„A legnagyobb ajándék…” 2013. január 7. hétfő 20:59 | AN

  • Share/Bookmark
„A legnagyobb ajándék...”

Elhunyt Halász Péter író, ebből az alkalomból közöljük egy korábbi interjúnkat, amelyet Monica Porterrel, Halász Péter Londonban élő lányával készítettünk az Amerikai Népszavának. Monica Porter neve ismerősen cseng a brit könyvbarátok körében. Könyvei közt kettő is van, amelyik a Magyarország iránt érdeklődő olvasók számára különösen érdekes lehet. Az egyik, a Deadly Carousel a híres magyar színésznő, Rácz Vali életének egy drámai korszakáról szól. A művésznő Monika Porter édesanyja, akinek történetére véletlenül bukkant rá, amikor  The Paper Bridge című könyvéhez gyűjtött anyagot. Monica Porter több évtizede Londonban él. A brit fővárosban lévő kertes háza, ahol beszélgettünk, igazi angol otthon, angolabb talán már nem is lehetne.  És mégis: a polcokon a könyvek, a családi képek, az egész környezet azt érzékelteti, hogy itt nem egy tőrőlmetszett brit íróval fogok találkozni, noha az interjú angol nyelven készült.

Beszélgetésünk megkerülhetetlen kiindulópontja, hogy Ön egészen különleges, rendkívüli művész-családból származik. Kérem, meséljen a szüleiről!

Nos, édesanyámat nagyon jól ismerték Magyarországon a XX. század harmincas-negyvenes éveiben: énekesnő volt Budapesten, színésznő, aki rengeteg filmben szerepelt, sok lemeze készült, számos népszerű sláger fűződik a nevéhez. Édesapám, Halász Péter pedig író volt, újságíró, aki filmforgatókönyveket és regényekeket egyaránt írt, az első regénye azt hiszem, húsz éves korában jelent meg. De dolgozott rádióban is, az ötvenes évek elején pedig újságíróként is tevékenykedett. Tudom, hogy nálam jóval nagyobb tehetség volt, és én az ő képességeinek csak egy részét örököltem, de az, hogy most újságíróként keresem a kenyeremet, jórészt az ő érdeme.

A család 1954-ben Budapesten. Halász Péter, felesége, Rácz Vali színésznő, és két gyermekük, Monica és Valér.

Az önéletrajzában olvastam, hogy eredetileg színésznőnek készült. Ez pedig az édesanyja hatása?

Hát igen. Láthatja, nem vagyok túl eredeti. Kamaszkoromban az édesanyám nyomdokaiba szerettem volna lépni, énekelni és színpadra állni, noha soha nem volt igazán jó hangom, de a színészethez nagyon vonzódtam. Eredetileg azért is jöttem Londonba, hogy itt színészmesterséget tanuljak. Ezt is tettem, de végül mégsem álltam sokáig színpadon, mert nagyon fiatalon, 22 évesen férjhez mentem, majd rögtön el is határoztam, hogy a színészet helyett az újságírásra fogok koncentrálni.

Az édesanyját látta valaha is színpadon?

Igen, láthattam néhányszor, de ez már New Yorkban történt, amikor én már kamaszodtam. Ott ugyanis minden évben kétszer-háromszor óriási bemutatót rendeztek az ott élő emigránsoknak, gyakran New Yorkban, de sokszor más nagyvárosokban is. Az édesanyám gyakran énekelt, édesapám pedig a konferanszié, egyfajta ceremóniamester, vagy ahogy ők nevezték, a compere volt ezeken az esteken.

15-16 éves koromban aztán, amikor már engem is vonzott a show-biznisz, én is felléptem, énekeltem ezekben a műsorokban, amelyek igazi családi üggyé váltak.

Mikor hagyták el Magyarországot? El kellett menniük vagy el akartak menni az országból?

Az évek során sokszor, sok helyütt írtam erről. Azt hiszem, különösen édesapám számára vált nagyon nehézzé Magyarországon maradni a forradalom után. Ő teljesen elvesztette a hitét abban, hogy ha ott maradunk, akkor valaha is szabadon írhat. A forradalom első, euforikus időszakában persze mindenki nagy változásokat remélt, és ő is Magyarországon látta a jövőjét, de aztán gyorsan világossá vált, hogy ezek a remények nem teljesülhetnek, hogy ismét totális kommunista rezsim köszönt be, ahol az ő elvei és hite nem érvényesülhetnek  megalkuvás nélkül. Az elkövetkező évtizedekben aztán nagyon sokszor beszéltünk erről, és mindig azt mondta: az egyik legfontosabb ok, amiért a távozás mellett döntött, az volt, hogy én és a bátyám egy szabad országban nőhessünk fel, és ne kelljen azokkal a problémákkal szembesülnünk, amelyek az ő életét gátolták. Édesapám Amerikába akart menni, és nem mondjuk Ausztriába, hogy minél távolabb kerüljön attól, ami Magyarországon zajlott.

