Az MSZP bejelentette, felmondja az együttműködést a Demokratikus Koalícióval. Nem tartják szükségesnek a baloldali pártuniót, és a platformok felszólítják a párt elnökségét, szabadítsa ki az MSZP-t abból a csapdából, amelybe Gyurcsány kényszerítette.
Régen nem hozott az MSZP ilyen előre mutató és pozitív döntést, mint ez.
Kezdettől elhibázottnak tartottuk az „összefogás” nevű színjátékot, amely a Gyurcsány által bőszen hangoztatott demokratikus elvek megtagadását jelentette. Egymással is rivalizáló pártokat nem lehet egy szövetségbe tömöríteni azzal az indokkal, hogy ennek híján nincs matematikai esély sem a kormányon levő hatalom leváltására. Ebben az esetben ugyanis diktatúráról beszélhetünk, diktatúrában pedig nem kell egy választáson részt venni.
Az „összefogás” pontosan úgy váltotta be a hozzáfűzött reményeket, ahogy azt megjósoltuk: az összefogásban résztvevő pártok szavazatai nem összeadódtak, hanem az összefogás pártjai kioltották egymást. Egymással szemben alternatívát jelentő pártok nem tudnak közös programot meghirdetni, választáson pedig nem program az, hogy leváltjuk Orbán kormányát. Mindenki tudhatta, ha Orbán-rendszerét nem döntik meg, ellenzéki győzelem esetén kormányozhatatlan az ország. Orbán rendszerét pedig választáson megdönteni nem lehet. Ezt már Bruck András, Ungváry Rudolf és mások is hangoztatják, Bokros Lajos is kimondta. Azért diktatúra a diktatúra, hogy a hatalmon levőket ne lehessen leváltani.
Az „összefogás” hazugsága megtagadott minden politológiai elméletet, minden jogállami elvet, és kizárólag azt a célt szolgálta, hogy a magukat ellenzékinek tartó pártok elkerüljék a diktatúrával szembeni konfrontációt, nyílt ellenállást. Megőrizzék az azzal járó kedvezményeket, a pártok állami támogatását. Ne feledjük, a kampányban már nem a rendszer ellenzékének nevezték magukat, hanem mindössze „kormányváltóknak”, amellyel nevetségessé is váltak.
A „kormányváltók” egy nappal a választások előtt azzal kecsegtették híveiket, hogy akár abszolút többséget is szerezhetnek. Az Amerikai Népszava ezen a napon azt írta, hogy a Fidesz pontosan kétharmados többséget fog szerezni, mert annyira van szüksége, és erre a győzelemre kalkuláltak mindent. Ez történt. Bebizonyosodott, hogy Orbán úgy alakítja a választási eredményeket, ahogyan akarja. Választáson leváltani nem lehet, a rendszere egy kiépített diktatúra.
Emlékeztetünk arra, hogy az alaptörvény elfogadása előtt figyelmeztettünk, hogy Orbánt most kell megállítani, mert utána nem lehet. Ezeket elfelejtik. A demokratikusnak nevezett ellenzék külföldön és belföldön egyaránt hangoztatta, hogy az Orbán-rendszer nem diktatúra, hanem demokrácia. Az alaptörvény elfogadása és a sarkalatos törvények után is azt állították, hogy ez demokrácia. Az akkori állapothoz képest jogilag semmi nem változott, nem alkalmazott még erőszakot sem Orbán, de ma már azt mondják, diktatúra van.
Ez a felismerés azonban nem volt elég ahhoz, hogy bojkottálják a rendszert és benne a nem demokratikus választásokat, mert a diktatúra megdöntésénél is fontosabb a pénz, a párttámogatás, a képviselői helyek, a politikai rendszer nyújtotta előnyök megszerzése és a legitim nyilvánosságban való szereplési vágy. Amikor a DK felesküdött Orbán alaptörvényére, a diktatúra illegitim alkotmányára, és beült a diktatúra parlamentjébe, azzal Gyurcsány összes beszédét hazuggá tette. A szavak és a tettek olyan mértékben kerültek ellentmondásba, hogy Gyurcsányról sokak számára lehullott az álarc.
