Kertész Ákos: Hi Irene! 2014. január 1. szerda 0:12

Azt mondják a barátaim: csak anonim segítségnyújtás, illetve jótékonyság létezik. A névvel ellátott jótékonyság, az nem jótékonyság: az reklám. Ezért az ő kérésükre, akinek ebben az írásban nem változtattam meg a nevét, annak is csak a keresztnevét, vagy monogramját használom.

Hi Irene, hi Abbey!

és szevasz Vera, és szia Gyuri!

and hi Judy és Tibor!

és szevasz Zsuzsi és Ákos!

and hi Tanja and Mark; Chris, Kevin, and Anne!

and hi Margeaux; és szia Bandi és Andris!

and hi Irwin and Tom, és szevasztok Kati és Gyuri, és szevasz Zsuzsi!

*

Persze ez is egy lista, de nem a Kubatov elvtárs listája, és nem Schmidt Mária főnéni listája, és nem az a lista, amelyet Gyöngyösi pártszolgálatos testvér gründol az összeírandó zsidókról…

Ilyen listára ezek gondolni se tudnak, ilyen listáról ezek álmodni sem mernek.

Ez a szeretet listája, ez a magyarországi listázókat sárgaságba ejtené.

Ez azoknak a listája, akik csak annyit tudtak, hogy itt van a feleségével egy öreg író Magyarországról, aki ráadásul zsidó is, és a hazája elüldözte, mert le merte írni a kormány politikájáról és a közállapotokról a véleményét.

Segítségre szorul.

És segítettek. Még csak köszönetet sem vártak érte, olyan magától értetődő gesztus volt számukra, hogy ahol szükség mutatkozik, ott az ember segít.

Ennyi.

Köszönet helyett kölcsönös barátság és olyan szeretet született, amilyenről eddig nem hittem el, hogy létezik, mert nem tapasztaltam sosem.

Montrealban nem volt egy ember, aki fogadni bírt volna bennünket. Volt ugyan itt régebbről néhány barátunk, de azok vagy elhúztak a vadlibákkal Miamiba telelni, vagy más okokból nem tartózkodtak a városban. És akkor eszembe jutott Irene és Abbey.

Amikor 2009-ben turistákként itt jártunk, futólag találkoztunk velük. Akkori vendéglátónk ismerősei köréhez tartoztak, már nem tudom, hogyan, milyen szálakon. Rokonszenves házaspár volt, és mint dokumentumfilmeseknek megőriztem a névjegyüket, de 2009 óta nem kerestem velük a kapcsolatot. Amikor a taxi letett minket a kapuban, Irene azt mondta: – Hát ti vagytok azok? – akkor ismert meg. A második mondata ez volt: – Éhesek vagytok, mi?! Mit ennétek?

Az történt, hogy pár napja fölhívta őket a barátunk, F. Tibor, de az ő nézőpontjukból egy ismeretlen pasas Torontóból, hogy van itt egy házaspár, Magyarországról menekülő zsidók, akikkel ők – vagyis Irene és Abbey – három éve találkoztak, a pasas író, összekülönbözött a hatalommal, ezért menekülnie kellett, és most segítségre lenne szükségük.

Nem nagyon emlékeztek ránk.

Jöjjenek, mondták magától értetődően. (Hogy mint filmeseknek akkor éppen nem volt munkájuk, a tartalékjaikat élték föl, az nem volt szempont.)

Febr. 29-én érkeztünk, másnap őrületes hóesés, minimum tíz fok hideg, jeges szél (de ez itt már a tavasz, mert télen akár a mínusz 20-30 fok hideg sem ritka), szóval ennek tükrében értékelendő, hogy Irene-ék befogadtak, két jóformán ismeretlen alakot, födelet adtak a fejünk fölé, nem kellett, mondjuk, a parkban, vagy egy Metro állomáson éjszakáznunk, és Irene másnap mindjárt el is vitt kocsival a Refugee Office-ba, gőzünk se volt, hol van, egyedül a szomszéd utcáig sem jutottunk volna el.

Két hét múlva Irene szerzett egy teljesen fölszerelt, nagyon elegáns lakást nekünk három hétre, ahol szintén nem kellett fizetni egy fillért sem. Anne, Irene barátja a barátja Christophnak, aki nyelvész és három hétre Európába utazik, addig a lakása szabad, és a pasi (nem is zsidó, Anne sem, Margeaux sem, ez itt nem szempont) átadta az otthonát mindenestül, hűtőszekrényestül a benne levő kajákkal együtt, két tök idegen menekültnek, mert ha a barátjának a barátja azt mondja, rászorulnak és megbízhatók, akkor ő is megbízik bennük.