Emlékszik valamire ebből az időből? Hiszen ekkor még csak négy éves volt…

Néhány homályos emlék dereng… persze ahogy az ember idősebb lesz, egy idő után nem tudja, hogy tényleg emlékszik-e, vagy csak a gyakran felidézett emlékekre emlékszik… De emlékezni vélek arra, hogy egy teherautó hátuljában szorongok, sok más emberrel együtt, ahogy éjszaka átmegyünk a senki földjén Ausztriába. Mint sokan mások, egy darabig mi is Bécsben várakoztunk, amíg aztán az USA-ba vittek minket, méghozzá az amerikai hadsereg, más menekültekkel együtt. Amerika minden más országnál több magyar menekültet fogadott be. Így kezdődött az életünk, mint magyar emigránsoké.

Mik az első amerikai emlékei?

Az amerikai korai gyermekkoromból már több éles, határozott emlékem maradt meg. Nagyon szerencsések voltunk, mert egy jómódú amerikai özvegy vett minket pártfogásába, aki a hatóságokkal közölte: szívesen befogad egy menekült családot, méghozzá lehetőség szerint művészeket. Ennek mi megfeleltünk, így kerültünk ehhez a jótevőnkhöz, és majdnem egy évig egy kis házikóban laktunk az ő hatalmas, nagyon szép connecticut-i birtokán. Volt egy hatalmas úszómedencéje, és egy óriási háza, ahol néha óvatosan, lábujjhegyen járva körülnézhettem. Kedves, de kissé ijesztő jelenség volt, ám a családunknak sokat segített eleinte. Apám kezdetben nem éppen íróhoz illő munkákat is kénytelen volt elvállalni, például egy kalapgyárban dolgozott, de aztán elég gyorsan a saját lábára állt, és ismét az íráshoz fordult. Közben már egész korán, 1957-58 táján csatlakozott a Szabad Európa rádióhoz, eleinte mint külsős, később aztán státuszba is vették.

És édesanyja? Ő folytatni tudta nagyszerű énekesi, színészi karrierjét?

Nem, semiképpen, bár az az igazság, hogy a mi születésünk után két kisgyerekkel anyám amúgy is lemondott a művészi karrierről. Talán lemezfelvételt még készített, de színpadra már Pesten sem lépett, amikor kicsik voltunk. Amerikában pedig teljesen anya és feleség lett. Mivel ő az egész szakmai énjét, azonosságát Magyarországon hagyta, neki sokkal nehezebb volt beilleszkedni az amerikai emigráns létbe, mint édesapámnak, aki mindig tele volt tennivalóval, mindig írt, rádiózott, és lényegében folytatta az otthoni foglalkozását. Anyámnak viszont Amerikában többé nem volt karrierje, csak a család és az emigráció. Ő úgy vágyakozott az otthon hagyott életük után, ahogy apám igazából sohasem.

Az, hogy többé nem ő volt – elnézést a kifejezésért – az ünnepelt primadonna, hogy elveszett az életéből a siker, a csillogás – ez keserűvé tette őt?

Ó, a primadonna a legmegfelelőbb szó, hiszen ő tényleg az volt! Azt hiszem, valóban érzett keserűséget, de nemcsak a színpad miatt, hanem azért is, mert a saját szüleitől is el kellett szakadnia. Számára a saját szülei, családja, rokonsága, a saját gyökerei nagyon fontosak voltak, és megszenvedte, hogy Amerikában mindettől el volt vágva. Ez egy kicsit boldogtalanná és meghasonlottá tette. Őrlődött a kettő közt. Egyrészt imádott Amerikában lenni, ahol új barátokra tettünk szert, ahol aztán egy idő után egy lakásból kertes házba költöztünk, és ott boldogan kertészkedett. Jól érezte magát Amerikában, de énje egy része mindig vágyott az otthon hagyott család után, és ettől mindig volt benne egy kis szomorúság is. Sosem tudott teljesen amerikaivá válni.

Meddig éltek Amerikában?

1970-ig, aztán az egész család együtt átköltözött Londonba. Édesapámat áthelyezték a SZER londoni irodájába, én pedig elkezdtem színészetet tanulni. 1975-ben a szüleim ismét tovább költöztek, Münchenbe mentek, ahol édesapám a SZER központjában dolgozott egészen addíg, amíg a nyolcvanas években nyugdíjba ment. Édesanyám 1997-ben, 85 éves korában ott is halt meg, édesapám pedig még ma is ott él.

A Halálos Körhinta (Deadly Carousel*) című művét édesanyja emlékének szentelte. Ez a könyv regény, vagy memoár?