*
Az Alkotmány nem tette lehetővé az alkotmányos rend megváltoztatását, ezt hangsúlyozzuk évek óta. A Btk. szerint ez bűncselekmény. A magyar politikai helyzet egyáltalán nem olyan bonyolult és átláthatatlan, mint amilyennek az Orbánnal kollaboráló ellenzék mutatni próbálja. Ha a jogi helyzetből indulnak ki, egyértelmű és világos a helyzet: az alkotmányos rend megváltoztatásával Orbán és társai életfogytig tartó büntetéssel fenyegetett bűncselekményt követtek el. Az általuk létrehozott rendszer és alaptörvény érvénytelen, a 2014-es parlamenti választások eredménye is az. Függetlenül attól, hogy az ellenzék a részvételével legitimálta azt. A jogi helyzet attól változatlan.
A törvényalkotó az alkotmányos rend megdöntését kizárólag az államhatalmon kívülről feltételezte, és nem készült fel arra a helyzetre, hogy az alkotmányos rendet az államhatalom birtokosai, az erőszakszervezetek felett ellenőrzést gyakorlók hajthatják végre. Ezért az állam nem tudott védekezni ellene, miután az Alkotmánybíróságot is elfoglalták. Az Alkotmány azonban tartalmazta azt a passzust, hogy a hatalom kizárólagos birtoklására való törekvéssel szemben minden polgárnak joga és kötelessége fellépni.
A választási törvények önkényes megváltoztatásával, a lakosság többségének felhatalmazása nélkül kizárólagos hatalmat gyakorló Orbán rendszere ennek a meghatározásnak megfelel. A senki által nem legitimált alaptörvény a magyar államiságot a „keresztény-nemzeti” politikai irányzattal azonosítja, és a politikai hatalom legitim képviselőinek kizárólag e politikai irány képviselőit tartja.
Ebben a helyzetben az ellenzék feladata az lett volna, hogy az Alkotmány alapján világossá tegye a polgárok előtt az államellenes bűncselekmény tényét, és az Alkotmány alapján felszólítsa Orbánt a törvényes állapot helyreállítására. Ennek megtagadása esetén az ellenzéknek fel kellett volna mondania minden együttműködést Orbán rendszerével, és a rendszert bojkottálnia kellett volna. Ennek természetes része, hogy csak demokratikus, szabad és egyenlő választásokon vesz részt, törvénytelen hatalom által kiírt csaló választáson nem.
A bojkott az egyetlen békés, demokratikus és jogállami eszköz a diktatúrával szembeni ellenállásra. A bojkott nem jelent erőszakot, nem jelent forradalmat, fegyveres harcot, csupán a törvénytelen hatalom legitimitásának megvonását. Azt Orbán Viktor is pontosan tudta, és számtalan alkalommal elmondta még korábban, hogy a legitimitásától megfosztott hatalom összeomlik a külső és a belső nyomás alatt. Vagy feladja, vagy maga alkalmaz erőszakot, de azt már az Európai Unión belül nem tehette volna meg következmények nélkül. Ez neki a végleges és gyors bukást jelentette volna.
Orbán terveinek egyetlen gyenge láncszeme volt, amely kockázatot jelentett, ha az ellenzék megvonja a legitimációt és bojkottálja a rendszert. Csak ettől kellett tartania, de jól mérte fel ellenfelei morális állapotát. Az ellenzék legitimálta a rendszert, és a külvilág által egyértelműen diktatúrának tartott rendszernek a demokrácia hamis látszatát kölcsönzi. Mindezt gyávaságból, félelemből, rossz lelkiismerettől hajtva, a konfrontációt nem vállalva, anyagi érdekből tette. Elárulta az Alkotmányt, a jogállamot és a Köztársaságot. Az Orbán-rendszernek nem ellenzéke, hanem része lett.
Ha ezt a tisztán jogi és logikai helyzetet az ellenzék letagadja, azt állítva, hogy „az emberek ezt nem értenék meg”, akkor a hazugságok láncolata kezdődik, s akkor lesz bonyolult, átláthatatlan és megoldhatatlan a helyzet. Az ellenzéket erre figyelmeztették, mégis ezt az utat választotta, és a kollaborációval betonba öntötte Orbán rendszerét. Maradt csupán az üres retorika, amely ellentétben áll a tettekkel.