B. Gyuri és a felesége Vera: egy másik vonal. Gyuri 82 éves, nagyjából kortárs, egy rakás közös ismerőssel és élménnyel ifjú korunkból. Ötvenhatban lépett le, ő élesztette föl Londonban és adta ki sok éven át az Irodalmi Újságot. Vera Évával egyidős, nagyon vonzó, sokoldalú, minden vonatkozásban nagyszerű asszony, igazán a védőangyalunk volt májusig, amíg fönt laktunk mellettük a hegyen, sőt tovább, amíg az ő segítségükkel be nem költöztünk első bérelt lakásunkba. Mert ők Morin Heights-on élnek, Montrealtól körülbelül hetven kilométerre északra. Mellettük üresen állt a barátjuk, Rick háza, és elintézték nekünk, hogy oda költözhessünk június végéig, Rick azt üzente, hogy a barátom barátja nekem is a barátom, hiszi vagy sem a kedves olvasó, ez itt így működik. De hirtelen Rick öccse úgy gondolta, hogy május elején följön az unokákkal, és az unoka az első – ez világos! Mindegy, a másfél hónap haladék, és az élet fönn a hegyen, a fantasztikusan szép tájban külön ajándék volt az élettől és a Vera-Gyuri házaspártól. És még külön plusz ajándék volt, hogy megismerhettük őket.

Valahogy kinyomozták, hogy itt vagyunk, ők kerestek meg, hogy segítsenek nekünk. Személyesen nem is ismertek, egy-két regényemet olvasták, meg azt a bizonyos Nyílt levelet az Amerikai Népszavában. Akkor hát miért?

Nincs magyarázat. Csak. Itt az emberek ilyenek.

Életem legjobb döntése volt, hogy abból a magyar sivatagból eljöttem, hogy éppen Kanadát választottam; ha a szülőföldemen maradok, már nem élnék. Ha nem vernek agyon az utcán, valamilyen ürüggyel előzetesbe vágtak volna, ahonnan nem szabadulhatnék, míg nincs tárgyalás és ítélet. A nyolcvan évemmel rég elpusztultam volna.

Pészachkor még javában fönn laktunk Morin Heights-on, Vera és Gyuri lejöttek széderezni a városba a családjukhoz, úgy volt, hogy mi egyedül maradunk a hegyen, csakhogy Irene nem feledkezett meg rólunk, és mintha a családjukhoz tartoznánk, meghívott minket széder estére, Gyuriék lehoztak, és három napig ismét Irene-éknál laktunk.

Még sohasem éreztem, hogy mi, zsidók, csakugyan a szabad emberek népe vagyunk, és hogy mennyire idegen tőlünk minden szolgaság. A Pészah az Egyiptomból való szabadulás ünnepe, „meséld el gyermekednek”, mondja az Írás, hogy ami történt, ne merüljön feledésbe soha, hogy az Úr és Mózes kivezették a zsidókat a rabszolgaságból. Ilyenkor a szabadságunkat ünnepeljük: nem véletlen, hogy ezt még soha nem éreztem ilyen intenzíven, mint akkor, hiszen mi is alig pár hete menekültünk ki a mi rabszolgaságunk földjéről.

Hogy milyen finomakat ettünk, az egy dolog, de az igazi élmény az a magától értetődő szeretet volt, amivel fogadtak. A nyelvet is alig beszélő idegeneket azon az alapon, hogy a barátom barátai, akkor a mi barátaink is, és egy távoli fasiszta országból menekülő emberek. Itt ismerkedtünk meg Tanjaval és Markkal, Irene barátaival, és ebből az ismeretségből is életre szóló barátság lett. Hogy Tanja mit segített, mennyit cipelt ide-oda kocsival, hogy töltött el velem félnapokat a kórházban, amikor megbetegedtem, hogy milyen érzés az, amikor az embert fölhívják: otthon vagytok? jó, akkor jövök, és az illető fél óra múlva beállít, mert sütött valami akármit, és hirtelen úgy gondolta, meg kell kínálnia minket is, azt alig lehet elmondani; az ilyen apróságoktól lesz egy idegen ország, idegen város egyszerre úgy az otthonod, mintha mindig is itt éltél volna.

