Az alábbiakban nyílt levélben kérem Jávor Benedeket, hogy ne akarjunk szellemekkel viaskodni. Ha a 2010 előtt folytatott politikánk egynémely eleme az oka annak, hogy elutasítja a demokratikus ellenzéki pártok együttműködését, akkor ezt beszéljük meg. Nem politikai show-t akarok. Beszélgessenek szakértőink akár a nyilvánosság kizárásával, azért, hogy értsük egymást. Hogy normálisan kezeljünk ilyen konfliktusokat. Hogy lehessen más a politika.

Lehet Más a Politika parlamenti frakciója

Jávor Benedek frakcióvezető úr részére

Tisztelt Frakcióvezető Úr!

Gratulálok megválasztásodhoz. Legyen erőd hozzá, légy, legyetek sikeresek.

Hallom, látom, olvasom nyilatkozataidat. Ami elsősorban saját pártodra vonatkozik, azzal nekem  nincs sok dolgom. Amit rólam, rólunk állítasz, az más kategória. Három éve alakultatok párttá, és bár sokszor fogalmaztátok meg önmagatokat hozzám, politikámhoz képest, de ezer oknál fogva úgy gondoltam, hogy egy fiatal pártnak sok mindent el lehet nézni. Volt, aki némaságunkat már-már mamlaszságnak látta, de mit lehet tenni, így láttam helyesnek a dolgot. Így láttam akkor is, amikor elődödről, Schiffer Andrásról lerítt az általam soha nem értett személyes érintettség (sértettség?, gyűlölet?).

Most látszólag valami új kezdődhet el az LMP-ben. Új frakcióvezetőt választottatok, a kongresszus stratégiai ügyekben döntött. De valami nem változott. Nem változott az, ahogyan a 2002-2010 közötti időszakról nyilatkoztok, nyilatkozol. Azt mondod, hogy nem akarjátok rehabilitálni az MSZP-t, a DK-t vagy éppen engem. Hogy minden együttműködés előfeltétele, hogy nézzünk szembe a 2006 őszén történtekkel, és a pártfinanszírozás anomáliáival. Hogy pontosan mivel kellene szembenézni, ahhoz – ahogy fogalmazol – nem tudsz támpontot, ”komplett listát” adni. Így viszont magunkra vagyunk utalva, nekünk kell rájönnünk, hogy pontosan mit is kifogásoltok.

2006 szeptemberében – a kiszivárgott őszödi beszéd okozta felháborodás és/vagy annak ürügye – sok ezer embert vitt ki az utcára. A tüntetők békés tiltakozása csúnyán elfajult, végül erőszakba torkollott. Sokak passzív közreműködése mellett pár tucatnyian betörtek a televízió székházába, gyújtogattak, autókat lobbantottak lángra. A kivezényelt rendőrség  – amely az ezt megelőző  öt évtizedben nem tapasztalt ilyen brutális erőszakot – tehetetlenkedett, képtelen volt feladatát rendben elvégezni, sőt, még önmagát sem tudta megvédeni. Az összetűzésekben akkor elsősorban rendőrök sérültek meg. Az éjszaka folyamán telefonon tájékoztatást kértem az illetékes rendőri vezetőtől, ezt követően arra kértem, hogy minden lehetséges törvényes eszközzel védjék meg az alkotmányos rendet.

Jó hónappal később, az 1956-os forradalom évfordulójára sokan készülődtek. Budapestre vártuk a világ számos országának vezetőit, a város több pontján az állam szervezésében megemlékezést tartottunk, kulturális programok zajlottak. Készülődtek a radikális csoportok, ezer jelzésből tudni lehetett, hogy a belvárosban, a Parlament környékén és másutt megmozdulásokat szerveznek. De készülődött a parlamenti ellenzék is. A Fidesz minden előzmény nélkül Pest egyik legforgalmasabb csomópontján, a radikális csoportok tőszomszédságába, az Astoriához szervezett tüntetést. A rendőrség nem merte, nem tudta megtagadni az engedélyt.2006. október 23-a délutánján elszabadultak az indulatok. Súlyos összecsapásokra került sor a rendőrségi erők és a tüntetők között. A be nem jelentett demonstrációkat erővel feloszlatni igyekvő rendőrség intézkedései a törvényes rend helyreállítására irányultak, beavatkozásuk azonban sok kívánni valót hagyott maga után és egy sor kérdést felvetett. Ilyen volt például, hogy az állomány miért nem viselt azonosító számot, indokolt volt-e gumilövedék használata, elkerülhető lett volna-e a jó néhány békés járókelővel szembeni fellépés?  Az összecsapásokban mintegy ötszáz ember sérült meg. A fele civil, a fele rendőr volt.