Nem, nem regény. Véletlenül bukkantam rá édesanyám életének a háború alatti fantasztikus fejezetére egyik budapesti utam során a nyolcvanas években, amikor egy másik könyvemhez gyűjtöttem anyagot. Ekkor találtam rá arra a fantasztikus történetre, hogy miként segített bizonyos zsidó barátait elbújtatni Budapest náci megszállása idején, hogyan került veszélyes helyzetekbe, hogy tartóztatta le a Gestapó, hogy menekült meg, hogy végezték majdnem ki, hogy úszta meg azokat a nagyon veszélyes időket. Nem volt nehéz rájönni, hogy ebben egy egész könyv rejtőzik. Én nem vagyok regényíró, tehát újságíróként fogtam neki, hogy felderítsem a tényeket, kinyomozzam, mi történt, és megörökítsem ezeket a rendkívüli eseményeket. Ráadásul az igazság maga is olyan elképesztő volt, hogy azt szerintem semilyen regény nem tudta volna felülmúlni. Szerencsére ekkor még édesanyám is élt, sőt az események néhány más szereplője is életben volt még, így első kézből szerezhettem információkat az eseményekről, és nem utólag, dokumentumokból kellett visszakövetkeztetni, ami nagyon megnehezítette volna az anyaggyűjtést. Persze sokat kellett hozzáolvasnom, mert szinte semmit nem tudtam arról, mi is történt Magyarországon a II. Világháború idején. Izgalmas és fantasztikus időszak volt az, amíg ezt a könyvet írtam. Édesanyámat és engem sokkal közelebb hozott egymáshoz, közelebb, mint amennyire valaha is álltunk egymáshoz. Nagyon erős kötelék fonódott ekkor köztünk, egy igen erős híd. Nyílt és őszinte volt hozzám, sokat mesélt nekem. Ez volt az első alkalom, hogy a vele történtek napvilágra kerültek. Mivel ekkor derült ki, hogy emberek életét mentette meg, nem sokkal később Jad Vasem igazai közé választották. 1991-ben együtt utaztunk el oda, és nagyon szép szertartás keretében tüntették ki. Boldoggá tett, hogy erre az én könyvem nyomán kerülhetett sor. Igaz, majdnem fél évszázaddal a történtek után, de mégis, egy igen szép, megható szertartáson  ismerték el édesanyám érdemeit, aki szerencsére még megérhette ezt.

A könyvet kiadták magyarul?

Nem, és nem is értem, hogy miért nem. Szerintem már évekkel ezelőtt ki kellett volna adni, hiszen édesanyámat Magyarországon jól ismerték, sőt logikusabb is lett volna magyarul megjelentetni, mint itt angolul. Sajnos, a magyar könyvkiadás működése és kiszámíthatatlan esetlegessége ma is rejtély előttem…

Érdekes, hogy legújabb könyve, a Papírhíd (Paper Bridge) gyökerei is Magyarországra, a magyar gyerekkorhoz és identitáshoz nyúlnak vissza…

Ez azonban nem édesanyjáról szól, hanem a saját gyerekkoráról. Hogyan született meg ennek a könyvnek az ötlete?

1980-ban a kisfiam két éves volt. A születése után egyre többször jutott eszembe, hogy a saját múltamban egy kicsit jobban el kellene mélyednem. Ez korábban sosem ötlött az eszembe, de akkor nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy vissza kellene mennem Budapestre, és őt is magammal vinnem, hiszen majdnem ennyi idős voltam én is, amikor mi elhagytuk az országot. Úgy éreztem, ha most vele visszamegyek a szülőföldemre, akkor valahogy bezárul, teljessé válik a kör ezzel a kisfiúval. Visszatérek Budapestre, és megpróbálom felfedezni a gyökereimet, a családi, rokoni hátteret, a kulturális közeget, ami még mindig nagyon sokat jelentett nekem, noha nem sokat tudtam róla. Így hát nagyjából azzal az elhatározással indultam útnak, hogy minél több emberrel találkozzam, mindent megnézzek, amit csak lehet, hogy minél többet megtudjak arról az országról és arról a népről, ahonnan és akik közül én is származom, és felmérjem, hogy immár felnöttként mit is jelent ez nekem. Így is tettem. Egy hónapot töltöttem Magyarországon, az életem legzsúfoltabb, leghektikusabb hónapját. Minden nap rengeteg emberrel találkoztam, az élet legkülönbözőbb területeiről. Fiatal diákokkal, akik arról álmodoztak, hogy egy nap majd ők is eljutnak Nyugatra (hiszen a nyolcvanas évek még a kommunista időszak volt, amikor nem lehetett könnyen utazni), idős arisztokratákkal, akik a háború után elvesztették a vagyonukat, és a két véglet közt is mindenkivel: mérnökökkel, tanárokkal, bolti eladókkal, rengeteg emberrel. Engem is meglepett, hogy milyen sok embert ismerek, hogy édesanyám rokonsága révén mennyi mindenkivel találkozhattam. Egy kicsit még Budapesten kívül is tudtam utazni, és így alakultak ki a benyomásaim. A könyv címe, a Papírhíd szimbolikus jelentőségű. Amikor ezeket a beszélgetéseket folytattam, végig az volt az érzésem, hogy valamiféle hidat építek a budapesti múltam és a londoni jelen életem közt, ami azért papír, mert mint minden, ami papírból készült, törékeny és finom dolog, amivel óvatosan kell bánni, mert nem tarthat örökké.