Ezt az árulást megismételték az önkormányzati választásokon, amellyel azt a látszatot keltették, hogy Orbán kizárólagos hatalomgyakorlása törvényes, az ország demokratikus, és Orbán csaló pártjának egyeduralma legális. Cserébe az álellenzék élvezi az Orbán-rendszer juttatásait, amelyeket azért kap, hogy ne lépje át az Orbán által meghúzott bűvös határt: ne vesse fel a legitimáció és a törvényesség kérdését, hallgasson az államellenes bűncselekményről. Ha egy igazi ellenzék létrejön, akkor ezzel kell kezdenie, és harcolnia kell a kollaboráns álellenzékkel szemben is.
*
Ebben a folyamatban Gyurcsánynak kiemelkedő szerepe volt, mert a korábbi kollaboráció felé hajló ellenzéki magatartással szemben az Orbán-rendszer igazi ellenzékének mutatta magát. Aztán felmérte, hogy ha a többi ellenzéki párt eléri a parlamentbe jutás küszöbét, s az ő pártja nem indul, vagy ha egyedül indul, nincs esélye bekerülni Orbán parlamentjébe. Elveszíti az állami támogatást. Nem lesz a pártja bejegyzett párt, ha nem fogadja el Orbán alaptörvényét, hanem a rendszer külső ellenzékeként „földalatti” ellenállást kell vezetnie a diktatúra ellen.
Ez nem jelentette volna az eltűnését, még az illegalitását sem, a nyilvánosság teljes elvesztését sem, és tömegek csatlakoztak volna a mozgalmához. De ezt Gyurcsány nem vállalta, helyette a kényelmet és hazugságot választotta. Ekkor kapott lábra az „összefogás” hazug mítosza, amely egyrészt a demokratikus elvek megtagadását jelentette, másrészt azt célozta, hogy Gyurcsány pártja is bejusson a parlamentbe. Később sikerült olyan hangulatot teremteni, hogy a párt népszerűsége emelkedett, mert az „összefogás” melletti kampány hisztérikus méreteket öltött. Előtte Gyurcsánynak nem volt esélye bejutni.
Igaza van az MSZP-nek, amikor azt mondja, hogy Gyurcsány kényszerítette őket csapdába, ahol megszűnt a párt mozgástere. A kényszerítés a sajtó által történt. A Gyurcsányt támogató ballib sajtóval sikerült azt a látszatot kelteniük, hogy ha az MSZP nem megy bele a mindenkit magában foglaló „összefogásba”, akkor Orbán cinkosa. Miközben az „összefogás” egésze volt Orbán cinkosa. Az első megsemmisítő vereség után ugyanezt eljátszották még egyszer, és az önkormányzati választásokon egy újabb totális vereségbe vezették bele a jó szándékú demokratákat. Ezzel eladták az országot a diktatúrának és Orbánnak.
Az MSZP nagy veszteségeket szenvedett el. Nem elég saját tehetetlensége és tehetségtelensége, Gyurcsány folyamatosan nyomás alatt tartotta őket, és erodálta az erejüket. Az MSZP az elmúlt két évtizedben súlyos hibákat követett el. Leginkább akkor, amikor Simicskával titkos fúzióban maffialapokra helyezte az országot, két egymással kiegyező rablóbanda váltógazdálkodásának tekintette a demokráciát. A pártpénzektől való függőséggel szétzilálták a sajtót és a szabad polgári civil társadalmat, a kultúrát. Emiatt soha nem derült ki, hogy az MSZP milyen mértékben zsarolható a Fidesz által, és irányítható Simicska révén. De még mindig ez az egyetlen nem fideszes párt, amelynek tömegbázisa van. Gyurcsány fanatikus híveit is ebből a bázisból szakította ki.