23-a után a történtek kivizsgálásra Gönczöl Katalin professzor asszony vezetésével független vizsgálóbizottságot kértem fel. Az úgynevezett Gönczöl jelentés a rendőri fellépés egészét indokoltnak, szükségszerűnek, jogszerűnek ítélte, ugyanakkor számos konkrét kérdésben súlyos szakmai kritikát, kifogást fogalmazott meg és ajánlásokat tett. Ez utóbbiakat a kormány elfogadta, a szükséges intézkedéseket megtette.

Mi így láttuk, így látjuk a történteket. Ezzel szemben folyamatosan épült egy másik értelmezés is. Ez az értelmezés az állította, és mind a mai napig állítja, hogy a kormány sugallatára, esetleg kérésére, sőt, utasítására a rendőrök tudatos ellencsapást mértek a tüntetőkre, hogy megtorolják az egy hónappal korábban, a televízió székházánál történteket. Van, aki ennél is továbbmegy, azt állítja, hogy a helyzet destabilizását kívántuk azért, hogy megteremtsük a rendkívüli (szükség-?) állapot bevezetésének alkotmányos alapját. Az előzőeket kisebb-nagyobb részben elfogadók tábora széles. Közéjük tartoznak egyes jogvédő civilek, az LMP, a Fidesz, a Jobbik, és a merényletek elkövetésében való részvétellel vádolt Budaházy és a mögötte álló radikális csoportok. E csoportok közti, e tárgyban képviselt különbségek a külső szemlélő számára ma sem teljesen világosak.

Ezen a ponton hadd tegyek fel néhány kérdést! Van-e bárminemű bizonyíték arra, hogy eskümet, kötelességemet megszegtem, felhatalmazásomat túlléptem volna? Dacára a tucatnyi vizsgálatnak, köztük a lassan két éve regnáló hatalom vizsgálatainak, van-e bármi, ami alátámasztja politikai ellenfeleim vádjait?

De hadd legyek direktebb! Talán nektek is szöget ütött a fejetekben, hogy mi az ördögnek ment a Fidesz az Astoriához, hogy helyénvaló volt-e azzal hergelni a tömeget, hogy bármit, ismétlem bármit meg lehet tenni a hivatalban lévő kormány elkergetéséért miként azt Orbán Viktor harsogta. És bár nyilvánvalóan ismeritek azokat a nyilvánosságra hozott hangfelvételeket, amelyek szerint a Fidesz-tüntetés szervezői (aktivistái?) kifejezetten „rá akarják húzni” a békés tüntetőket a rendbontókra, Ti soha, de soha nem akartatok azzal foglalkozni, hogy vajon mi a szerepe a történtekben a legnagyobb akkori ellenzéki a pártnak, a Fidesznek és a hozzá kötődő radikálisoknak.

Ugyan látjátok, hogy egyetlen velünk szemben megfogalmazott állítást sem sikerült eddig bizonyítani, magatokkal szemben mégsem igénylitek a szembenézést, nem bizonytalanodtok el korábbi álláspontotok helytállóságában, ezzel szemben valamiféle bocsánatot vártok tőlem.