Milyen országot talált 1980-ban ahhoz képest, amit gyerekkorában otthagyott?

Olyan kicsi voltam még, amikor elmentünk, hogy az akkori állapotokhoz nemigen tudtam volna hasonlítani. De közben már egyszer voltam Magyarországon, a hetvenes évek elején. Akkor még nem mint újságíró mentem, semmi más célom nem volt az úttal, csak az, hogy nyaraljak egy kicsit. 1971-ben még a hidegháború sűrűjében jártunk, és az egész légkörben volt valami sötét, fenyegető. Világosan tudtam például, hogy követnek. Nehéz volt bárkivel szabadon beszélni. A rokonaim többször is figyelmeztettek: vigyázzak, hogy hol, kinek, mit mondok, nehogy bajba kerüljek, és persze nem akartam őket se bajba keverni. Amikor aztán 1980-ban, egy évtizeddel később visszamentem, már rengeteg minden nagyon megváltozott. Persze még mindig kommunista ország volt, még mindig voltak dolgok, amiket nem lehetett megtenni, de már érezhető volt a változás, a dolgok enyhültek, a hidegháború olvadásba váltott át. Néhány év múlva pedig megjelent a színen Gorbacsov, és onnan kezdve tényleg minden megváltozott, az egész légkör, Magyarországon is. A valódi változások persze a demokrácia megjelenésével történtek meg. Amikor aztán 1990-ben édesapámmal utaztam Budapestre, aki akkor járt az emigrálásunk után először Magyarországon, az igazán megindító látogatás volt.

Erre még visszatérünk majd, de egy pillanatra maradjunk még ennél az 1980-as látogatásnál. Arra vagyok kíváncsi, a fia hogyan reagált Magyarországra, hogy érezte magát akkor, ott Budapesten?

Ó, remekül. Persze nagyon kicsi volt még akkor, 2-3 éves. Mindenki kényeztette, imádták ezt az aranyos kis fiúcskát, aki összevissza rohangált, a rokonok kényeztették, mindenki vele foglalkozott… de egy ilyen kisgyerekben ennél mélyebb dolgok még nem nagyon maradnak meg.

De gondolom azóta ő is olvasta a könyvet… mit szólt hozzá?

Igen, érdekes, hogy éppen mostanában olvasta el az új kiadást. [A Papírhíd ugyanis az 1981-es első kiadás után tavaly bővített kiadásban ismét megjelent – A szerk]. Neki persze az is fura volt, hogy saját magáról olvashatott, de közben azért így volt egy viszonyítási alapja, amihez hasonlíthatta, hogy mi történik abban az országban ahhoz az első látogatásához képest, és megérthette, hogy miféle kérdésekre kerestem én a választ akkoriban.

Egyébként a magyarság mint olyan mindkét fiam életében szerepet játszik. Nem állítanám, hogy döntő szerepet, de a háttérben valahol mindig ott van. Néha magam is meglepődöm ezen. Amikor például a fiam az angol barátaival szórakozni indul, és azok néha kicsit többet isznak a kelleténél, akkor azt mondja nekik: ti nem bírjátok az italt úgy mint én, mert nem vagytok magyarok.

Nem tudom, ez jelent-e valamit, de ez a magyarság mindig ott van valahol, és érdekes nézni, mikor és hol bukkan fel.

A Papírhíd megjelent magyarul?

Hát megint csak azt mondhatom, hogy nem. Remélem, egyszer majd kiadják. Amikor először megjelent, akkor az akkori Magyarországról írtam benne. Ma ezt olvasni olyan, mintha az ember egy történelmi dokumentumot olvasna, egy időkapszulára bukkanna rég letűnt korokból. Azoknak a brit fiataloknak, akik Magyarországot úgy ismerik, hogy oda az easyjettel olcsón át lehet ruccanni egy remek hétvégére, meglepő lehet, hogy az ország még harminc éve is mennyire más volt. Gondolom, a mai magyar fiataloknak is ugyanúgy érdekes kordokumentum lehetne…

Említette, hogy amikor édesapja 1990-ben először tért vissza Magyarországra, az mennyire megható utazás volt…

