Amikor cigányt, zsidót bántanak, akkor én cigány és zsidó vagyok…
És komolyan is gondolom. Nem bírom elviselni, ha valakit származása miatt sértegetnek.
Összeszorul a gyomron, ha azt hallom-olvasom, a zsidók minden baj okozói, a cigányok meg csak bűnözők lehetnek. A zsidók kitaszítottsága, lelkük gyötrése olyan hatással van rám, mintha a gyermekeimet támadnák.
Mindig is így éreztem, ez valószínűleg otthonról hoztam: védeni kell, akiket bántanak.
Az első cigányozást egyébként a családban az óvodás kisfiam, Gyuri „követte” el.
…És akkor jött a cigány Pisti… és csak mesélte, mesélte lelkesen. Nem szóltam semmit, megetettem, megitattam, és az aznapi mese a cigányokról szólt. A népről, akik a messzi Indiából jöttek el hozzánk, akiknél a nők szépsége vetekszik a szentképek gyönyörűségével, s meséltem a zenészekről, a vándorcigányokról, akik ekhós szekéren járták a világot… a teknővájókról… milyen szükség volt a régi világban rájuk… a gyermek tátott szájjal hallgatta, és azt hiszem, meg is értette. Soha többet nem hallottam hasonló mondatot tőle. A nagyobbik viszont, aki tizenkét évvel idősebb, kamaszos pimaszsággal súgta oda nekem a mese végén: akkor mit szólnál, ha cigány lányt vennék majd feleségül?
No, ennyiben maradtunk.
Nem tudok róla, hogy az őseim között lenne zsidó, hacsak a nagyi nem csalta meg tényleg a nagyapát a szomszéd orvossal, mint ahogy azt nagynéném állította, mikor meg akarta sérteni valamivel anyámat. Mégis ma, 2014-ben inkább érzem magam zsidónak, mint katolikusnak, aminek kereszteltek. Még egy hatágú csillag medált is csináltattam magamnak… mert úgy éreztem, ez a szimbólum védelmi burkot fon körém. S talán azért is, hogy szolidaritást vállaljak a jelen újkori üldözötteivel. Azt hiszem azonban, nem mernék kimenni az utcára úgy, hogy a medált közszemlére tegyem a nyakamban. Gyáva lennék? Szó sincs róla. De nem tudnék védekezni egy esetleges csürhe ellen. Hiszen már elszabadult a pokol. Lassan azt is meg kell gondolni, milyen újságot olvashatunk a villamoson, ugyanis nem egyszer és nem kétszer történt meg, hogy fekete ruhás, bőrdzsekis, gőzös agyú söpredék belekötött baloldali lapot olvasó öregekbe. Fiatal zsidó fiúkat és öreg, köztiszteletnek örvendő rabbikat, világhírű tudósokat támadnak meg az utcán, s küldik haza őket durva szavakkal Izraelbe.
Szörnyűséges világot élünk.
A zsidók félnek, a katolikusok pedig még a templomokban is politizálnak, gonoszkodnak. A kötelező ájtatosság, a képmutatás mellett talán ez a vasárnapi penzum, amit teljesíteni kell? Amikor azt látni, hogy a templomjáró asszonyok a hétköznapokban a legválogatottabb gonoszságokat képesek elkövetni és kimondani, férjeket, gyerekeket, idegeneket sem kímélve, vasárnap pedig az Úr elé járulnak, és fél térdre ereszkedve várják a megbocsátást, elképedek. Meg tudnák fojtani a másikat egy kanál vízben, ha az jobban él, gazdagabb lett az élete. Kicsinyesek, felsőbbrendűnek hiszik magukat, és buták.
Uramisten, mit szólna barátném, hogy dől belőlem az utálat, és milyen könnyen mondok rossz véleményt másokról. Mert szerinte minden körülöttünk a mi teremtésünk. Ne feledjük, Isten bennünk van, s mi az ő társteremtői vagyunk.
Szerinte a vandáloknak, a gonoszoknak, a politika szédültjeinek a rezgése nagyon alacsony.