Itt természetes, hogy a széder estén, a zsidók nagy ünnepén részt vesznek olyan barátok is, akik nem zsidók. Ez Kanada. A zsidó nép szabadulásának ünnepe minden nép szabadságának is az ünnepe, ezt nem is kell tovább ragozni. Az első estet Irene-éknál ünnepeltük, a második széder estre a házigazdáink meg voltak híva egy marokkói szefárd családhoz, és természetesen magukkal vittek minket is, mintha a családjukhoz tartoznánk. Mediterrán ruhák és színek és ízek és gyönyörű fekete lányok és héberül folyt a szertartás. Tényleg csodálatos volt, mintha a Paradicsomban lennénk – mondta Éva. Csakugyan, főleg a magyar lelki, szellemi, morális sötétség után.

Amikor Morin Heights-ot váratlanul el kellett hagynunk Rick öccse és az unokák miatt, Gyuri annyira szívére vette a dolgot, mintha ő lett volna érte a felelős; lakást szerezni és költözni olyan intenzíven segítettek mindketten, hogy én már szégyelltem magam, de ők úgy álltak hozzá, hogy a mi gondunk az ő gondjuk is. Május elején nem volt könnyű megfelelő bérlakást találni, mert itt július a nagy költözködések ideje. A kutyáink még nem voltak itt, de tudtuk, kerül, amibe kerül, mindenáron kihozatjuk őket, olyan házat kell hát találnunk, ahová a kutyákat beengedik. Napokon keresztül hosszú órákat autóztak velünk Gyuriék keresztül-kasul a városon, ha néha elcsüggedtünk, Vera bölcs nyugalma és rendíthetetlen optimizmusa tartotta bennünk is lelket. Már a sokadik napon gurulunk fölfelé a Queen Maryn, Vera fölhív minden számot minden ház előtt, ahol kiadó lakást hirdetnek, a huszonötödiknél stop. Ez az! Én már nem remélek semmit, de a két nő fogadkozik. Öreg ház, de a lakás tiszta, világos, nagy, két fiatal lány éppen kötözik belőle kifelé, május negyedike-ötödikétől szabad, a lakbér megfizethető, a házmesterné (janitor) öreg, töpörödött, de angolul beszélő hölgy, Lady Doreen, foga nincs, de a hangja nagy, nehezen érteni, sebaj!…

És csakugyan. Bérlők lettünk a 4810 Queen Mary-n.

Hárman állunk a ház előtt, Gyuri elugrott valahová egy falat kajáért, és kijön a házból egy férfi, két gyönyörű óriás uszkárral.

Kutya! – kiáltunk fel mind a hárman magyarul, és odaperdülünk a pasas elé – maga itt lakik, ebben a házban? A férfi meglepetésében még válaszol is: –igen – és ezekkel a kutyákkal? – természeten – a dialógus itt megszakad, mind a hárman zavarunkban a kutyákra vetjük magunkat; angolul, magyarul, jaj de édes, milyen szép, kutya, kutyuli, kutyulilulili!!! – a férfi már bizonyára azt hiszi, elmebetegek vagyunk, diliházból szökött ápoltak, és futva menekül a kutyáival a park felé, miránk meg, de főleg a két nőre csillapíthatatlan röhögőgörcs jön rá… elképzeljük, hogy élte meg ezt a kutya gazdája (különben normális, harminc és negyven közötti, jóvágású fiatalember), hogyan meséli el az ismerőseinek…

Persze, majd, ha megjönnek a mi kutyáink, és találkozunk kutyasétáltatás közben, vagy a kapuban, ki fog derülni, mi volt, miért örültünk meg annyira, hogy ilyen szép nagy kutyák élnek itt a házban. De addig… a lányok újra és újra, a nap folyamán vagy tízszer fölidézik a pillanatot, elmondjuk a Gyurinak, és újra meg újra rájuk jön a röhögőgörcs, úgy vihognak, visítanak, viháncolnak, mint két kamaszlány – a kutyatörténetnek köszönhetően a nap elementáris jókedvvel ért véget, és virágos hangulatban Kentucky Chicken-t ettünk valahol az országút mentén az éjszakában.

Amint városi lakosok lettünk, új élményt jelent a közlekedés. Jellemző egy társadalomra, hogy hány ember alkot sort spontán, minden külső kényszer nélkül. Magyarországon háromszáz se. Ha befut a busz (villamos) minden várakozó utas egyszerre rohanja meg, aztán aki bírja, marja, aki még lenn van, ordít, hogy az ott miért nem megy beljebb, de az visszaordít, hát nem látja a tolakodó baromállat, hogy a kocsi tök tele van, ide már egy gombostű sem fér, mindjárt jön a következő! Jön ám, a jégeső, de nem a busz! A fele lemarad…

