Amikor egy külföldi újságíró megkérdezte Csou En-lajt, mi a véleménye a francia forradalomról, Kína második számú embere így felelt: Ezt korai lenne még megmondani.

A szállóigévé lett mondat csaknem kétszáz évvel a francia forradalom után hangzott el.

… Itt nálunk, Magyarországon bőkezűen osztogatják a történelmi jelzőt. A kormány minden intézkedése egy-egy győztes történelmi csata.

…Öt évig dolgoztam Párizsban, a Magyar Rádió állandó tudósítójaként. Eszter lányom a Párizs melletti Sevresben, a Lycée Internationale-ba járt iskolába.  Az első világháborút alaposan megtanulták. De szó sem esett arról, hogy mi (mármint a franciák) a jó oldalon álltunk.

Az ausztrálokban a mai napig Gallipolli sötét emlékeket ébreszt, a canberrai hadtörténeti múzeumban külön termet szentelnek az első világháború egyik szörnyű epizódjának, amelyben tízezrével haltak meg ausztrál katonák egy ausztrál ezredes őrült parancsa miatt.

Lányom iskolájában a második világháború még nem tartozott a kötelező tananyaghoz, Hitler igen és a fasizmus is. A tankönyv például szemelvényeket közölt a Völkischer Beobachter néhány cikkéből, zsidózó jelszavakból, s a diákoknak feltette a kérdést: ha iskoládból kitiltanák a barátnődet, mert zsidó, mit tennél? Tiltakoznál? Hallgatnál? Elrejtenéd zsidó barátnődet? Nem tennél semmit? Nem volt könnyű a válasz.

A diákok legtöbbje megtekintette a La Manche csatorna partján fekvő Arromanches-ban a partraszállás csodálatos  kiállítását, a D-day múzeumot,  lányom felmászott a parton álló Sherman tankra. Itt ezek voltak a felszabadítók, engem a T34-esek szabadítottak fel, mondtam. Még emlékszem a napra, amikor az utcára kihallatszó rádióból megtudtuk, hogy partra szálltak (a mi készülékünket már korábban le kellett adni).

Ez nekem nem történelem, hanem közelmúlt. És az a franciáknak, a németeknek, a briteknek is. Akár győztesek voltak, akár vesztesek. (Nálunk a rendszerváltás után valaki a parlamentben azt mondta, hogy mi a „jó oldalon álltunk”. ) A közelmúltat nehéz bevallani. Az angolok most hozzák nyilvánosságra, miért nem bombázták az Auschwitzhoz vezető síneket, hogy a BBC miért hallgatott a deportálásokról. A franciáknak évtizedekbe telt, amíg kimondták: a francia rendőrség és csendőrség hajtotta végre, gondosan kidolgozott tervek alapján a zsidók „begyűjtését”és szolgáltatta ki őket a németeknek. Pétain marsall, az első világháborús hős, a második világháborús kollaboráció megtestesítője tabu téma. A háború után, hajlott kora miatt nem ítélték halálra, életfogytiglant kapott, börtönben halt meg.  Sírja nem zarándokhely, sem teret, sem parkot nem neveznek el róla. Nincs vita. Mint ahogyan a norvég Quislingről sem. (Magyarországon kívül Norvégia volt az egyetlen ország, amelynek saját, kollaboráns kormánya volt a német megszállás alatt. Ez tény, ezt tanítják az iskolákban.)

Németországban épeszű embernek nem jutna eszébe rehabilitálni Hitlert, de azért egyértelműen kimondani, hogy „Németország szembenézett történelmével”, talán még ma is túlzás. A német televíziókban ma is látni adásokat, amelyekben idős emberek mondják el, mennyit szenvedtek a háború után azért, mert szüleiket hitlerellenes tevékenységért ítélték halálra, vagy zárták koncentrációs táborba.

Most kezdik őket rehabilitálni, mi több, hősként tisztelni.