– Ők ezt az életet választották a reinkarnációkor, ez az ő döntésük. Nem vetted még észre – oktat –, ha mérgelődsz, az téged frusztrál, neked okoz kínokat. A végén te leszel az, aki fél, holott semmi okod rá. Hidd el.
Igen, így van, s azt is elhiszem, ha elkezdünk mással foglalkozni, letérünk a nekünk kijelölt útról. De az a tanítása, hogy forduljunk mindenki felé, igen, a zsidózó és cigányozó felé is szeretettel, nekem még magas.
– Ne félj, a pozitív teremtő energia megvéd minden bajtól – állítja. – Sőt, őket is megváltoztatja.
Nos, én ezt egyelőre nem tudom felfogni. Jó, tudom, nem éppen helyénvaló, ha nem tudok elfogadni valamit vagy valakit, mégsem megy.
Hiszen nap mint nap olyan benyomások érnek, amelyek bosszantóak, mert nem tudok ellenük tenni. Valaki azt mondta nekem a múltkor egy színészről: igen, ismerem… milyen rendes, tehetséges ember, pedig zsidó…
A gyomrom ökölben, a szívem szorít… pedig.
Pedig?
Mi az, hogy pedig?
Persze én vagyok a hülye, miért veszek komolyan egy öregembert, akit egész életében így neveltek, ez a felsőbbrendűségérzés beleivódott a génjeibe, ő a különb, mert ő magyar. Azt soha végig nem gondolta, hogy az a zsidó színész is magyar, csak éppen más a vallása. Ő is itt él, évszázadok óta ez a hazája, itt születtek az ősei, a gyermekei. Magyarnak is tartja magát. De az öregember és elvtársai – ezt nem a pártbéli hovatartozásuk miatt mondtam – nem így érzik. S nem is tudja, nekem milyen lelki traumát okozott, sokáig nem is tudtam neki megbocsátani.
Azóta megbocsátottam, és sajnálom. A lelke sivársága miatt.
Ja, hogy mit mondtam erre a szégyentelen mondatra?
Csak annyit:
– Látja, ez az igazi rasszizmus…
Úgy nézett rám, mint aki nem is érti, mi bajom van.
És nem is értette, láttam a szemén.
Szegény.
A bajok régen is ilyen és hasonló mondatokkal kezdődtek. Nem sokat változott a világ, ez volt a második világháború előtti és ez a mai „úri” középosztály jó részének véleménye is. Tisztelet a kivételnek.
Ismétlődik a történelem.
Ma Magyarországon ártatlan cigányokat ölnek meg származásuk miatt, a nyilvánosság előtt zsidóznak, s nincs következménye. Megtörtént már az is, hogy egy ügyvédet a bíróság előtt neveztek koszos zsidónak, s jelentették ki, nem akarnak vele egy levegőt szívni, csináltak maguknak – mármint a zsidók – egy országot, menjenek haza… A bíró pedig semmit nem tett. Csak felszólításra vette jegyzőkönyvbe az égbekiáltó aljasságot.
A legszomorúbb nem is a hatalom hallgatása, közönye, hiszen tőlük nagyjából tudjuk, mit várhatunk. Görcsös ragaszkodást a trónhoz.
Az a legborzasztóbb, hogy a társadalom széles rétegei lapítanak. Pedig sokan élnek még azok közül, akik emlékezhetnek: amikor nem figyeltek ezekre a hangokra, az apró jelekre, kinyíltak a vagonajtók és füstöltek a krematóriumok. Az utca népe pedig csak állt és nézte a bevagonírozást. Nézte a honfitársait. A magyarokat. Akiket ők zsidóknak tituláltak.
Akiket titokban mindig irigyeltek az összetartozásukért, vagy mert ügyesebbek, sikeresebbek voltak, mint ők. Azt már nem nézték, mennyi munkával, tanulással szenvedéssel járt mindez.
Nem tanulták meg azt, hogy az összetartozás, az összefogás, az egymásért való kiállás a kulcsa mindennek.
