Tényleg tanulsásgos….
Más esetben azt mondanám, hogy Hun nem vérszegény, hanem hülye szagény. A jelen hazai helyzet ennél sokkal rosszabb.

A második világháború sötét oldaláról, a nácizmus bűneiről egyre több publikáció lát napvilágot. Az 1980-as évek óta a német történettudomány szisztematikusan tárta fel a német gazdasági, politikai és katonai elit felelősségét a Harmadik Birodalom bűncselekményeiben. Ezeknek a kutatásoknak az eredményei sokkolták a német társadalmat, hiszen nagyon sok köztiszteletben álló személyről derült ki, hogy tevőleges részt vállalt emberiség elleni bűncselekmények kivitelezésében. Különösen lesújtó volt a kép a német tábornoki kar esetében, ahol többükről súlyosan terhelő adatok kerültek elő. Annál magasabbra értékelendő, ha egy német tábornok nem illeszkedett bele a bűncselekményeket tudomásul vevő, vagy azokat elősegítő személyek sorába. Gerhard Schmidhuber vezérőrnagy közéjük tartozik.

Schmidhuber 1894-ben született. Az első világháborúban tartalékos tiszt, a háború után leszerelt, 1934-től reaktiváltatta magát. Zászlóalj- és ezredparancsnokként Franciaországban és a Szovjetunióban szerzett hadi tapasztalatokat. 1944. szeptember 9-én a 13. páncéloshadosztály parancsnokának nevezték ki, október elsején vezérőrnagyi rangot kapott, 1945. február 11-én este 10 óra körül a Széna téren a kitörés során elesett. Nevéhez több embermentés is fűződik.

1944. október 16-án a Tiszántúlon német tábori csendőrök elfogtak 20-30 magyar katonaszökevényt, akiket ki akartak végezni. A katonaszökevények közül Nagy Miklós értett németül, így egy fiatal német főhadnagy kihallgatta és Schmidhuber elé vezette. Schmidhuber, akit a szemtanú megjelenése alapján “tipikus porosz úriember”-ként jellemzett, az iránt érdeklődött csak, hogy a magyarok tapasztaltak-e valamilyen atrocitást a német csapatok részéről, mivel ő meg akarja büntetni azokat, akik fosztogatnak. A katonaszökevényeknek nem lett semmi bántódásuk, hallgatólagosan szabadon engedték őket. [...]

1944 novemberétől megkezdődött a budapesti zsidóság gettósítása. Nem csak a VII. kerületben és az Újlipótvárosban, hanem másutt is összeköltöztették a zsidó lakosságot. Az Abonyi utca-Domonkos (ma Cházár András) utca sarkán épült zsidó iskolában (ma Radnóti gimnázium) több száz embert zsúfoltak össze. 1945. január elején mindenkinek az udvarra kellett menni sorakozóra. Dénes Gábor akkor gyerekként élte itt át az eseményeket, de ma is jól emlékszik a történtekre: “Fegyveres nyilasok cikáztak, ordítoztak minden irányban. Sokan attól tartottak, hogy ott helyben lelőnek mindenkit, mivel már hírből tudni lehetett, hogy Budapesten is tömeges kivégzések vannak. A ház parancsnoka a német parancsnokságra telefonált, és ennek köszönhetően hamarosan német katonák érkeztek teherautókkal az udvarra. Ettől kezdve német katonai őrség maradt az iskolában, akik soha nem zaklattak senkit, védték a zsidókat a nyilasoktól.”

Sajnos pontosan nem ismert ennek az akciónak a története. Tekintettel arra, hogy a pesti oldal vezénylő tábornoka Schmidhuber volt, valószínűsíthető, hogy ő adott utasítást arra, hogy a katonaság vegye át az iskola őrzését. Ez annál is inkább valószínű, mivel segédtisztje, Ernst Schweizer főhadnagy naplójában maga is megemlít egy esetet, amikor Schmidhuber egy gettót fosztogató SS-katonát letartóztattatott. [...]

Schmidhuber legnagyobb hatású tette a VII. kerületi gettó megmentéséhez kötődik. Amikor Szalai Pál, a nyilaskeresztes párt rendőrségi összekötője megtudta, hogy a nyilasok merényletet terveznek a gettó ellen, őt kereste fel, mivel ekkor már Szalai számára is ismert volt – amint később a népbíróság előtt is megfogalmazta -: “Schmidhuber távol állt a náci tisztektől”. Szalai tájékoztatta Schmidhubert az akcióról, amire ő parancsot adott katonáinak a gettó lezárására és megakadályozta a nyilas pogromot. Az egyik részt vevő SS-rendőrtisztet a helyszínen letartóztatta és német őrséget rendelt a gettóba.

[...] Nem tudhatjuk, hogy a Városházán, ahol Szalai Schmidhuberrel találkozott, pontosan mi hangzott el kettejük között. Valószínűtlen, hogy a német katonai parancsnokkal szemben Szalai zsaroláshoz folyamodott volna. Ezzel nem ért volna el semmit, ha Schmidhuber nem érzi magáénak az ügyet. Formailag nem is ő volt illetékes, hanem beosztottja, Dörner SS-Standartenführer, illetve a magyar rendőrség parancsnoka, Sédey Gyula vezérőrnagy. Hivatkozhatott volna tehát arra, hogy neki ezekhez a dolgokhoz nincs köze, forduljanak az illetékesekhez. Nem ezt tette.

A budapesti gettóban, amely a világháború utolsó ilyen intézménye volt, 68 ezer ember élte túl az ostromot. Az, hogy őket nem gyilkolták halomra, több együttes tényezőnek köszönhető. Egyrészt már korábban Hindy Iván altábornagy, a budapesti magyar csapatok parancsnoka, illetve Sédey is intézkedett arról, hogy a gettó bejáratait őrizni kell. Wallenberg svéd követ folyamatosan nyomást gyakorolt a nyilas pártvezetőkre. Szalai Pál az utolsó pillanatban tervezett pogromról időben kapott hírt, és ezzel a megfelelő emberhez fordult.

Vannak, akik aggódnak amiatt, hogy egy német tábornok embermentése kisebbítheti a nácizmus rémtetteinek súlyát, mások szerint csak azok a németek cselekedtek helyesen, akik átálltak a szovjet oldalra. Szerintük Schmidhuber végső soron felelős Budapest elpusztulásáért, és ezért méltatlan arra, hogy nevét megörökítsék.

Szerintem ezek az aggodalmak tévesek. A náci bűncselekmények súlyát csak növeli, ha rámutatunk arra, hogy nem voltak szükségszerűek, mert aki akarta, az még német tábornokként is tehetett ellenük. Schmidhuber tette sajnos ritka és magányos cselekedet. Annál inkább okunk van arra, hogy ezt szembe állítsuk azokkal a német tábornokokkal, akik jobb tudásuk ellenére sem cselekedtek. Téves elmarasztalni Schmidhubert Budapest elpusztulásáért. Egyetlen adat sincs arra, hogy civilek kárára “túlteljesítette” volna feladatát. Másrészt azzal, hogy valaki a “rossz” oldal egyenruháját hordja, máris méltatlanná válik? Ez a szemlélet kizárja azt, hogy akármelyik hadsereg egyenruháját is hordta valaki, módja volt arra, hogy ember maradhasson.

http://www.historia.hu/archivum/2006/0603ujvary.htm