Igen. Az előzményekhez tartozik, hogy a demokratizálódás nyomán egy kis, független kiadó gyorsan megjelentette édesapám egyik könyvét, amely néhány évvel korábban egy emigráns kiadónál már megjelent. Ezúttal én is elkísértem őt, együtt utaztunk Budapestre erre az eseményre. Számomra különösen érdekes volt apámmal menni, ő ugyanis – édesanyámtól eltérően – sohasem beszélt arról, hogy szeretne visszatérni Magyarországra. Ő mindíg úgy érezte, hogy az ő életét alaposan tönkretették azok a politikai események, melyekre semmi ráhatása sem volt. Úgy érezte, őt belekényszerítették egy olyasfajta emigráns létbe, amelyet önszántából nem választott volna. A magyar nem kifejezetten világnyelv – egy magyar írónak külföldön magyarul írni nem könnyű. Korábban soha semmiféle érzelmet nem nyilvánított Magyarországgal kapcsolatban. Amikor aztán ott voltunk, nagyon megható volt azon a környéken sétálni, ahol ő felnőtt, ahol gyerekkorában laktak, megnéztük az iskoláját, a klubot, ahol fiatal író korában sok időt töltött. Nem mondhatnám, hogy ezeket a budapesti helyeket látva szentimentálisan elérzékenyült, vagy épp könnyekben tört volna ki, de látszott rajta, hogy megérintette a dolog. Örült, hogy visszatérhetett ezekre a helyekre, hogy ez lehetséges volt, hogy még egyszer láthatta a hazáját. Azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, hogy visszatért Budapestre.

Mindenki, akivel beszéltem, nagyon tehetséges írónak tartja az édesapját, talán nemzedéke egyik legjobbjának. Tudom, hogy ezek történelmietlen kérdések, de mégis: ha visszagondol az édesapja életére, hogy látja: vajon az emigráció megfosztotta őt életműve kiteljesedésétől? Nagyobb író lett volna, ha Magyarországon marad? Vagy esetleg az emigráció olyasmivel gazdagította írói munkásságát, amiben az otthon maradt író-társaknak nem lehetett része?

Nagyon nehéz erre válaszolni. Hiszen emigráns írónak lenni, átélni az emigráns sors minden tapasztalatát nagyon gazdag írói nyersanyagot jelent, és valóban, élete későbbi részében szinte minden regénye valamiképpen ezt a tapasztalatot járja körbe. Egyrészt tehát ez adta neki azt a nyersanyagot, amelyet brilliánsan dolgozott fel. Másrészt persze nehéz megmondani, vajon mi inspirálta volna, ha Magyarországon marad? Vajon mennyire lett volna szabad, hogy azt írja, amit írni szeretett volna?

A mából visszatekintve azt hiszem, úgy érzi, hogy ha otthon marad, akkor a dolgok talán jól alakulhattak volna, hiszen ő sohasem volt harcosan elkötelezett, pártos író. Sem a Kommunista Pártnak nem volt tagja, sem aktív forradalmár nem volt, tette a saját dolgát. Így talán az 1956 utáni időszakban kibontakozhatott volna. Én magam ebben nem vagyok biztos. Szerintem a hatvanas-hetvenes években biztosan komoly kompromisszumokat kellett volna kötnie abban, hogy mit mondhat és mit nem, mégha a nyolcvanas évekre már enyhült is a helyzet. Gondoljunk csak bele abba, hogy akkor még mindig ellenforradalomról beszéltek, ha az 56-os forradalomra gondoltak. Vajon mennyire írhatott volna szabadon ilyen körlmények közt? Ma ezt nehéz megítélni. De az biztos, hogy Amerikában bőven talált írói nyersanyagot, később pedig Londonban és Münchenben is foglalkoztatta az emigráns lét. Ráadásul ez fontos szerepet is kínált neki, hiszen rengeteg embernek segített az elmenők és a maradók közt is abban, hogy megértsék, mi is az emigráns lét lényege.

Beszélgettek erről az édesapjával?

Szinte mindig csak erről beszélgetünk – neveti el magát – . Gyakorlatilag ahányszor csak találkozunk, arra kanyarodik a szó: mi lett volna, ha maradunk, jól tettük-e, hogy eljöttünk. Sokszor beszélgetünk arról is: mi lett volna velem, ha maradunk? Vajon akkor is újságíró lettem volna? És mi lett volna, ha Amerikában maradunk? Hogy alakult volna ott az életünk?  Ezek a „mi lett volna, ha…” kérdések mindig csak találgatások. Egy dolgot azonban biztosan tudok, éppen mivel újságíró és író lettem. Azt, hogy van valami, amit bizonyosan az édesapámnak köszönhetek. Ez pedig az angol nyelv. Persze a magyar az anyanyelvem, ám ötéves korom óta angol nyelvi könyezetben élek, angol iskolába jártam, ezen a nyelven kezdtem el írni. Márpedig ha az ember hivatásszerűen ír, akkor nem lehet elég nagyra értékelni azt, hogy a munkanyelve az angol. Ez a legnagyobb ajándék, hiszen az angol valóban a világ nyelve. És bár néha sajnálom, hogy édesapám magyarul ír, és ez olvasói körét lényegében a magyar anyanyelvűekre korlátozza, tudom, mennyire szerencsés vagyok, hogy édesapám döntésének jóvoltából, amellyel 1956-ban elhagytuk Magyarországot, én megkaptam ezt a világnyelvet, amelyen írhatok, és emiatt rengeteggel tartozom neki.

