A világbajnokság végeztével érdemes néhány tanulságra felhívni a figyelmet, amelyek alkalmat nyújtanak arra is, hogy párhuzamot vonjunk a futball és egyes társadalmi jelenségek között. Elsősorban a futballban és a politikai rendszerekben megjelenő agresszióra gondolok. Az agresszió a labdarúgásban és a politikában is egyre nagyobb népszerűségnek örvend, elsősorban a hatékonysága miatt. Ez arra ösztönzi a versenytársakat is, hogy átvegyék az agresszív viselkedést, mint a „jövő és a fejlődés” irányát.
A futball és a demokrácia torzulásának párhuzamait a játék és az agresszió ellentétpárral illusztrálom. A futball és a demokrácia is játék abban az értelemben, hogy a szereplőknek szigorú szabályok betartásával, egyenlő lehetőségek között kell a győzelmet megszerezniük, amelynek során nem korlátozhatják a másik felet abban, hogy a szabályokon belül az akaratát érvényesíteni tudja. A játékelmélet szerint a játék legfontosabb alapja a játékszabályok betartása. Az agresszivitás a játék ellentéte, a játékszabályok felrúgása, a siker érdekében a másik fél érvényesülésének bármi áron történő megakadályozása.
Arról a jelenségről van szó, amikor a közönségnek fontosabb saját „csapatának” sikere, mint a játékszabályok betartása, ezért elnézi az agressziót, amelynek következménye az lesz, hogy a játék meghal. A labdarúgás és a demokrácia is elveszíti igazi lényegét és tartalmát. Ami létrejön a helyén, azt még mindig futballnak és demokráciának nevezik, de már nem az.
Mivel ennek az írásnak egy korábbi változatát olyan mértékű elutasítás kísérte, hogy kénytelen vagyok mondanivalóm lényegét részletesebben kifejteni, először szeretném idézni a labdarúgás érvényben levő szabálykönyvét. A futball szabálykönyve szerint közvetlen szabadrúgást kell ítélni az ellenfél javára, ha egy játékos elköveti a következő hét szabálysértés valamelyikét: ha a játékvezető megítélése szerint gondatlanul, felelőtlenül vagy túlzott mértékű erőbevetéssel az ellenfelet megrúgja vagy megkísérli megrúgni, az ellenfelet elgáncsolja vagy megkísérli elgáncsolni, nekiugrik az ellenfelének, testtel támadja az ellenfelet, az ellenfelet megüti vagy megkísérli megütni, az ellenfelet löki, vagy lábbal támadja. Közvetett szabadrúgást kell ítélni az ellenfél javára akkor is, ha egy játékos akadályozza az ellenfél mozgását.
Szeretném leszögezni, hogy Hollandiát liberális mintaországnak tartom, egyik lehetséges lakóhelyemnek tekintem a szabadságszeretete miatt. De ennek semmi köze a holland futballhoz, amelyet a fenti szabályok alapján be is lehetne tiltani. A holland válogatott meccsein tíz másodpercenként kellene szabadrúgást ítélni, és az „agresszív játékot” a szabálykönyv alapján meg kellene akadályozni. Olyan, hogy „agresszív játék”, a valóságban nincs is, mert az agresszió és a játék egymást kizáró és egymással szemben álló fogalmak. Ez a köztudatban nem világos. Az agressziót ma már pozitív jelenségnek és magatartásnak tartják, holott olyan antiszociális és deviáns magatartásról van szó, amelyet a pszichiátriában kezelnek.
Mindehhez rögzíteni kell a játék és az agresszió fogalmát is. A “játék” a játékosok lehetséges viselkedését és a lényeges körülményeket meghatározó szabálysor által leírt folyamat. A szabálysor ad védelmet, hogy mindkét fél végrehajthassa a maga tervét, stratégiáját, kibontakoztathassa a tehetségét, ügyességét, amellyel győzhet. Az agresszió arra irányul, hogy a szabályok alattomos felrúgásával, az egyik fél jogtalan előnyhöz jusson, megakadályozza a másik felet, hogy a játékban megengedett tevékenységét kifejtse. Az agresszió arra irányul, hogy a tehetség, az ügyesség ne érvényesülhessen.