Itt három ember már egy sor. Érdemtelenül előnyt szerezni, az itt elképzelhetetlen. Udvarias gesztusra nincsen szükség, mert senki sem siet, és ettől mindenki célba ér. Ha valakinek problémája van, érdeklődik a buszvezetőnél, eszébe jut, hogy rossz helyre szállt föl, vagy késve kapcsol, hogy itt kell leszállnia, mindenki türelmes, senki nem duzzog, senki nem küld el senkit melegebb éghajlatra, a konfliktusok arra valók, hogy barátságos mosolyok kíséretében megoldják őket. Gyerekkocsik tömkelege a csúcsforgalomban, mozgáskorlátozottak kerekes székkel, hatalmas cuccokat, batyukat cipelő közlekedők, és mindenki megérti a másik gondjait, ettől minden meg is oldódik simán, erőszak nélkül, barátságosan. Az olyan öregnek, mint én, a fiatalabbak azonnal átadják a helyüket, alig győzöm elhárítani, hogy már a következőnél leszállok, köszönöm, van úgy, hogy a buszsofőr kiszól, hogy miért nem adja át valaki az idős embernek a helyét, a vita ebből alakul ki nagy mosolyok és kedves, szívélyes gesztusok között.

És az ember ettől jól érzi magát. Nem csak én, a menekült, mindenki, mert bármilyen hihetetlen: jónak lenni jó.

A múltkoriban, amikor ott ültem a Zsidó Kórházban az Emergency-n a soromra várva (mindegy, miért), és elnéztem a várakozó betegeket, és a személyzetet, és az orvosokat, gyönyörködtem a népek és fajták nagy kavarodásában, az emberek csodálatos változatosságában, a betegek éppen úgy a világ minden tájáról valók voltak, mint az orvosok; együtt lélegeztek, egy életet éltek mindenféle népek lányai és fiai: kínaiak, koreaiak és filippinók, és Jamaicából és Haitiből és Afrikából érkezett feketék, és az európaiak különféle árnyalatai az angolszásztól a mediterránig, a skandinávtól a délszlávokig, és zsidók: pajeszos-kipás ortodoxok és szekularizáltak; és hinduk és szikhek és arabok és perzsák; és éreztem, hogy ezek mind-mind kanadaiak, ez Montreal népe… egy vagyok közülük, ezek az én honfitársaim, és közöttük otthon vagyok, azzal a minimális angoltudásommal is befogadva és elfogadva, mint ember, egyszerűen csak, mint ember…

Én iszonyú sok mindent hagytam ott azért, hogy ebben a közegben lehessek egy a sok közül, mégis életem legjobb döntése volt, hogy odahagytam mindent, egy élet hordalékát, csak a kutyáimat hozattam ki magam után, amire ingünk-gatyánk, a kis maradék tartalékunk is ráment…

Mégis. Így vagyok boldog és hálás Kanadának, hogy befogadott. És mindezt a párommal együtt szoros szövetségben és szerelemben, ami külön ajándék.

Ülök egy ház lépcsőjén, napozok a rue Ponsard-on Slomóval, a labrador kutyámmal, egy kocsi beáll szemben a garázsba, kiszáll egy kövérkés szőke nő – negyvenes –, átkiabál, persze nem értem, de nagyon barátságos vigyorral visszaintegetek, és egyszerre a nő kijön a házból, át az úttesten, egy nagy pohár jégkockás vízzel és egy műanyag tálban a Slomónak szánt vízzel… Mi? Hogy? – Hát hogy meleg van, ilyen melegben inni kell, idősebb embernek meg különösen… – atyaisten, esik le a tantusz, ez azt kérdezte, nem vagyunk-e szomjasak; és nem bírok napirendre térni fölötte, mitől ilyen hihetetlenül rendesek itt az emberek… a nő vadidegen, hangsúlyozom, vadidegen, az talán lehetséges, hogy látott már itt napozni, mert a délutáni séták alkalmával itt szoktam megpihenni, de különben semmi kapcsolat, sose beszéltünk… Isten áldja meg Kanadát és a kanadaiakat!!!

Április 9-én volt a Meghallgatás, a Boardman ott helyben – ami hallatlanul ritka – közölte a döntést: Kanada az 1951 genfi konvenciók alapján politikai menedékjogot adott.

A bíró (a Boardman, vagyis a Testület képviselője) hihetetlenül föl volt készülve Magyarországból is, belőlem is, azaz tőről-hegyre ismerte a beadott anyagomat, több mint három órát tartott a „vallatás”, semmi nem kerülte el a figyelmét, mindenre kíváncsi volt, nem volt más dolgom, mint őszintén, az igazságnak megfelelően válaszolni minden kérdésére. Aztán a bíró hosszú összefoglalójára került sor, ma már tudom, miért; nagyon meg kellett indokolnia a pozitív döntését. Rendkívül ritka – mondta mindenki – hogy valaki a meghallgatásakor mindjárt megkapja a státust.

