Kitört az első Lázár-zsidó háború 2014. február 27. csütörtök 10:34 Forrás: Nolblog

Budapest – Nagyon megbántotta Lázár Jánost a Mazsihisz, amikor ultimátumot intézett a magyar kormányhoz a holokauszt emlékévvel kapcsolatban. Nem kisebb kvalitás, maga Lázár államtitkár nevezte ultimátumnak a Mazisihisz levelét, amiért azok kilátásba helyezték, hogy jelen körülmények között nem kívánnak részt venni a holokauszt emlékév kormány által szervezett programjain.

Az előzmények ismertek, szükségtelen részletezni, miről van szó: a történelem megmásítását célzó Szabadság téri emlékműről, a Józsefvárosi pályaudvarra álmodott Sorsok Házáról, valamint a Veritas élére kinevezett igazgató különös nézeteiről.

Lázár Jánosnál most kiborult a bili: tehet ő bármit, keresheti a kegyeiket ezerrel, ezeknek a zsidóknak semmi sem jó. Pedig ő és a kormány mindet elkövetnek azért, hogy a zsidó honfitársak (Orbán Viktor szokott így fogalmazni a parlamentben) biztonságban érezhessék magukat Magyarországon. Ezért maga a miniszterelnök kezeskedik – ezt is Orbán szokta mondani, valahányszor támadják a zsidó honfitársait, és neki meg kell védenie őket.

Meg kell értenünk Lázár Jánost: ezeknek a zsidóknak tényleg semmi sem jó. Az ember (kormány) kiteheti a lelkét értük, ám hiába próbál mindenben a kedvükbe járni, ez a hálátlan népség beleharap a simogató kézbe.

Lám, a Szabadság térre tervezett emlékművet is utólag átértelmezte a zsidók kedvéért a kormány, ily módon a birodalmi sas és az arkangyal már nem csupán a német megszállásra kíván emlékeztetni, hanem a német megszállás minden áldozatára.

Lázár János szerint – idézet következik – a Mazsihisz ultimátuma többekben aggodalmat kelt, és nem befolyásolja jó irányban a zsidók és a magyarok együttélését, ami több száz éven át sikeres volt a Kárpát-medencében.

Erről a sok száz éves sikeres együttélésről sokat beszélhetnének a vészkorszakot túlélő zsidók, vagy az ő leszármazottaik. Elmondhatnák például, hogy mennyire hálásak az akkori magyar kormánynak, amiért megmentette őket az asszimilálódástól. Nyilván ezért zárta gettókba őket, és nem kitolásból. Mert nem akarta, hogy károsan és kórosan elvegyüljenek a nem zsidó honfitársakkal. Azt szerette volna az akkori kormány, hogy a zsidók egymás között legyenek, és a közös bezártság során tovább erősödhessen bennük zsidó identitásuk. Mert voltak közöttük olyanok, akik zsidó származásuk ellenére nem tartották zsidónak magukat. Például az a Radnóti nevű illető, akinek a felesége, Gyarmati Fanni most, hetven évvel férje halála után hunyt el. Ez a Radnóti nevű költő írta a legszebb magyar verset a hazaszeretetről, és csak a balszerencsének köszönhető, hogy voltak olyan honfitársaink, akik a szükségesnél is durvábban magyarázták el neki és sorstársainak, mit jelent az erőltetett menet, a hideg, a kiszolgáltatottság és a munkaszolgálat. Sajnálatos, hogy a puskatussal a fejükbe vert tanításokat sokan közülük képtelenek voltak túlélni.

Mindezt csupán a századokon keresztül zajló sikeres együttélés kapcsán tartottuk érdemesnek megjegyezni, minden más tekintetben ugyanis megértjük és osztjuk Lázár János aggodalmát. Jó lenne, ha nem kuruckodnának, hanem örülnének a zsidó honfitársak, amiért a kormány holokauszt emlékévet szervez a számukra. Nem kevés pénzébe kerül ez a magyar adófizetőknek – a Jobbik rosszallásáról most nem is szólva. Tényleg nem jó, ha egy kisebbség (értsd: már megint ezek a zsidók) akarják megmondani, hogy a többség hogyan ünnepeljen.

Több belátást, bölcsességet várna el Lázár János és a kormány a zsidó honfitársaktól. Abból ugyanis nem jön ki semmi jó, ha Lázár János még a mostaninál is jobban aggódik. Az ilyen aggódás ugyanis könnyen kapkodást szül, meggondolatlanságok következhetnek belőle, és még az sem kizárt, hogy végül magukra haragítják a kormányt, és személy szerint Lázár Jánost.

És akkor majd megint a kormánynak, esetleg épp Lázár Jánosnak kell megvédeni a zsidó honfitársakat. Jobb ebbe nem belegondolni, a magyar zsidó honfitársak, élükön a Mazsihisszel, jobban tennék, ha szépen, türelmesen kivárnák, hogy milyen lapot oszt nekik a sors.

Ahogyan egy héber közmondás tartja: fogd be a szád, ha velem beszélsz!