Persze, hogy sajnálom, ha bárkit jogtalanság ér. Persze, hogy megrázó, ha rendőrségi intézkedésben bárki is megsérül, mi több, ha maradandó károsodást szenved. Minden tisztességes embernek így kell gondolkodnia, éreznie. Sajnálatomat nem egyszer kifejeztem. A felelősség kérdése más kérdés. Terheli-e általános politikai felelősség a miniszterelnököt kormánya, illetve a kormány alá tartozó intézmények, szervezetetek működéséért? Természetesen. Ez a felelősség ebben az esetben is fennállt, és szerintem e felelősségnek az állt a középpontjában, hogy a rendőrség helyes cél érdekében, alapvetően helyesen cselekedett-e. Az én válaszom akkor is igen, ha miként a fentiekben jeleztem, elfogadom, hogy a rendőrségi fellépés egyes elemeiben jogtalan volt. Ez utóbbi miatt vizsgálatok folynak, egy rendőr jogerős ítélet után börtönbüntetését tölti. Ami meg a konkrét felelősséget illeti, csak megismételni tudom a kérdést: átléptem hatáskörömet, megszegtem kötelességemet, elmulasztottam bármit, amit jogszabály előír? Ugye nem?!

Nem tisztem azon merengeni, hogy mi van erkölcsi kérlelhetetlenségetek mögött. Mégis meg kell kérdeznem, hogy amennyiben az erkölcs nevében léptek fel, és erre hivatkozva utasítjátok el az Orbán önkénye elleni közös fellépést, nem erkölcsi kötelesség-e erkölcsösen fogalmazni? Ti nem mondjátok meg, hogy konkrétan mi a baj, de mi nézzünk vele szembe, ezt igénylitek. Ugyan nem állítjátok, hogy mi Orbánhoz hasonlóan önkényt építettünk volna, de mert szerintetek mi is romboltuk a demokráciát, ezért nincs összefogás. Ezek szerint bár nem mondjátok, de a „lehet más a politika” nevében, az erkölcs nevében valóságos útválasztásotokban, nem szövegben, de cselekvésben egyelőre az aritmetikai középre álltok az önkény és a demokrácia (vagy a tökéletlen demokraták?) között.

Ha nem haragszol, erre én azt mondom, hogy nem megalapozott politikai elemzésből téves erkölcsi álláspontot faragtatok pár éve, és annak rabjaivá váltatok. Hogy éppúgy jobban vigyáztok saját imázsotokra, épp olyan nehezen tudtok szembenézni magatokkal, mint azok, köztük állításotok szerint mi, mint akiket kritizáltok, akikhez képest akartátok, hogy más legyen a politika. Tudjátok, nem volt nagy politikai teljesítmény 2006-2009 hangulatában velem szembefordulni. Újragondolni, elemezni, nehezebb. Azt kéred, lépjük át saját árnyékunkat. Mondd, és nektek vannak árnyaitok? Vagy a Ti Napotok fénye körberagyog benneteket? Ha így van, jó Nektek.

Én ezzel szemben nem állítom, hogy 2006 óta képviselt álláspontom maradéktalanul helyes. (Az azonban bizonyos, hogy kormányom alkotmányos alapon működött, megőrizte a demokratikus intézményrendszert, nem ültetett pártkatonákat a közhivatalok élére, teljes természetességgel fogadtuk el a fékek és ellensúlyok rendszerét, de nem folytatom, úgy is érted.) Annyit mondok csak, hogy saját szerepem jogszerűségében – 2006 őszének megítélése kapcsán is – mélyen hiszek, és nem látok senkit, aki ennek az ellenkezőjét bizonyította volna. Ezzel együtt – nyilvános bűnbánatra vonatkozó felhívásotok nélkül is – sokszor gondolkodom 2006 őszén, persze máson is. Lehet, hogy nem voltam kellően empatikus a jogtalanul megbántottakkal, megsértettekkel? Lehet, hogy nem vettem észre, hogy miként állítjátok, az utólagos jogszolgáltatás nem volt elég pártatlan, és menteni akarta a rendőröket? Talán igaz. Nem tudom. Ha igen, akkor az adott helyzetben hiányzott belőlem a kellő emberi és/vagy demokratikus érzékenység. Lehet. És ez lenne az oka, hogy ma az ország számára fontos stratégiai kérdésben nem tárgyalunk, nem működünk együtt? Ez arányos válasz? És erkölcsös?

Kitérnék röviden második felvetésedre is.

