New York – Lou Howe rendező filmje kivételesen egy olyan játékfilm, amelyben a mentális betegség és annak következményei a betegségben szenvedőre, valamint szeretteire, reálisan, klisé- és szenzációmentesen kerülnek a néző elé.
A Rory Culkin által megtestesített Gabriel hazakerül egy hétvégére a zárt osztályról. Már hazautazása is hazugsággal kezdődik. Gabriel ugyanis abban a tévhitben él, hogy öt évvel ezelőtti nyári szerelme volt az egyetlen, aki igazán szerette őt, és ha most megkeresi, vele új életet kezdhet. Ezért ahelyett, hogy egyenesen hazamenne, egy kis kitérőt tesz egy egyetemi városkában. A lány persze semmit sem sejt és Gabriel családja sem, egészen addig, amíg Gabriel meg nem szökik édesanyja házából. Egy napig New York városában keresi lázasan kedvesét, aki vidéki házában van éppen. Ezután betör nagyanyja lakásába, ahonnan egy gyűrűt lop el, hogy szerelme kezét kérje meg majd vele. A bejárónő felismeri és bátyja hazaviszi a fiatalembert.
Gabriel pszichózisa látszólag ártalmatlan, mégis ijesztő, mint egy el nem múló látens betegség, amelyre nincs gyógymód, amely nem halálos, de lassan és biztosan mindenkit kikészít. A beteg tudja is és nem is tudja, tettei milyen következményekkel járnak családja, szerettei számára. Meg is akar „gyógyulni”, meg nem is.
A film 88 perce elég arra, hogy megismerjük Gabriel arcát, ideges tekintetét, gyors járását. A színészi alakításoknak és a forgatókönyvnek köszönhetően ha holnap szembe jönne velünk az utcán, pontosan tudnánk, kicsoda.
A történet végén Gabriel megtalálja a lányt, aki nem ijed meg tőle. Amikor a tengerparton, pont úgy, ahogy eltervezte, Gabriel megkéri a kezét, a lány higgadtan nemet mond. Nincs happy end és nincs remény. Az óceán végtelen hullámaiba potyognak a könnyek.