Egy német televíziós adásban, amelyben a – rendszerint fiatal – közönség hírességekkel találkozik, Helmut Schmidt volt kancellár, Németország „nagy öregje” volt a vendég. Kerekes székben ült, kezében elmaradhatatlan cigarettájával (neki mindenütt szabad rágyújtani). Arról beszélt, milyen szerepet játszik Németország Európában. Egyik gondolatát így zárta: „egyetlen percre sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a németek a második világháború alatt tudatos tervszerűséggel hat millió zsidót gyilkoltak meg.” Ezt a mondatot az adás folyamán többször, mintegy refrénként megismételte.

Nálunk az ellenkező folyamat megy végbe. A rendszerváltás óta valamennyi politikai erő ki akarja törölni a közelmúltból a Kádár rendszert – több mint négy évtizedet –, és hozza fokozatosan vissza a Horthy rendszert: temetés, „átértékelés”, tisztára mosdatás – a budapesti zsidók megmentője, majd utcák és terek viselik ismét a nevét. Jobb volt, mint Kádár. És ezt nemcsak politikusok mondják, aktuálpolitikai célzattal, hanem történészek mondják és írják. Mérleget készítenek. Megmagyarázzák a közvéleménynek, hogy rosszul emlékszik. És ezt tanítják az iskolákban.

Nemrégen három évfordulónk volt: a Don-kanyar katasztrófája, a budapesti gettó felszabadítása és a német nemzetiségű, magukat németnek valló lakosság kitelepítése.

A gettó felszabadítása alkalmából rendezett megemlékezésről az ATV híradója teljesen megfeledkezett. Egyetlen szót sem szólt, egyetlen vágóképet sem közölt. A németek kitelepítéséről (a történészek szívesen használják a „deportálás” szót, mintegy az analógiára célozva) hosszú beszélgetések hangzottak el, a híradók sok korabeli fényképet, filmfelvételt közöltek. A Don-kanyar, természetesen okkal, szinte elöntötte az írott és az elektronikus sajtót. És akadt egy történész, Ungváry Krisztián, aki átment matematikusba és valószínűség számításba kezdett. Szerinte a zsidó munkaszolgálatosoknak nagyobb esélye volt a túlélésre, mint a II. magyar hadsereg katonáinak. Érvelését százalékszámításokkal, összeadásokkal, kivonásokkal támasztotta alá. Mi több, leírta, hogy Szabó István filmje, a Napfény íze pontatlanul foglalkozik Petschauer Attila halálának körülményeivel. Egy történész egy játékfilmet cáfol! Ez a humortalan, merev férfiú egy inkvizítor szigorával ítélkezik. Az objektivitás látszatát akarja kelteni. Pedig egyszerűen csak haragszik a múltra, mindarra, ami történt, haragszik arra, hogy Magyarország ott fekszik, ahol fekszik.

Inkvizítori stílusa egyedi, de nincs egyedül. Történészek sora áll a „jó oldalon”. És a kályha, amelytől elindulnak, Trianon. Ha ez az origó, akkor Horthyt már könnyen lehet rehabilitálni.

Mert most ez folyik, nemcsak a történettudományban, hanem a társadalmi, politikai, gazdasági életben: a Horthy rendszer rehabilitációja. Most már feltartóztathatatlanul.

…. 2013-at még megússzuk valahogyan. De mi lesz jövőre? Mit mondanak – kormány és ellenzék – a magyar zsidóság kilencven százalékának megsemmisítéséről? És mit mondanak a partraszállásról, a D napról? Hogy az nagy disznóság volt? Hogy Horthy addig komolyan hitte, hogy a németek győznek? Mit mondanak, amikor látják a királynőt, a Buckingham palota erkélyén, amint büszkén köszönti a fölötte kötelékben elrepülő Spitfireket? Hogyan fogjuk átírni a történelmet? Hogy több volt a megmentő, mint a deportált?  Hogy már javában tárgyaltunk az angolokkal? Hogy ejtőernyősöket kértünk, nem ruszkikat? Mit kezdünk Jaltával?

Ezek a mi történészeink mást sem tesznek, mint állítanak valamit, aztán magyarázkodnak.  Amit művelnek, még nem tudomány: adatgyűjtés, értékelés. Kutatók, de elemzésük tárgya a tegnap, amely közelebb van, mint a francia forradalom.