És önmagára miként gondol? Mint emigránsra? Tudom, az identitás kérdését nagyon bonyolult meghatározni, de például milyen nemzetiségűnek tartja magát?

Mivel idén lesz éppen negyven éve, hogy Londonban élek, és ez az életemnek óriási részét teszi most már ki, ha egyetlen meghatározást mondhatok, akkor azt mondanám, hogy londoni vagyok. Hogy angolnak érzem-e magam? Nem, de londoninak igen. Ugyanakkor még mindig vannak olyan dolgok, amelyek érzelmileg nagyon is megindítanak: ha például a magyar forradalomról látok valamit a televízióban, még most is elsírom magam. A gyermek- és fiatalkorom jó néhány évét viszont mégiscsak Amerikában töltöttem. Tudom tehát, hogy az erős érzelmi háttér, a családi és rokoni kapcsolatok Magyarországhoz kötnek, és ez nagyon fontos része annak, aki és ami vagyok, és rendszeresen írok is róla. De azt sem tagadhatom, hogy mint amerikainak, erősen hazafias érzések élnek bennem Amerika iránt is, hiszen a gyerekkorom ott telt, és ott az amerikai ethoszt és eszméket erősen magamba szívtam, és ezek is fontosak nekem. Alapjában véve tehát egy eléggé összezavart személyiség vagyok – neveti el ismét magát.

Volt egy szerkesztőm néhány éve az egyik lapnál, ahol akkoriban dolgoztam. Szerintem ő nagyon szellemesen és pontosan fogalmazta ezt meg. „Ha akarsz, magyar vagy, ha akarsz, tudsz amerikai lenni, és ha akarsz, igazi angol rózsaszál vagy. Attól függ, mi történik éppen veled”. Azt hiszem, sok igazság van ebben. Néha kicsit zavaros és nehezen követhető állapot ez, de talán nem is baj, hogy így alakult. Ha az ember írással keresi a kenyerét, kifejezetten előny, ha képes a dolgokat különböző, olykor teljesen ellentétes nézőpontokból is szemlélni, ami abból fakad, hogy gyökerei különböző kultúrákhoz kötik, és ez jó dolog. Ha az ember egyetlen kultúrához kötődik, az az írás szempontjából talán kevésbé szerencsés.

Más-e emigránsnak lenni Amerikában, mint Nagy-Britanniában? És ha igen, mennyiben más?

Hát… itt nem érzem magam emigránsnak, nem úgy, mint Amerikában. Talán azért is, mert amikor ott gyerekeskedtem, valamiféle „magyar buborékban” éltünk. Otthon magyarul beszéltek a szüleim egymás közt és hozzám is, mégha én angolul is válaszoltam nekik többnyire. Magyar ételeket ettünk, és a manhattani magyar boltokban vettünk paprikát, szalámit, kolbászt, krumplicukrot… persze hogy ebben a magyar buborékban emigránsnak éreztem magam! Itt mindez egész másként alakult. Amikor már nem laktam együtt a szüleimmel Londonban, férjhez mentem valakihez, aki angol. A gyerekeim nagyon brit, nagyon angol londoniak. Itt tehát nem vagyok emigráns. Közben a vicc az, hogy akárkivel beszélek, mégis mindenki rögtön megjegyzi, hogy milyen amerikai akcentusom van. Az angoloknak amerikai vagyok, az amerikaiak a brit hátteret érzik ki a beszédemből, nekik nem vagyok eléggé amerikai. Ha magyarul szólalok meg, akkor is könnyű hallani, hogy nem Magyarországon élek. Szóval, akárhol beszélek akárkivel, sehol senki nem tekint bennszülöttnek. Amerikában angolnak hangzom, itt amerikainak – mindig, mindenütt kívülálló vagyok, ami amúgy nincs ellenemre.

Nyilván az is különbség, hogy Amerika a szülei döntése volt, London viszont, legalább is az, hogy itt maradt és nem ment máshova, már a saját döntése lehetett. Mit választott volna, ha szabadon dönthet?

Attól függ, milyen idős koromban kellett vagy lehetett volna dönteni? Nem tudom. Pár évvel ezelőtt, amikor elváltam, és ha nem is egyedülálló, de gyermekeit egyedül nevelő szülő lettem, akkor eljátszottam a gondolattal, hogy visszamegyek Amerikába, de ez nem volt komoly. Nem lett volna igazán értelme. Úgy döntöttem, ez az az ország, ahol igazán élni akarok. És a munkám is ide köt, a kapcsolataim, az újságok, amelyeknek írok, a kiadóm. Nincs értelme máshová átköltöznöm.

Londonban is van magyar buborék?