A futballban a szabálysor arra irányul, hogy minden játékos zavartalanul cselezzen, passzoljon és lőjön, használja a játék valamennyi elemét, és ügyessége, technikája révén emelkedjen ellenfele fölé. Ebben őket csak a szabályok szigorú betartásával akadályozhatja az ellenfél, a fenti szabályok szerint a labdát birtokló játékost nem csupán megrúgni, de meglökni, nekiugrani, testtel támadni, mozgáást korlátozni sem szabad. A legtöbb ember már nem is emlékszik arra, milyen a tiszta futball. A brazil futball szépsége és sikere annak volt köszönhető, hogy szabadon érvényesülhetett a technikai tudás, a trükk, a szellemesség, az intuíció.
Az agresszió, amely lerohanja, beletapossa az ellenfelet a földbe, minden áron a játék kibontakozását megakadályozza, a szabályokat felrúgja, megszünteti a játékot (nemcsak a brazilokét, hanem mindenki másét is). Ezzel magát a labdarúgást szünteti meg. Ami a helyén marad, az már egy egészen más sport, függetlenül attól, hogy továbbra is futballnak nevezik. A futball akkor születet, amikor elválasztották a rögbytől. Most az egyik fél rögbyt játszik, a másik pedig egyenlőtlen feltételekkel próbálna focizni.
Az elfogult szurkolókat azonban csak a győzelem érdekli, és nem zavarja őket, hogy csapatuk ezt a győzelmet a játék szabálysorának felrúgásával éri el, és ezzel az agresszív magatartással egy egész sportágat gyilkol le.
Megdöbbentő számomra, hogy még liberális barátaim is lelkesednek az agresszív holland futballért. Ebben az esetben ugyanis felmerül a kérdés, mi a problémájuk akkor Orbán Viktor rendszerével? Az alkotmányos liberális demokráciák észrevétlen legyilkolásánál ugyanaz a „játék-agresszió” ellentétpár érvényesül, és ugyanaz a folyamat játszódik le, mint a futballban.
A futball után most nézzük meg ugyanezt a folyamatot a liberális demokráciákban.
A liberális demokráciák legfontosabb jellemzője, hogy szabályos keretek között zajlik, amely szabályok egyenlő jogokat biztosítanak a szemben álló politikai ellenfeleknek. Itt is a játékelméletnek megfelelő modellről van szó, amelyben a játékosoknak be kell tartaniuk a szabályokat, és a játék csak addig működik, míg valamennyi fél a szabályokat betartja. Ennek ellenőrzésére független intézmények jogosultak, és a szabályok megszegőit szankcionálják. A demokrácia addig demokrácia, amíg ezek a keretek fennállnak. Ha ezek megszűnnek, akkor ugyanúgy nem beszélhetünk demokráciáról, ahogy futballról sem beszélhetünk, ha nem lehet egy cselt megcsinálni, mert jönnek a hollandok, és fellöknek, elsodornak, agyonrúgnak.
A játékot az agressziótól a szabályok, a demokráciában a törvények, az alkotmány védik meg. Ha a demokráciában az egyik fél önkényesen átírhatja az alkotmányt a maga javára, akkor vége a demokráciának is. A „szurkolók” egyre elfogultabbak mind a fociban, mind a politikában, ezért megengedhetőnek tartják „kedvenceik” részéről a szabálytalanságot, a törvénytelenséget, az egyenlő jogok felszámolását. A siker receptje az agresszió lesz. Az agresszió ugyanis rendkívül hatékony, ennél fogva sokak számára vonzó. A világ pusztulását okozza azonban az, hogy az elfogadott szabályok betartásánál fontosabb az elért győzelem.
