Athén – Görögország az utóbbi években elsősorban a gazdasági válsággal kapcsolatos megszorítások és az Európai Unióval fennálló viszonya miatt szerepel sűrűn a sajtóban, ám hamarosan politikai szélsőségesei nevét is megtanulhatja a világ. Talán nincs messze az idő, amikor a GDP-t nemigen termelő, könyvelését meghamisító, a hitelezőivel szemben viszont továbbra is elképesztően arrogáns ország olyan erőszakot termel, amelyet a korai palesztin terrorral fognak egy szinten emlegetni.
Az athéni nagykövetségeknek és az európai államfőknek küldött levélbombák miatt leállt a görög postaszolgáltatás és a nemzetközi küldeményforgalom; az utcákon ad hoc demonstrációk szerveződtek. Tűzszerészek lepték el az utcákat, végképp megfojtva az amúgy is kaotikus athéni közlekedést. Különféle militáns szervezetek az elmúlt tizennégy hónapban átlagosan havonta egy támadást hajtottak végre, de a nagykövetségek betámadása az erőszak korábbiaknál sokkal szélesebb, koordináltabb szintjét jelenti – nem beszélve arról, hogy az eddig kizárólag belügyek „megoldására” használt görög terror hamarosan akár nemzetközivé válhat.
A rendőrség két huszonéves munkanélkülit hallgatott ki az utolsó bombatámadások miatt, egy olyan görög terrorszervezet tagjait, akik tavaly több – halálos áldozattal nem járó – támadást követtek el. A magyar követségen kedden felfedezett gyanús csomag csak dokumentumokat tartalmazott, és Athén élete ezt követően nagyjából visszatért a normális mederbe, de egyre többen teszik fel a kérdést: vajon mi az oka annak, hogy míg a francia diákok egyetemi sztrájkot szerveznek, addig középosztálybeli görög társaik bombát fabrikálnak és rendőröket lobbantanak lángra?
Noha a görög terror évtizedek óta a felszínre tör időnként, összefüggő ideológiai háttér nélkül nem könnyű megérteni, mi motiválja az ország militáns csoportjait. A görög terror, amelyet időnként antikapitalista, anarchista köntösbe öltöztetnek, gyakorta mindennemű üzenet nélkül sújt le. A terrornak a legtöbb esetben vannak célkitűzései, jóllehet azok gyakorta abszurdak, teljesíthetetlenek.
A görög terror nem mindig mondja meg, mit akar, és ebben a formájában a meglehetősen egyedülálló görög politikai kultúra mellékterméke. A nyugat-európai országokban a politikai pártok nem itatják át a társadalom és a gazdaság minden egyes részét. Az erőszakhoz való fordulás értelmezhető egy rendszer elutasításaként, olyan rendszerét, ahol a politika mondja meg, hol dolgozz, hova járj kávéházba, milyen csapatnak szurkolj, milyen újságot olvass. Az erőszak politikai kifejezőeszközzé vált, módszerré, amellyel az ember egyértelműen elutasíthatja azt, hogy a politikai élet hagyományos üzemmódjában részt vegyen, azaz szavazzon, pártba vagy szakszervezetbe belépjen.
A középosztály kivált hajlamos a politika mint olyan mindenestül való elvetésére egy olyan országban, ahol húsbavágó megszorítások szükségesek ahhoz, hogy az ország a túléléshez feltétlenül szükséges 150 milliárdos gigakölcsönhöz hozzájusson; de Görögországban az erőszaknak mélyen gyökeredző társadalmi hagyományai is vannak, mégpedig a huszadik századból. Az össznépi görög ellenállás a második világháborúban, egy különösen kegyetlen és minden skrupulustól mentes ellenséggel szemben bontakozott ki, később pedig a hatvanas-hetvenes évek katonai diktatúrájával szemben nyilvánult meg, a konkrét ellenállók pedig soha nem a „szegények”, hanem mindig a közép- és felsőosztály tagjai közül kerültek ki; nekik volt – és van – ugyanis vesztenivalójuk.
Ám sem a válság, sem a huszadik századi görög történedlem nem ad magyarázatot arra, hogy egész Európában miért kizárólag itt tudott felszínen maradni a hazai gyártású terror, ráadásul annak a szélsőbaloldali változata, amely a kontinens többi részéről már rég kipusztult. Ezt a terrort a német Baader-Meinhof csoport és az olasz Vörös Brigádok ihlette. Utóbbiak nem maradhattak meg, miután megszűnt fő fenntartójuk, a Szovjetunió, és a kilencvenes évek végére a jóléti társadalom győzelme kétségbevonhatatlanná vált Nyugat-Európában.
Görögországban azonban, amelyet a fejlett Nyugat – elsősorban Németország – ideológiai okokból karolt fel, azt megakadályozandó, hogy az ország szovjet érdekszférába kerüljön és bolsevizálódjon, a jóléti társadalom sohasem önerőből elért, hanem mindvégig külföldről szponzorált látszatjelenség volt, maga az ország pedig sohasem fejlődött még odáig sem, hogy a Közös Piacba felvegyék, nemhogy az Európai Uniónak, vagy pláne az eurozónának tagja legyen. Az európai máz a világválság első hatásaira lepattogzott az országról, és a görög egyetemek hetek alatt benépesültek olyan hangzatos nevű társaságokkal, mint a Lázadó Tűz Összeesküvése, Rebellis Szekta és Forradalmi Harc. E szervezetek szép számmal követtek el néha meglehetősen kifinomult módszerekkel támadásokat rendőrök, állami hivatalok, diplomaták és prominens üzletemberek ellen, miután a rendőrség 2008-ban lelőtt egy fegyvertelen tinédzsert, és az athéni utcákon elharapódzott az erőszak.