Hát – volt, az biztos, és érdekes, hogy miként változott ez is. Amikor 1970-ben megérkeztünk, magyar fogorvosunk, körzeti orvosunk, és könyvelőnk volt. A szüleimnek rengeteg magyar író és újságíró barátja volt itt is, egy egész magyar közösség. Ez mára jobbára megszűnt. A negyven éve itt megismert magyar közösség többé nem létezik, főleg azért, mert közülük sokan meghaltak. Persze azért néha még mindig szívesen elmegyek a Gay Husar nevű magyar étterembe, ahol mindig kellemes, otthonias érzés tölt el.

Milyen gyakran jár Magyarországra?

Azt hiszem, elég gyakran, utoljára két éve voltam. A hetvenes években egyszer, a nyolcvanasokban többször, a kilencvenes években is párszor. Az igazság azonban az, hogy mostanra már kevés olyan ember maradt ott, akikhez nagyon közel állnék, és így személyes okokból már ritkábban utazom.

Sokat változott Magyarország ez idő alatt?

Igen, meglepően sokat. Amikor a demokratikus változások után először jártam ott, meglepett, hogy az ország szinte egyik pillanatról a másikra átvette a nyugati életstílust. Hirtelen mindenki mobiltelefonnal sétált az utcákon, pont úgy, mint Londonban. Ez nagyon tetszett. A nyolcvanas években egy Mercédesz vagy BMW autót még tömegek bámultak meg. A legutóbb, amikor Budapesten jártam, már Dunát lehetett rekeszteni a BMW kocsikkal. A leginkább mégis a vidék változott meg. Édesanyám a Somogy megyei Gölléről, egy kis faluból származik. Még 15 éve is ez egy tipikus kis gazdálkodó falu volt, ahol az udvarban csirke kapirgált, az asszonyok fejkendőben és kötényben jártak, a tornácon száradó paprikafüzér lógott és macska dorombolt. Most meg? A falura nem lehet ráismerni. Először is tele van nyugdíjas bankárokkal és üzletemberekkel, akik Németországból, Belgiumból, Hollandiából, Ausztriából itt telepedtek le, mert itt olcsóbban élhetnek uganolyan jól, mint otthon. Aztán már gazdák sem nagyon vannak, viszont sokan használják az internetet, ahonnan a friss popzenei újdonságokat töltik le és üzeneteket küldenek a Facebookon a barátaiknak szerte a világon. Ez már nem egy kis magyar falu többé, hanem a világ, egy kis mikrokozmoszba sűrítve. Ez nekem még nagyobb kulturális sokk, mint Budapest, amiről az ember feltételezi, hogy alkalmazkodott a globalizációhoz…

Ha csak a saját életemre gondolok is, amikor én Londonba kerültem, bő másfél évtizede még nem volt internet és mobiltelefon, nehéz volt kapcsolatot tartani az otthon maradottakkal. Ám amióta naponta tudok skypon beszélni a családommal és a barátaimmal, olyan mintha minden nap hazaugranék egy kicsit. Elképzelhető, hogy a globalizáció technikai aspektusai átírták az emigráns lét tapasztalatait?

Lehet… legalábbis, amióta Magyarország is tagja az Európai Uniónak, és már semmiféle akadályt nem jelent az utazás, ez a tény önmagában is átértékelte, mit jelent emigránsnak lenni. Ki beszél ma már menekültekről? Utoljára a balkáni háborúk idején voltak menekültek, ma migrációról beszélünk, „ex-pat” mindenki, az emberek jönnek-mennek, és mindenki amúgy is kapcsolódik mindenki máshoz a világhálón, a különböző honlapokon, mobilon, skypon… az én családom tapasztalatai többé nem megismételhetők, mert a világ változott meg. Egy család eljön Magyarországról és Nyugatra megy – van még Nyugat egyáltalán?

Vajon a saját tapasztalatait mennyire adta tovább, akár öntudatlan, érzelmi szinten is, a saját gyerekeinek?

Azt hiszem, a családi hátteret eléggé továbbadtam nekik, a család örökségét, ha úgy tetszik. Ez közös étkezéseink során gyakran szóba kerül. Az orosz hadifogság, a menekülés, apám történetei szinte mindig előjönnek. A gyerekeim tudják, hogy mindez milyen fontos volt nekem, és nekik is az. A kisebbik fiam két éve Budapesten járt, elment a Sziget koncertjeire, és remekül érezte ott magát. Utána gyakran mondogatta nekem: miért nem tanítottál meg magyarul, amikor kicsi voltam? Akkor a Szigeten tudtam volna mindenkivel beszélgetni magyarul…

A fiai továbbviszik az írást?

Hát… nem nagyon. Az idősebb fiam írt ugyan rendszeresen egy londoni lapba, amikor egy iskolában dolgozott kisegítő tanárként, és az ottani élményeiről rendszeresen beszámolt, a fiatalabb viszont inkább üzleti és pénzügyi téren képzeli el a jövőjét.

