Élt egy nagyszerű, avantgarde-nak (nevezzük így?) mondott magyar színész, művész és életművész Budapesten, az utolsó években már csak Pesten. Halász Péter, aki nem győzte maró gúnnyal emlegetni az avas, poros, provinciális és dögunalmas magyar színházi világot. A lusta és élveteg színész és rendező óriáshüllők birodalmát, amely képtelen kilépni az ó-csehovi stílből, amelynek Brecht is provokáció. Az aczéli kövület-maradványokat, az örök egyensúlyozás művészetét népi és urbánus között, amely a sötét Majori, brechti színháztól a Bessenyei-féle erdők és mezők dalos madaráig ívelt. Az imádott pesti kabarét, a huszadik század derekának szellemi gagyiját, amely ma is oly mélyen él bennünk, hogy ásóval sem tudjuk kiforgatni. Milyen könnyű lehetett Halásznak és kis társulatának belvárosi lakások rejtekén játszani, a kommunizmusnak tulajdonítani minden bilincset, üldöztetést és nélkülözést. Persze, hogy Nyugaton se boldogultak, persze, hogy szétszóródtak, ahogy most a szemünk előtt hullik darabokra a még mindig valamiféle színvonalat jelentő poszt-aczéli színházak maradéka, már az eresztékei recsegnek.
Valami új jelent meg hazánkban. Még térdig gázoltunk a Gyurcsány-korban, amikor a jobboldal szemérmetlenül elfoglalta a kultúra centrumait, politikai ízlésével a társulatokat terrorizálva. Tüntetéseket szervezett a provokatívnak tartott darabok ellen, pacifikálta a városi színi intézményeket, és ma ott tartunk, hogy a valaha ódonnak, konzervatívnak mondott Nemzeti a kultúra utolsó fellegvára. Hiába nyilatkozza az igazgató (Alföldi), hogy nem törődik azzal, mi lesz 2013 után, hogy hétköznapi, rendes, polgári színházat csinálna, hogy „mindig lesz munkája”, önmagában a szó, hogy „Nemzeti”, önmagában, hogy a direktor „más” és más alomból származik, felhorgasztja a szélsőjobb gyilkos és keserű szenvedélyeit. Hol vagyunk már Halászék és az avas kádári Magyarország konfliktusaitól? Valahol utat tévesztettünk, valamit újra kell majd kezdenünk, hogy felépítsünk egy teljesebb, nyitottabb magyar kultúrát.
Addig is őrizzük, ami nekünk maradt. Olvassunk verseket. Olvassunk József Attilát. Ha a szobrokat bontják, a könyveink még itt maradnak. Tegyünk úgy, mint a Fahrenheit 451 tűzoltó hőse: jegyezzük meg, amit olvasunk. Mondjuk fel újra és újra és újra.
Ez szép, szomorú és igaz írás!
Igen.
Fogadjuk meg a tanácsot. Én már pár éve az E Bookot is használom.
Akár okos telefonnal is elérhetők a könyvek és a NET-re kitett egyéb
irásművek. Akkor kattintok rá valamelyikre, amikor akarok. Nem kell
könyvtárat cipelni táskában, hiszen zsebemben is elfér. Olyan müvek
is elérhetők – akár idegen nyelven is – melyeknek csak hirét hallottam
eddig.
Köszi a cikket Attila!