1973. november 17.
A legtöbb egyetemi terrorgeng ősatyja a November 17-e Csoport – N17 – volt, amely az 1973. november 17-i diáklázadásról kapta a nevét. A betegesen török- és Amerika-ellenes N17 a marxista eszmrendszer legdogmatikusabb részeit szajkózta, akárcsak a palesztin Népi Front, illetve Demokratikus Front Palesztina Felszabadítására, amelynek képzeletvilágában a két főördögöt Amerika és Izrael töltötte be. A nagy különbség az volt, hogy a görög szélsőbalnak, szemben a palesztin terrorral, nem volt kivel harcolnia. Legnevezetesebb tetteként 1975-ben agyonlőtte a CIA athéni állomásfőnökét, Richard Welchet, de vállalták a felelősséget további mintegy kéttucat amerikai katonatiszt, török diplomata és görög üzletember meggyilkolásáért is.
A görög rendőrség kemény munkával sikeresen fölszámolta ezt a bandát az ezredfordulóra, de a földbe egykor vetett magból új, nem kevésbé mérges hajtások sarjadtak olyan tagsággal, amely az N17 fénykorában még nem is élt. A leggyilkosabb ezek közül a Forradalmárok Szektája, amely 2009-ben egy rendőrt és egy újságírót ölt meg, „bosszút állva” a 2008-as rendőri fellépésért. A banda tavaly augusztusban arra tett ígéretet, hogy Görögországot „háborús övezetté” változtatja, ha a kormány végre meri hajtani a Brüsszel és az IMF által követelt megszorító intézkedéseket.
Ha Magyarországon azért szokás megróni az egyetemistákat, mert nem érdekli őket a politika, Görögországban az ellenkezője az igaz: a kelleténél jobban érdekli őket. A görög diákok élete elképesztően átpolitizált, s nem csoda, hogy amikor a gazdasági világválság elsöpörte a görög gazdaságot és vele a jóléti állam kelleténél lényegesen nagyobbra fújt buborékját, a hazai terrorizmusnak már nagyon kényelmesen meg volt ágyazva ugyanazokon az egyetemeken, ahol a görög juntát megbuktató 1974-es mozgalmat is indították. Az egyetemek mentesek a rendőri igazságszolgáltatástól, az egyetemi szervezeteket pedig maga az alkotmány ruházza fel a 16. szakaszban politikai szereppel. Ez olyan követelményeket támaszt a hallgatókkal szemben, amelyeknek akár radikális módszerekkel is „illik” megfelelni.
A legtöbb diákot fikarcnyit sem zavarta, hogy van némi különbség az akkor uralmon volt parancsuralmi rendszer és a mostani, félelmetesen korrupt, a népjólétet azonban mindenképp szem előtt tartó rendszer között. A baloldali érzelműek szerint mindkettőt Berlinből irányítják, egykutya, akárcsak a nácikat annak idején kiszolgáló bábkormány. De ez görög anarchista szemszögből tulajdonképpen mellékes is. Lényeg, hogy valami ellen lázadni lehessen; ami azon túl van, az lila köd. És ez az oka annak, hogy a görög terror intézménye nagyon sokáig nem érte el a nemzetközi média ingerküszöbét: amellett, hogy viszonylag kevés áldozatot szedtek, antikapitalizmusuk, dogmatikus mivoltuk, a valósággal való teljes szembehelyezkedésük – amely tőlük északabbra, Kelet-Európában inkább a szélsőjobboldali szervezetek jellemzője – mérhetetlenül anakronisztikussá teszi őket, mintha nem is a mában élnének, nem beszélve arról, hogy a konkrét és mindennapi fenyegetést jelentő iszlám terror elhomályosítja Andreas Baader és Julius Meinhof utódait.
Egyre több ok van azonban arra, hogy ezeket a csoportokat komolyan vegyük. Noha eddig igazán nagy port felvert terrorcselekményt nem tudtak végrehajtani, ez alighanem csak idő kérdése. A bandák amatőrök, de nagyon agresszívak és épp ennyire találékonyak is. Vannak szakértők, akik azt jósolják, hogy előbb-utóbb nemzetközi páston rontanak majd neki a kapitalizmus szélmalmának, de fordulhatnak nacionalista irányba is – Görögország az összes szomszédjával perben-haragban áll –, és az sem kizárt, hogy antiimperializmusukat az iszlám terrorral összefogva próbálják majd megélni.
Utánpótlás mindig lesz. A munka nélküli, radikális ifjúságban mindig bőséggel akad majd olyan, akit elkábítanak a másutt avítt, görög földön azonban frissnek ható marxista-leninista, trockista, modern anarchista tévtanok, vagy egész egyszerűen a forradalmi romantika keríti őket a hatalmukba, és cselekvésbe kezdenek. Görögországban mindig is nagy ázsiója volt a világtörténelem sok gyilkos, negatív szereplőjének, így korántsem csak holmi radikális diákok, de komoly emberek a szerbek igazi nemzeti hősének tartják Szlobodan Milosevicset, vagy szabadságharcos szervezetnek a kurd PKK-t. Ezt a jelenséget nevezi a görög szociológia – igencsak szőrmentén – „a megengedés kultúrájának”. A jelenség lényege, hogy Görögországban az erőszak mint problémamegoldó eszköz lényegesen elfogadottabb, mint másutt, lévén maga az állam is részben az 1830-as évek szabadságküzdelmeinek eredménye. Az erőszak diadalmaskodott a németek felett a második világháborúban, azután a junta felett a hetvenes években, s noha más problémákat megoldani már nem tudott, mítosza a mai napig fennmaradt.