Az MSZP-nek tisztáznia kellene magát, milyen szálak maradtak meg Simicska felé, képes-e ez a párt visszanyerni a szabadságát és az önállóságát. Válhat-e az MSZP igazi ellenzékké, van-e szabadsága egyáltalán arra, hogy ezt megtegye, és ehhez megújuljon. A következő kérdés az, hogy van-e elég tartalék, tehetség és prosperitás ehhez a megújuláshoz. Erős kétségeim vannak. De biztos, hogy miután a második totális vereséget elszenvedték, fekete-fehéren kiderült, amit Lakner Zoltán is megállapított, hogy az „összefogás” mítosza hazugság volt. Semmilyen eredményt nem hozott, az MSZP számára csak veszteséget jelentett, és a balliberális értelmiség és sajtó nyomásával kizárólag Gyurcsány érdekeit szolgálta. Ezt helyesen ismerték fel.
*
Nem lehet tudni, hogy az MSZP továbbmegy az eddigi úton, és megérett arra, hogy megszűnjön, vagy képes kiszabadulni a Fidesz markából, és képes egy tehetségesebb szürkeállományt maga mögé állítva megújulni. De egy biztos: azzal a lépéssel, hogy Gyurcsányt kirúgták, megnyitották az utat efelé. Ha pedig halni kell, legalább emelt fővel halhatnak meg. Ez az ember szétverte a pártot, kiszakította egy részét, az MSZP-vel szembeni forradalmi elveiről kiderült, hogy hazugságok. Mehetett volna úgyis az MSZP-ből, ha nem tetszik neki, hogy kilép, nem szakítja ketté a pártot. Már itt látni kellett volna, hogy valami nincs rendjén. De akkor még hihetőek voltak a nagy reformszólamok.
Gyurcsány nem élére állt a rendszer igazi ellenzékének, akik megalkuvás nélkül álltak szemben az Orbán-rendszerrel, hanem korrumpálta őket. Létrehozott egy olyan fanatikus és hisztérikus bálványimádókból álló támogatói kört, amelyet csak a békemenet gyűlölködő és intoleráns csürhéjéhez lehet hasonlítani. Ezzel megfertőzte a demokratikus oldal eddigi szellemiségét, amelytől ez idegen volt. Nem véletlen, hogy eljutottak a savazós bácsi szintjére, és már bántalmaztak is olyan embert, aki egyet nem értését fejezte ki. Ráadásul egy nyíltan rasszista polgármesterjelölttel szemben kérte számon a „demokratikus” párt alapelveit.
Gyurcsány most azt ígéri, hogy ő „lépésről lépésre” bontja le a diktatúrát, ami azt jelenti, hogy belesimul a rendszerbe. Nem vállal felelősséget semmiért, de igényt tart az ellenzék vezető szerepére. Ellenzékben ugyanolyan leválthatatlan akar maradni, mint Orbán. Mindenkinek mögéje kell beállni, ő pedig élvezettel gyakorolja kedvenc hobbiját, amit Orbán Viktor finanszíroz. Nem számít, hogy negyven évig tart, majd egyszer magától megdől. Gyurcsány nemcsak előidézte a fasiszta fordulatot, de most jelentkezik arra is, hogy konzerválja. Ebben őt kell támogatni. Szép és hangzatos beszédeivel jutalmazza majd a közönségét ezért.
Az elmúlt hetekben Gyurcsány nyíltan támadást intézett a baloldali pluralizmus ellen. Meghirdette a baloldali pártuniót, ugyanazzal a hazugsággal, amellyel a totális és katasztrofális vereségeket elszenvedték, és Orbánt bebetonozták. A vak is látja, hogy miután szétszakította, majd meggyengítette az MSZP-t, most már be is akarja olvasztani a pártjába „pártunió” címén. Éppen ideje volt, hogy az MSZP felébredjen, elhatárolódjon tőle. Helyes lenne, ha a magát liberálisnak nevező értelmiség tiszteletben tartaná egy párt döntését, és nem indulna újabb hisztériakampány Gyurcsány karrierista törekvései mellett.
Ez csak az első, de nélkülözhetetlen lépés volt, ha nem akarnak eltűnni, hanem újjá akarnak születni. De az igazi kérdések ezután jönnek. Először is el kellene dönteni: megélhetési politikusok akarnak lenni, egy megalázó diktatúrában élni, vagy méltóak lesznek elődeikre, akik nem féltek az antifasiszta küzdelemtől? Be kell bizonyítani, hogy az MSZP nem a Fidesz szatellitpártja. Feltéve, hogy nem így van.