Most már nem titok, elmondhatjuk, hogy édesapját magas állami kitüntetésre terjesztették fel, ami jó alkalom arra, hogy a figyelem ismét az irásaira terelődjön. Tud arról, hogy ez alkalomból Magyarországon kiadnák a műveit, hogy azok a szélesebb közönség számára is hozzáférhetőek legyenek?

Nem tudok róla. Nagyon kiábrándító lenne azonban, ha a kitüntetése nem lenne egyetlen kiadónak sem jó apropó arra, hogy műveit megjelentessék. Ráadásul úgy tudom, Magyarországon mostanában megnőtt az igény és az érdeklődés az ország közelmúltja iránt. Apám jó példája és megtestesítője annak az egész generációnak, amelyik 56-ban elmenni kényszerült Magyarországról. Remélem, ez alkalomból legalább a legfontosabb műveit közzéteszik.

Annál inkább, hiszen új nemzedékek lépnek színre, akik szeretnék megismerni és megérteni az ország modernkori történelmét, oly sokat vitatott eseményeit. És

Önnel mi a helyzet? Mik a tervei? Folytatja a család történetének vizsgálatát?

Nem tudom. A napi munkám, az újságírás zömmel mégsem rólam vagy Magyarországról szól. Egyelőre nem saját magammal szeretném folytatni. A következő könyvem azt hiszem, nem Magyarországról szól. Van néhány ötlet a fejemben, de konkrétumokról egyelőre még nem szívesen beszélnék…

*Aki szeretné az említett két könyvet elolvasni, az legegyszerűbben a www.amazon.co.uk honlapon rendelheti meg azokat.

További információkért pedig érdemes felkeresni Monica Porter honlapját: www.monicaporter.co.uk, illetve az édesanyjának, Rácz Valinak emléket állító honlapot is: www.valiracz.com

VN:F [1.9.3_1094]
Értékelés: 5.0/5 (4 szavazatból)
VN:F [1.9.3_1094]
Értékelés: +9 ( 9 szavazatból)
„A legnagyobb ajándék...”, 5.0 out of 5 based on 4 ratings

Címkék:, ,

  • Share/Bookmark

5 Reader’s Comments

  1. “A falura nem lehet ráismerni. Először is tele van nyugdíjas bankárokkal és üzletemberekkel, akik Németországból, Belgiumból, Hollandiából, Ausztriából itt telepedtek le, mert itt olcsóbban élhetnek uganolyan jól, mint otthon.”
    .
    rossz helyen tetszett csodálkozni. legközelebb ha az óhazában tetszik járni javaslok egy borsodi falutúrát ahol a hegyoldalban barnaszenet ásnak, kaparnak hogy tudjanak fűteni, de sok üreg már életvitelszerűen lakott. és majd ha erről tetszik egy könyvet írni azt majd én is elolvasom. csókolom.

    VA:F [1.9.3_1094]
    Értékelés: 0 (4 szavazatból)
  2. kovácsúr: Nekem is az első ismerősebb, pedig itt élek.Erre fejlődtek a falvak.

    VA:F [1.9.3_1094]
    Értékelés: -1 (1 szavazás)
  3. Így enyészik el magyarságunk legjava.

    VA:F [1.9.3_1094]
    Értékelés: +1 (1 szavazás)
  4. Kárpáthy Mariann

    Nagyon érdekes a cikk ami különösen izgalmas számomra, mert évek óta keresem Mónika Porter könyvét, amiről először Sydneyben hallottam.
    TV rendező vagyok, és amit akkor a könyvről hallottam, még film számára is izgalmas lenne. Most jön a vicces rész: nekem azt mesélték, hogy a” papír híd”
    azért a könyv címe, mert Mónikának volt egy gyerekkorából őrzött képeslapja a Lánchídról és ez a papir híd vált valóssággá amikor Budapest járt. Ime ez szép, de nem igaz ! Talán akkor az is a fantázia műve volt, hogy még azt is mesélték, hogy a Mónika által “titkos” nyelvnek nevezett magyar nyelv ,óriási meglepetés volt számára, hogy még a portás a rendőr is ezt a nyelvet beszélte.Keresem évek óta , sajnálom, hogy nem fordították le magyarra, de én angolul is szívesen olvasnám! Szeretetteljes üdvözletem az írónőnek, részvét az egész családnak . Üdvözlet, Kárpáthy Mariann Bp. 1147.

    VA:F [1.9.3_1094]
    Értékelés: +1 (1 szavazás)
  5. Talan elkene beszelgetni az egyszerubb atlag falusi emberekkel es utanna irogatni a fejlodesrol

    VA:F [1.9.3_1094]
    Értékelés: 0 (0 szavazatból)
Kapcsolódó cikkek

KOHÁNYI TÁRSASÁG LÉPJEN BE!
AP VIDEÓ - HÍREK A VILÁGBÓL
Szabad Magyar Tv
Szavazzon!
Loading ... Loading ...
RSS rasputyn
RSS nagydiofa
RSS kanadaihirlap
RSS torokmonika
RSS leharblog
RSS szendamondja
Videók