Azt tanultam, a szeretetnél is nagyobb energia az elfogadás. Elfogadni önmagunkat, elfogadni másokat.
Ajjaj, nagy feladat ez. Nem könnyű úgy élni, hogy az ember elfogadja azt, ami van, hiszen sokan félremagyarázhatják, s hihetik azt, az elfogadás egyfajta beletörődés. Nos, nem.
Mert elfogadhatom magam olyannak, amilyen vagyok, elfogadhatom az embertársaimat ugyancsak olyannak, amilyenek. Ám ez nem jelenti azt, hogy minden marad a régiben. Az én magyarázatom szerint lehetek én a nap huszonnégy órájában változatlan, és minden percben, pillanatban más. S minden változásomat el kell fogadnom. Ugyanúgy a másét is. A cél a megértés.
De kérdem én újfent: meg kell-e értenem, el kell-e fogadnom a gyűlölködőket, a zsidózókat, a cigányozókat?
Minden porcikám tiltakozik ez ellen. S az ellen a tanítás ellen is, ami azt mondja, minden az isteni rend szerint történik, és úgy van jól, ahogy van.
Én nem büntethetek, rá kell bíznom az igazságtevést az Istenre, az isteni kegyelemre. Ezt Isten sem akarhatja. Vagy mégis?
Akkor most mi legyen?
Ne álljak a zsidózók elé és ne hallassam a hangom? Csak üljek a szobámban és imádkozzak?
Ugyan! Ha mindenki ezt teszi, a fejünkre dől újra a nácizmus, ismét a primitív hangadóké lesz a vezető szerep. Vagy már meg is történt. Ezt nem akarhatja senki.
Buddha szerint az apró jóság, az egyéni tettek sem hiábavalók. Azt mondja:
„Ne utasíts el könnyelműen jó cselekedeteket,
Csak mert azt hiszed, kevéssé segítenek.
Idővel a vízcseppek egy óriási edényt is megtelítenek.”
Nem gondolhatjuk tehát azt, hogy minden meg van írva, és nem tehetünk ellene semmit. Hogy előre el van rendelve, ismétlődik a történelem, és újra meg újra ölni fogjuk egymást. Még újabb technikákat találunk ki, hogy tömeggyilkosságokat kövessünk el. Most még csak a lelkek sárba tiprásánál tartunk.
De miért kell ez?
Amikor lassan egy fél ország úgy érzi, ez már nem az ő világa, ami van, nemhogy nem jó, de katasztrofális, nagyon nagy baj van.
Nagyon nagy baj, amikor a zsidó ember lesüti a szemét, ha meglátja az egyenruhába öltöztetett bakancsosokat, és abban reménykedik, talán most nem pofozzák fel, talán megússza egy pajeszhuzogatással. És annak is képes örülni, hogy csupán a kalapját verték le.
Nagyon nagy a baj, amikor terepjárós gonosztevők ártatlan cigány gyereket képesek az éj leple alatt lelőni. Nagy a baj, amikor az ember, ha nem is zsidó, s nem is cigány, akkor is meggondolja, milyen távolságot tartson a metrón a jól ismert gárdaegyenruhás fiataloktól. Akik lehet, nem is tudják, milyen szorongást, félelmet keltenek környezetükben. Ha tudják, akkor még szomorúbb a helyzet.
Milyen jó lenne, ha egyszer sokan lennénk, akik egyet gondolnak és egyet éreznek. Még arra is képesek lehetnénk, hogy megváltoztassuk ezt a kegyetlen világot.
Csakhogy ahhoz, hogy változzon valami is körülöttünk, nem győzöm újra és újra elmondani: nekünk kell átalakulni, változni.
Akkor most mit csináljak?
Nyújtsak virágot a zsidózónak, mosolyogjak rá a baromra, aki kitépi az öregember kezéből az újságot? Vagy álljak elé és tartsak neki történelemórát? Dőreség lenne.
Ki ad tanácsot? Kell nekem tanács egyáltalán?
(Az írás a szerző “Kitárulkozás, Avagy: mi van a szívemben?” című készülő könyvének részlete)
