A kardvívó államfő – vagy, ahogy ő írta: „álamfő” – székfoglaló beszédében kimondta és nyíltan vállalta, hogy a kormányzás motorja kíván lenni. (S ezzel éppen azt bizonyította, hogy totális szereptévesztésben van, hiszen egy demokratikus országban a köztársasági elnöki poszt éppen hogy a fékek és ellensúlyok egyik alapvető fontosságú eleme.) Ám a kormányzónak pontosan ilyen emberre volt szüksége. Olyanra, aki nem tesz keresztbe neki, s aki hozzásegíti terve – az alkotmányos puccs – megvalósításához. Így is történt, a korábban nagy sportdiplomáciai karriert befutó elnök – akár egy ínhüvelygyulladást is kockáztatva – szorgosan kaparta alá a nevét minden elé tett papírra, törvénytervezetre, s ezzel múlhatatlan érdemeket szerzett magának abban, hogy Magyarország feje tetejére állítása, demokrácia és jogállamiság mentesítése, olajozottan menjen végbe. Valószínűleg ezen az úton haladt volna tovább, ha nem üt be a krach, és egy nyughatatlan, gonosz újságíró ellenszenves működése miatt nem derül fény arra az aprócska plagizálási malőrre, ami miatt végül távozni kényszerült.
Amikor az új köztársasági elnök elfoglalta a helyét, sokan nagy reményeket fűztek hozzá. Azt képzelték, ő más lesz, mint elődje, aki szó nélkül aláírt mindent, amit elé toltak. Számunkra rejtély, mire alapozták töretlen bizalmukat a reménykedők, hiszen a Sándor palota új lakója ugyanabból az alomból érkezett, mint az országot a markukban tartó egykori iskolatársak. A különbség legfeljebb annyi, hogy róla (még) nem derült ki, hogy mástól koppintotta volna a doktori disszertációját. Eskütételekor ő is kifejtette politikai hitvallását: “Ha száz jó törvényt kapok, százat írok alá. Ha száz rosszat, százat küldök vissza az Országgyűlésnek.” De a magyarok örömére a parlament szinte tökéletesen végzi a munkáját, az államelnök csak egyszer élt az alkotmányos vétó jogával, de nyilván nem is tehetett mást, hiszen csupa-csupa jó törvényt kap aláírásra.
Alig néhány hónappal a helyhatósági választások előtt – a fair play szellemében – az első számú sportbarát vezetésével újabb puccs készül: ezúttal a 20 éve kiválóan működő önkormányzati választási rendszert verik szét, egy újabb merényletet hajtanak végre a demokrácia utolsó, megmaradt morzsái ellen, újra a Fidesznek lejtő pályát készítenek elő, ami a fővárost különösen súlyosan érinti.
A helyét nem találó, saját szerepét nem értő, funkcióját betölteni képtelen, lagymatag ellenzék szinte összekulcsolt kézzel kérte – nem követelte! –, hanem szépen kérte a köztársasági elnököt: ne írja alá az önkormányzatiságot végleg felszámoló új választási törvényt. De – nem fogják elhinni – az államelnök ezt is jónak találta, sebesen hegyezte a pennáját, és gyorsan a törvény alá kanyarította a nevét.
Svédország valamivel régebbi demokrácia, mint Magyarország (volt). Ott láttuk meg az EP-választások előtti héten egy ismeretlen szerző kőfalra szórt graffitijét, amely így buzdított a szavazásra: „Ha nem használod a hangodat, mások fel fogják használni a hallgatásodat.” Elgondolkodtató, ugye? Ezen kéne töprengeni, ezt kellene megértenie a csendet árasztó magyar társadalomnak. Mert a hallgatásuk nélkül nem kerülhetett volna sor az elmúlt négy év modern kori tatárjárására.
Budapest – bár már megfosztották iskoláitól, kórházaitól, saját tulajdonú cégeitől – az utolsó bástya, amelyik még úgy-ahogy tartja magát. Kérdés, hogy a fővárosiak szó nélkül eltűrik-e ezt is? Végre képesek lesznek-e használni a hangjukat, vagy ismét engedik, hogy mások használják fel a hallgatásukat? Ez az utolsó esély.