Ennek a folyamatnak a gyökere az agresszió okában található meg. Az agressziót minden esetben frusztráció váltja ki. Az a felismerés, hogy az egyik fél a kitűzött célt a szabályok betartásával nem képes elérni. Erőszakkal akarja megszerezni azt, amire vágyik. Az egyik lehetséges mód az lenne, hogy megtanul jól cselezni, lőni, fejelni, és szabályos keretek között versenytársa lesz az ellenfelének. A másik út az, hogy a másikat megakadályozzuk abban, hogy cselezzen, mert fellökjük, hogy fejeljen, mert rántunk rajta egyet, hogy lőjön, mert lerúgjuk a fejét. Véget vetünk annak, amit a labdarúgás alapelemeinek mondanak.
A futball eredetileg olyan játék, ahol a szabályok biztosítják mindkét félnek, hogy technikai tudásával, ügyességével győzze le az ellenfelet. Nem lehetne megakadályozni az ellenfelet abban, hogy jól cselezzen, trükközzön, ügyességével gólt szerezzen. A másik fél csak szabályos eszközökkel szerelhetne, csak tiszta eszközökkel állíthatná meg a másik csapat támadását. Az egészpályás letámadást olyan emberek találták ki, akik ebben a tiszta és szabályos küzdelemben alulmaradnak. Az agresszió alapja ez a frusztráció.
A politikában ugyanez zajlik. Amikor valaki frusztrált lesz attól, hogy a jogállami és demokratikus keretek között nem tudja megszerezni a politikai hatalmat. Ekkor az erőfutballnak nevezett, sokak által csodált szörnyűséghez hasonló agresszióval lerohanja az ellenfelet, lehetetlenné teszi a kormányzását, és megakadályozza azt, amit a másik fél törvényes keretek között megtehetne. Így ragadja magához a hatalmat. Annak birtokában pedig olyan szabályokat alkot, amelyek megfosztják az ellenfelet az egyenlő és demokratikus jogoktól. Ahogy a holland futball nem futball, úgy a Nemzeti Együttműködés Rendszere sem demokrácia, hanem annak halála.
Az agresszió formája változik, amely megtéveszt sokakat. Régen katonai puccsot hajtottak végre, ma a demokráciából a fasizmusba való békés átmenet zajlik, mert az agresszor nem nyílt erőszakot használ, hanem a törvénytelenséget törvényesség látszatába csomagolja. Az emberiség pedig védtelennek látszik az agresszióval szemben, ha a szabályszerűség üres látszatát megtartja. Példa erre az Európai Unió tehetetlensége, amelynek reakcióiból időnként látszott, hogy tisztában van Orbán alkotmányának és intézkedéseinek valódi tartalmával, de addig nem képes tenni semmit ellene, amíg formailag a törvényesség hazug látszatát megtartja.
Ennek következménye az lesz, hogy a demokrácia fogalma megváltozik, azt nevezik majd demokráciának, amely ellentéte annak, amely tulajdonképpen megölte a demokráciát. Orbán tudatosan mintát ad, állandóan azt mondja, hogy utána jön majd a világ. S ha a világ nem kap észbe időben, nem állítja meg a hamisítást, egy idő után azt nevezik majd demokráciának, amit létrehozott, és nem azt, amit meggyilkolt.
Ugyanaz a recept ez, amikor a kereszténységet meghamisító katolicizmus nevezte magát kereszténységnek. Az igazi keresztényeket legyilkolta, és ma már mindenki azt hiszi, hogy a katolicizmusnak bármi köze van kereszténységhez. Azt, hogy minden ízében ellentétes a Bibliával, azzal magyarázzák, hogy a kereszténység “fejlődött”. Mintha Isten fejlődne. A kitenyésztett holland robotok agresszióját is a futball fejlődésének nevezik. Pelé ebben a futballban még az élvonalba sem jutna el, mert már ifista korában agyonrúgná egy futballakadémista. LÉs nem azért, mert a futball “fejlődött”, hanem azért, mert ez nem futball. Az alkotmányos klerikálfasizmust is a demokrácia fejlődésének láttatják azok a bűnözők, akik megvalósították.