A bíró utána Kanada nevében gratulált Évának és nekem, és még azt is hozzátette, hogy reméli, most majd jó regényeket fogok írni az itteni békességben és nyugalomban.

Kár hogy azok a rasszista tetvek otthon nem látták, amint a kanadai fekete bőrű bíró kezet fog velünk – de hát ez már csak engem kárpótolt sok mindenért.

A párom Irene-t hívta föl elsőnek, ahogy kijöttünk a meghallgatásról. Kihallatszottak a telefonból Irene örömsikolyai. Ők, Tanja-ék, Anne és Christoph (összesen cakk-pakk kilencen voltunk), Tanjaék házában egy kis vacsorát szerveztek nekünk, hogy a nehéz nap után ne kelljen otthon főzőcskézni – és akkor még nem is tudták a pozitív eredményt.

Irene és Anne jöttek értünk kocsival, és a túloldalon álltak meg. Ahogy vártak a sarkon, integettek és kiáltoztak, egy fiatal házaspár (történetesen ők is feketék), azt kérdezte, mi van, mi az öröm oka? Hát ezek menekültek, és ma megkapták a menekültstátust, kiabálták Irene-ék, és a fiatal házaspár is széles mosollyal, és villogó hófehér fogakkal gratulált ott az utcán, ahogy elmentek mellettünk. És ott legalább tíz ember hallotta, hogy mi most kaptuk meg a menekül státust, és mindenki mosolygott, integetett, mindenki velünk örült, és ez nem volt különleges eset, ez teljesen beleillik a város képébe és hangulatába: ilyen Montreal, hát lehet ezt a várost nem szeretni?

Ha Irene-ék emlékeznek is a házaspárra, arra biztos nem emlékeznek, hogy feketék, ezt egy itteni fehér nem veszi észre, itt a fekete bőrűek és a fehér bőrűek is kölcsönösen színvakok; erre csak én figyelek, én, aki egy idegengyűlölő, fajgyűlölő világból kerültem ide.

Mikor ezt a vacsorát szervezték, csakis arról volt szó, hogy a Meghallgatással járó izgalom és sokk után nyílván elfáradva, kicsit lazíthassunk baráti körben, senki nem gondolta, hogy már tudni is fogjuk az eredményt, hogy ez a vacsora egyúttal ünnepi vacsora lesz, hát ehhez képest szárnyalt is a kis csapat hangulata, mert a győzelem boldogsága ezerszeres, ha szerető szurkolók, jóbarátok körében ünnepelhet az ember.

Amikor késő este búcsúzkodtunk, és sorra megöleltem, megpusziltam a lányokat, hölgyeket, azt éreztem, mintha Irene-nak nedves volna az arca. Megérintettem: csakugyan. Először nem is értettem. Nem hittem el. Pedig tényleg könnyes volt a szeme, és akkor még szorosabban öleltem át, s csak azt bírtam kinyögni, boldog vagyok, hogy ilyen barátom van, mit te… de akkor sem tudtam volna folytatni, ha jobban beszélek angolul, mert a torkom összeszorult, mert hajszál híján én is… sőt. Valószínű, hogy nem csak hajszál híján.

Hát ki vagyok én ennek a lánynak? Jó, fiatalasszonynak… a lányom lehetne… miféle rokonságnál is mélyebb kapcsolat ez? A pártfogoltja vagyok, az az idevetődött öreg fickó, akin ő segített… de ez, esküszöm, nincs benne az ő tudatában… csak az, hogy az Éváéknak, Ákoséknak sikerült. Most már itt fognak élni velünk, és mi gazdagodunk velük, és ők gazdagodnak velünk…

Talán csak egyszerűen megszeretett az idők során, úgy, ahogy csak egy ilyen igazán tiszta lélek tud szeretni…

Ezek, Irene örömkönnyei, minden menekültstátusznál, Kanada minden befogadó nyilatkozatánál fontosabbak.

Nekem.

Akkor is, ha végül nem is nekem szóltak. Hanem mind a kettőnknek: Évának és nekem. Sőt annak a belső örömnek, hogy érdemes tenni valamit másokért, hiszen eredménye van! És bár a könnyek Irene kedves arcán folytak végig, bár Irene volt a médium, az egész baráti kör érzéseit fejezték ki.

Egy nagy, békés ország juharleveleinek hívogató suttogását fejezték ki.

Ez volt az én befogadó passzusom.