és lelkierőt. Ezt az ellenséget pusztán fegyverekkel nem lehet legyőzni. Mit kezdhet Amerika a határai köré kiterjesztett atompajzzsal, ha támadás indulhat ellene az ország kellős közepéről is? Hogyan lehet lebombázni egy olyan ellenséget, amelynek nincs területe? Vagy ha van területe, akkor éppen nem tartózkodik ott? Ez az ellenség csak úgy győzhető le, ha sikerül lecsapolni a hal körül a vizet.
Egy R. M. szignójú zsurnaliszta ezt írta a Neue Zürcher Zeitung szeptember 12-i számában: “Az Egyesült Államok mint rendteremtő hatalom nem azoknak az erőknek óhajt majd segíteni a Közel-Keleten, amelyek – mint ez kedden Nabluszban történt – az amerikai nagyvárosok ellen intézett terrortámadások hírét örömujjongással fogadják.” R. M. tehát helyeselné, ha Amerika megbüntetné érzelmi kitöréséért azt a mintegy ötmilliós népet, amely fél évszázada jórészt menekülttáborokban él, szegényen és kiszolgáltatottan, mert egy picike államot sem sikerült alapítania ennyi idő alatt. Ez a nép látja, hogy Izraelnek kötelező érvényű ENSZ-határozatok ellenére sem kell kivonulnia az általa megszállt területekről, és telepítési politikájával sem kell felhagynia. Azt is látja, hogy más államokkal miként bánnak el, ha ellenszegül a nemzetközi szervezetek határozatainak. Elvadul az egyenlőtlen küzdelemben, amelyben kődobáló gyerekeire géppisztolyokkal lőnek vissza, és így maga is szörnyeteggé válik. Megtapsolja Amerika szimbólumainak megszégyenítését és vagy ötezer amerikai halálát. Ki tudná megszámlálni, hány arab, hány mohamedán tapsol vele? R. M.-mel ellentétben az a véleményem, hogy a nyugati politikának a nabluszi örömujjongás hatására nem büntetőakciót kellene fontolgatnia, hanem meg kellene teremtenie a palesztinok számára az államalapítás lehetőségét. Ezzel kihúzna egy vastag, horgas tüskét az arab világ bőréből, és felelősségteljes politizálásra kényszerítené a palesztinokat, ami Izraelnek is elsőrendű érdeke. A víz egy része máris elpárologna a terrorista halak körül.
A víz másik részét a föld inná be, ha demokratikus fordulatot lehetne előidézni a globalizáció feltartóztathatatlan folyamatában. Nem csak arab tenyerek tapsoltak, nem csak iszlám torkok ujjongtak szeptember 11-én, hanem a vigasztalan szegénység is okot érezhetett az örömre. Hermann Scheer esszéjében (Globalizáció és demokrácia: ellentmondás?, Tageszeitung, szeptember 22-23.) olvasom, hogy az utolsó negyven évben csaknem megháromszorozódott a távolság a világ lakosságának leggazdagabb és legszegényebb húsz százaléka között; és e folyamatnak nem látni a végét. E tanulmány részletes ismertetése kivezetne témánk keretei közül. Most csak azt jegyzem meg, hogy Scheer nem nemzeti frázisokkal vonul fel a globalizáció ellen, hanem azt vizsgálja, hogy “a szociális, gazdasági, demokratikus és békés célok szemszögéből mi kívánatos és mi nem kívánatos a globalizáció folyamatában”. Kiindulópontja az, hogy “a demokrácia és a természeti törvények elsőbbséget élveznek a globális gazdasági szabadsággal szemben”. Elméletének egyik sarkköve, hogy meg kell szüntetni a nemzetgazdaságok függőségét a gyér számú, konvencionális erőforrásoktól, melyek belátható időn belül amúgy is kimerülnek, de előbb még tönkreteszik az ökoszférát. Ebből a célból át kell állni a természeti erőforrásokra, amelyek regionálisan is kitermelhetők. Csak így jöhetne létre olyan globalizáció, melyet “nem az anyagi erőforrások kényszerei kormányoznak központilag, hanem ismét kézzelfoghatóvá válnak benne a sokrétűség és az önállóság alternatívái”. Noha halvány szkepszissel olvasom éles elméjű javaslatait, mert nem tudom elképzelni, miként kényszeríthetők a leggazdagabbak (tehát leghatalmasabbak) arra, hogy saját közvetlen érdekeikkel szemben az emberiség távlati érdekeit érvényesítsék, azt biztosan tudom, hogy az általa felvetett problémák valamilyen szintű megoldása nélkül tovább fickándoznak a vízben a halak.
Segíti a terrorizmust a nyugati világ hihetetlenül silány eszmekínálata is. A világmagyarázatokkal szolgáló nagy eszmerendszerek összeomlása után ránk zúdult az újkor legigénytelenebb szellemi divata, mely könnyed vállrándítással tagadta az objektív értékek létét és az értékelőtevékenységnek még a lehetőségét is. Csak a kvantifikáció szentségét nem tagadta, mely a Pénz kultuszának kipárolgásaként is felfogható. Mármost a pénznél még a legkelekótyább istenértelmezés is lebilincselőbb belső tartalmat kínál a fiatalságnak. Ha nem léteznek objektív értékek, akkor miért védenénk meg a tornyot, amelyet az ember azért emelt, hogy “teteje az égig érjen”? (Mózes, Első könyv, 11/4.) A terroristák hasa alól csak úgy vezethetjük le a maradék vizet, ha fanatizmusuknál vonzóbb eszméket produkálunk.
Mephistopheles, mint tudjuk, Faust kérdésére pontosan meghatározta, hogy ki is ő: “Oly erő része, mi / Folyvást a Rosszra tör s folyvást a Jót teszi.” Hegel is a történelmi fejlődés lendítőerejének tekintette a Gonoszt. Ha kiköveteljük a világ hatalmasságaitól, hogy lecsapolhassuk a fent vázolt módon a vizeket, akkor a Gonosz, mely szeptember 11-én teljes pompájában mutatta meg a világnak elvetemült hatalmát, Goethét és Hegelt ismét igazolva még jóra is késztethet bennünket.