A holland válogatott sem tankokkal vette körül a stadionokat, nem bilincselte meg az ellenfél lábát. Látszólag úgy érkeztek a pályára, mintha futballistákról lenne szó, de a labdarúgástól idegen, azzal össze nem egyeztethető agresszivitással felrúgtak mindent, ami a játék szabályainak lényege, szelleme. A játék szabályai azért vannak, hogy az ellenfél szabadon megcsinálhassa a cselét. A holland futball azt tanítja, hogy senki ne tudja megcsinálni a cselét, minden eszközzel meg kell akadályozni, hogy az ellenfél játszani tudjon, majd a fűbe taposott ellenfelén a futballista tényeszetekben kifejlesztett embergépek átrohannak az ellenfélen és legázolják őket. Mivel közben a labdát is viszik magukkal, és nem kézzel pattogtatják, a kívülállók nem veszik észre, hogy ez nem futball, hanem mindennek az ellenkezője, amit futballnak lehet nevezni.
A magyarok számára mindenki másnál kézenfekvőbb a futball és a demokrácia közötti fenti hasonlat, mert a diktátora egy futballbolond, és holland mintára építi a futballakadémiáit és a stadionjait. Ki lehetne egészíteni ezt a párhuzamot mással is, hiszen a játék és agresszió ellentétével leírhatók a világban játszódó folyamatok a gazdaság, a kultúra, az oktatás, a környezetvédelem és más területeken is. De a magyarok talán jobban megértik, hiszen Orbán még a jelszavát is a holland fociból vette, amikor elhatározta, hogy felrúgja a demokráciát: meghirdette az egészpályás letámadás programját, ami az agresszív holland futball alapja. Lehet imádni a holland futballt, lehet hazudozni róla, de ezeket a nyilvánvaló párhuzamokat letagadni nem lehet.
Az egész pályás letámadás filozófiája a politikában is ugyanazt jelenti: minden áron megakadályozni az ellenfelet abban, hogy kibontakozzon, és megtegye azt, amihez joga van. Ha ez a futballban elfogadható, akkor a demokráciában is. Akinek imponál a holland futball agresszivitása, annak imponáljon Orbán Viktor Nemzeti Együttműködési Rendszere is, mert a kettő belső lényege és tartalma ugyanaz. Egyiknek sincs köze sem az igazi focihoz, sem az igazi demokráciához. A világ a fel nem ismert agresszió miatt, a szabályok közötti „játék” helyett újra az agresszió felé rohan, amelynek a vége mindig pusztulás.
Orbán akkor hirdette meg a holland futballból megismert „egészpályás letámadást”, amikor ügyességgel, képességekkel nem tudta legyőzni az ellenfelet. Nem létezik technikás, szellemes, intuitív és játékos futball, valamint „erőfutball”, amely az agresszivitásra épül. Futball csak egy van, ez utóbbi nem futball. Mióta megjelentek a futballban az agresszióra kitenyésztett álfutballisták, azóta zajlik a labdarúgás szabadságharca az agresszív elnyomással szemben, amit általában erőfutballnak neveznek. Most úgy látszik, ezt a harcot elveszítették.
Hasonlóképpen, a demokráciában sincs „egészpályás letámadás”, a politikai ellenfél „egészpályás letámadása” nem demokrácia, hanem fasizmus. Orbán Viktor frusztrációval telt évei alatt alaposan tanulmányozta a diktatúrák működési módját és lényegét, Hitlertől a dél-amerikai diktatúrákon át a magyar keresztény-nemzeti fasiszta hagyományig. S nagyon jól látta meg a felcsúti futballista, hogy a számára ideális politikai rendszer a holland futball „egészpályás letámadása”. Ellenfelei azért nem képesek felvenni ellene a harcot, mert nem veszik tudomásul azt sem, amit ő maga elárul.
A demokrácia úgy járt a fasizmussal, mint a foci az egészpályás letámadással. Nem tudta megvédeni magát, mert a „pályán” az erőszakkal szemben már nem lehet győzni. A játékkal nem lehet az agressziót legyőzni, mert a természetétől idegen. Az agresszió lehetőségét kellene megakadályozni. Ezért nem szabad feladni egy demokratikus Alkotmányt, amely ezt a védelmet tartalmazta, mert utána fasisztákkal szemben már nem lehet győzni.