Azt vetitek szememre, hogy nem voltam kellően határozott a politikai felvilág (copyright by Magyar Bálint) elleni küzdelemben, hogy nem tettem meg mindent a párt- és kampányfinanszírozás súlyos anomáliáinak megszüntetéséért. Nézzük mi történt ebben az ügyben!

2006-ban, a választások megnyerése után új párt- és kampányfinanszírozási törvénytervezetet nyújtottunk be. Az átláthatóság, az ellenőrizhetőség szigorú szabályainak megteremtése érdekében, a demokrácia védelme érdekében. Pártomban és a kormányban ennek többséget szereztem. A Fidesz vonakodott támogatást adni. Aztán majd’ két év szakértői előkészítés után, 2008 tavaszán a tervezet a parlament plenáris ülése elé mehetett volna. Akkor a Fidesz hirtelen hátraarcot rendelt el, folyosói és egyéb állítások szerint egyenesen Orbán elnök úr ukázára. Mi tehettem volna még?

Talán emlékszel, mennyi vitám volt korábbi pártommal, az MSZP-vel 2010 után. A velem vitázók közül 2011 elejétől Puch László volt a leghangosabb. Ő kívánta leginkább távozásomat. Mit gondolsz miért? Ugye nem kell ahhoz nagy elemzői apparátus, hogy legalább sejtsd, hogy az egyébként inkább hallgatag Puchnak mi volt a baja velem. Szerinted küzdöttem?

Harmadsorban pedig a végső bizonyíték, hogy ha valaki, akkor mi, én levontuk a következtetést a pártfinanszírozás tarthatatlanságából az, hogy új pártot alapítottunk, amelynek most elfogadott gazdálkodási szabályzata szerint negyedévente részletesen és természetesen nyilvánosan beszámolunk bevételeinkről és kiadásainkról.

Tisztelt Frakcióvezető Úr!

Könnyebb a sárkánnyal megvívni, mint a szellemekkel, mert bár az előbbinek lehet, hogy hét feje van, de valóságos a teste. Nekem nincs azzal semmi bajom, ha azt mondjátok, hogy szerintetek még messze van a választás, hogy addig még sok idő van, és ezt inkább arra kell használni, hogy az ellenzéki pártok egyelőre építsék magukat. Aztán ha eljön az idő, akkor majd le kell ülni, és megbeszélhetjük, hogy mi az ország érdeke, az összefogás vagy a további ellenzéki versengés. Ez fair álláspont lenne. Erkölcsös. Amolyan egyenes beszéd, amire mindig hivatkoztok, és amiért szerintetek lehet más a politika.

De azt nem könnyű elfogadni, hogy magatoknak ácsolt erkölcsi talapzatról szónokoltok megfogható, testtelen konkrétumok nélkül, így lényegében megbélyegzitek ellenfeleiteket és olyan előfeltételekhez kötitek az együttműködést, amelynek nincs világos tartalma, így persze lehetetlen lenne teljesíteni is.

Ha tényleg az a gondotok, amit nyilvánosan mondotok, akkor beszéljük ezt meg. Elemezzük 2006-ot, és az utána jött éveket. Persze, Te erre azt mondhatnád, hogy már az ilyen tárgyalás is bennünket legitimál (amit erről gondolok, azt most nem írom ide, mert félek, hogy ezzel lehetőséget adnék arra, hogy megsértődj), ezért ezt sem támogatod. Éppen ezért nem is azt javaslom, hogy vezető politikusok beszélgessenek a nyilvánosság előtt. Legalább is most még ne. Azt ajánlom, hogy szakértőink, elemzőink, mindkét oldalról három-négy ember kezdjen el beszélgetni a háttérben, próbálják megérteni egymás érveit, értelmezését, következtetéseit. Nem kell nyilvánosság, nem kell határidő. Készség kell a most feloldhatatlannak tűnő különbség feloldására. Akár sikerülhet is.

Nem azt várom ettől, hogy amennyiben megtaláljuk a közös hangot, akkor azonnal egymás karjába dőlünk. Csupán azt, hogy ne ezek az ügyek jelentsenek valós, vagy ürügyként használt érvet az együttműködés megtorpedózására. Hogy egyenesen tudjunk beszélni. Hogy lehessen más a politika.

2012. január 31.

Gyurcsány Ferenc