Az „erőfutball” ellenfelei előtt két út áll: vagy hasonulnak a futball gyilkosaihoz, és vége ennek a szép játéknak, vagy tudomásul veszik, hogy az agresszió legyőzi őket, mégis ragaszkodnak a játékhoz, és megőrzik annak lényegét. Akkor az agresszor csak látszólag győz, ezért hiába emeli akármilyen magasra a kupát, hiába döngeti mellét a német überfocista, a győzelem semmit nem ér, mert nem a futball igazi szabályai szerint született. Ha az ellenzék bojkottálta volna az agresszor szabálytalan választását, akkor semmit nem ért volna a győzelme.
A baj akkor következik be, amikor a közönség már nem tesz különbséget futball és antifutball között, nem ismeri fel, hogy az egyik fél részéről agresszív megszállás zajlik. Azt hiszi, ez csak két stílus, és hajlik arra, hogy a hatékonyabbat lássa a jövő útjának. Az agresszió rövidtávon mindig hatékonyabb. Éppen azért jön létre, hogy a szabályokat, a játék természetét félresöpörve „győzzön”. A fasizmus sokkal hatékonyabb társadalmi forma, mint a demokrácia. Nem kell egyeztetni, nem kell a másikkal megegyezni, nem kell semmilyen szabályt betartani, minden akadályt félre lehet söpörni. Ha engedjük az ellenfelet is kibontakozni, játszani, az rontja a hatékonyságot. A nemzet ereje az egység, ahol nincs ellenfél, vagy csak a jogaitól megfosztva.
A világ tragédiája az, hogy nem ismeri fel a különbséget. Megbabonázza a siker és a hatékonyság látszata, az elsöprő lendület, és már nem ismeri fel élete ellenségét ezekben az elnyomó rendszerekben. Amikor megjelent a futballban az agresszió, és még látszott, hogy ezeknek az emberi érzés nélküli gépeknek, futó lovaknak, az ellenfélen átgázoló bandáknak, semmi közük nincs a futballhoz, a veszélyérzet nem hozott létre olyan szabályokat, amelyek megvédik az agressziótól a játékot. Óriási tévedés volt, hogy ezt hagyták, mert egyre többen gondolták úgy, akiknek nem volt esélyük technikával, ügyességgel, tehetséggel legyőzni az ellenfelet, hogy az egész pálya lerohanása, az ellenfél megakadályozása, letaposása eredményesebb lehet.
Szegény brazilok válaszút elé kerültek, miután legjobb játékosaikat elviszik nagy pénzekért Európába, ahol beléjük nevelik az antifutballt, ahol az otthonról hozott technikai tudással szórakoztatják a vérszomjas erőfutball közönségét, amíg ők is el nem felejtik a játékot. A brazil és más igazi futballnemzetek feladják a futballt, és azt gondolják, alkalmazkodni kell az erőfutballhoz. A foci a szegények sportja volt, igazi játék volt az utcán, mint a dominó: ki ügyesebb, ki bánik jobban a labdával. Ma már a jegyet sem tudják megvenni a meccsekre. Az antifutball atlétáit merev rendszerekben, futballista gyárakban, futballakadémiákon nevelik ki. Az igazi játékos azonban az utcán születik, a grundon tanul meg focizni. Ezért hiába vannak a nagy jegyzetfüzetek, végül ezek az idomárok és gépies atléták nem győzhetnek, mert az emberi ügyesség és szabadságvágy mindig fellázad, és a fasizmus fölé kerül.
De örök körforgásként most megint itt vannak a futball és a politika új fasisztái. A Wehrmachtra emlékeztetnek, amikor megérkeznek a pályára, olyan, mintha megszálló csapatok érkeznének egy országba. A játék vereségre van ítélve. Vagy alkalmazkodsz, és magad is agresszorrá válsz, vagy eltaposnak. Így pusztul az egész világ. Az emberek nem védik meg sem a sportjukat, sem a társadalmat az agressziótól. Ellenkezőleg, ott tartunk, hogy ezt erénynek tartják, és dicsérik. Míg be nem következik megint a teljes összeomlás.
Nem akarok megbántani senkit, de ha filmet készítenék a II. világháborúról, akkor az agresszív futball képviselőinek csapataiból minden nehézség nélkül öltöztetnék be egy tábori őrségre való szakaszt egyenruhába. Valahogy a külsejük is sugallja ezt, és talán nem véletlen, hogy a világbajnok német csapat hogyan ünnepelt, ha szabad felidézni azt a melldöngető menetelést, hogy „így mennek a németek”. De ez nem német sajátosság, a holland csapatból is ki lehetne állítani simán egy tábori őrséget egy ilyen filmben. Nem véletlen, hogy az agresszív „erőfutball” képviselői mind atletikusak, ezek a döntőek, éljen az erő kultusza. Ismerős? Vajon kin mutatna jobban egy egyenruha: Messin vagy Mülleren? Neymaron vagy Robbenen?
Ennek az egész harcnak a szimbolikus képe az, amikor a törékeny labdavirtuóz Neymarba hátulról térddel beleszáll az ellenfél, és kevés híján eltöri a gerincét. Ez fasizmus, akár tetszik, akár nem, ezek az agresszív csapatok így törik el a gerincét a labdarúgásnak, az „egészpályás letámadást” hirdető fasiszta politikusok pedig így törik el a demokrácia és egy nemzet gerincét. A bíró nem fúj, ez a játék része, sőt egyre inkább maga a “játék”.
Európa vak és védtelen. Még azt sem vették észre, amikor Magyarország lett az EU soros elnöke, és Orbán ezt a jelszót adta az elnökségnek: „Strong Europe”, „Erős Európa”. Ez fasiszta jelszó. Ha nem hoznak szabályokat, amelyek nemzeti szinten megállítják és megakadályozzák az agressziót, nem kerülhetik el Európa egészpályás fasiszta letámadását sem.
Demokráciában nincs olyan, amit Pokorni mondott, hogy „nyakukban érzik majd a hideg leheletünket”. Hideg leheletet az auschwitzi lágerben érezte a fogoly a nyakában, és egy brazil csatár a holland védelemmel szemben, nem egy polgár a demokráciában. Ezt a gondolkodást jól szimbolizálja a XII. kerületben törvénytelenül felállított, és Pokorni által megvédett Turul szobor, amelynek jegyében haláltáborba küldték a zsidókat. Másképp nem tudták elvenni tőlük a „labdát”, a katolikus magyar ifjúság szabályos versenyben nem tudta legyőzni a zsidókat. Jött a hatékony egészpályás letámadás.
Az agresszióelméletekben olvasható, hogy a játék agressziót gátló hatású. A gyilkos indulat játékkal kivédhető. A foci játék, ha kiölik belőle a játékot azzal, hogy megakadályozzák az ellenfelet, hogy játsszon, akkor a pályán csak a gyilkos indulatok maradnak, és azok csapnak össze.
Jól szimbolizálja ezt a karaktert a Robben nevű holland játékos. Kétségbeejtő, hogy egyesek ezt a felhúzott futógépet ünneplik, és nem fedezik fel benne azt az embertípust, aki más környezetbe helyezve a fasiszta rendszerek házmestere, karszalagos keretlegénye, aki minden lehetséges aljasságot elkövetett a pályán, ami csak lehetséges. Műesések, színészkedés, lerántás, minden szabályellenes módszer. Rávezette az ellenfelekre a labdát, hogy a 16-oson belül feldobhassa magát, és áteshessen rajtuk. Az emberiség morális állapotát tükrözi, hogy egyesek ezeket a módszereket még dicséretesnek is tartják. A holland játékosok csíptek, rúgtak, haraptak, felrúgtak, vagy elrántották a védőt, hogy a másikuk elszaladhasson. Mintha földön kívüliek szállták volna meg a földet, és el akarnák pusztítani – ilyen filmek jutnak az ember eszébe.
Hitler villámháborús terve, ahogy lerohanta Európát, „egészpályás letámadás” volt. A NER kiépítése ugyanilyen fasiszta letámadása az országnak. Az agresszió győzelme a demokrácia játéka felett. Az agresszió mögött mindig fiziológiai bajok is állnak, idegrendszeri, elmeproblémák. Nem kell Orbánnak Grazba mennie, hogy a rendszere alapján ezt bárki tudhassa róla. Az agresszív fasiszták mindig új alkotmányt hoznak létre, amellyel megakadályozzák az ellenfél szabadságát, kiiktatják a versenyt és az egyenlőséget, befogják a száját. Majd büszkén nevezik világbajnoknak magukat, vagy a csaló választások mindent elsöprő győztesének.
A futballban győztes agresszió az élet minden területén elfogadhatóvá teszi a fasisztoid lerohanást. Az erőkultuszt, az ellenfél megsemmisítését magasztalja fel. Ha teheted, semmisítsd meg az ellenfeledet, mondta Orbán, és a német focisták meg is tették ezt. Legitimmé válik az élet más területén a skizofrén, elmebeteg, aszociális magatartás. Nem tudják az emberek, hogy az erő valójában a szelídségben van. Aki nem engedi ellenfelét levegőhöz jutni, hanem eltapossa, hogy ne tudja a labdát sem átvenni, az nem erős, hanem gyenge. Aki a másikat is engedi játszani, aki vállalja az egyenrangú küzdelmet, az erős.
Brazíliában futballreformot követelnek, és ha ez azt jelenti, hogy át kell venni a fasiszta stílust, akkor hamarosan vége a világnak. Közeledik az Antikrisztus, aki olyan lesz, mint ez a Robben nevű földönkívüli, mint kicsiben ez a felcsúti Maradona, mint az összes fasiszta diktátor. A Biblia szerint vele szemben áll majd a szelíd Bárány, aki erősebb nála, és legyőzi őt. A Bárány erősebb. A Bárány azért szelíd, mert erős. A Fenevad azért agresszív, mert gyenge. És a Báránynak azért kell eljönnie, mert a földön nem marad ember, aki meg tudná különböztetni a játékot az agressziótól, a demokráciát a fasizmustól, a szabadságot a rabságtól, az igazságot a hazugságtól.
Ezen a világbajnokságon eltaposták a bárányokat, és a világ tapsol az agressziónak. Magyarországon a Fidesz a legnépszerűbb páért, amely eltaposta a bárány lelkűeket. Sokan nem tudják, hogy nem a Jobbik a fasiszta, hanem a Fidesz. A Jobbik csak egy feladatot teljesít, addig vannak, amíg Orbán akarja. Őket az Orbánnak dolgozó Németh Sándor és a tulajdonában levő ATV kiáltja ki igazi veszélynek, hogy Orbánnak falazzon. Antikrisztusi figurák ezek, akik az erő kultuszában élnek, mások elnyomásából merítenek erőt, mert belül gyenge, gyáva emberek.
A szomorú pedig az, hogy az ellenzék egy része az antifasizmus helyett zsebre vágja a közvetve Orbántól kapott pénzt, cserébe az agresszor kezére játssza a bárányokat. Másik része hasonul, az MSZP belül már olyanná alakult, mint a Fidesz. Gyurcsánynak olyan bálványimádó csőcseléke van, hogy bármely fasiszta diktátor megirigyelné. Ő maga úgy imádtatja magát, mint az Antikrisztus. Miskolc városában volt rendőrt támogatnak, aki nem irgalmas szamaritánusként hajol az elnyomott, nyomorba taszított cigány kisebbség felé, hanem megbélyegzi őket, és akitől azt várják a baloldali fasiszták is, hogy majd jól odacsap.
És ebből a nagyokos magyarok semmit nem vesznek észre. Pedig végignézték a világbajnokságot. Egy hónap alatt lejátszódott szemük előtt az ember tragédiája, az emberiség múltja és jövője. De ők még a szereplőket sem ismerték fel.
