„אשרי הלבבות שידעו לחדול בכבוד… – Boldogok a szívek, melyek méltósággal végzik…” (a zsidó – egykor magyar – Szenes Hanna, 1944. május 2., kivégzésének évében, Uri Asaf fordítása)
A nemzet
Mióta az eszemet tudom, a szememben Szenes Hanna, aki 1944-ben az angol hadsereg tisztjeként megpróbált a magyar zsidókért harcolni, és kivégezték, akkor is magyar hős, ha magát a halálához közeli éveiben már biztos nem tekintette magyarnak. Magyarul írt versekkel kezdte kamaszéveit, és csak 17-18 évesen kezdett tanulni ivritül. Nekem azért magyar továbbra is, mert magyarként rekesztették ki: nem-magyar magyar lett, akárcsak én ma, a 2010-es évek Magyarországában az uralkodó jobboldal és pártállama számára.
Életútja és értékelése elválaszthatatlan attól, hogy mi a nemzethez tartozás feltétele, és ebből következően az, hogy mi is ez az állapot. Nem kell, hogy tudatosuljon mindenkiben. Aki valamiféleképpen reflektál rá, nem feltétlenül mindig reflektál rá. Egy biztos: a nemzethez tartozás érzelmei, lelki állapota semmiképpen sem politikai állapot, hanem kulturális.
Ha politikai állapot lenne, akkor politikai kategóriákkal le lehetne írni, márpedig ez lehetetlen, és ha megpróbálják, a gyalázat keletkezik. Hiszen politikai jellemzőkhöz kellene kötni a nemzethez tartozást. Amint egy politikai erő saját magát „nemzetibbnek” tételezi, abban a pillanatban kirekeszti a nemzet ama részét a politikai egyenrangúságból, amelynek más politikai elképzelései vannak. Egy kulturális közösségből rekesztik ki politikai alapon az állam polgárainak egy részét.
A politikai nemzet fogalma éppen ezért fából vaskarika. Ha a nemzet politikai közösség volna, akkor kellene valaminek politikailag lennie, ami egy nemzetre jellemző. Márpedig a nemzetre politikailag semmiféle közös nem jellemző, mivel egy nemzet politikailag szükségszerűen megosztott. Az nem politikai értelemben közös vonás, hogy a nemzet tagjai politizálnak, mert nem is minden tagja teszi ezt.
A politikai nemzet fogalma mára már csak arra való, hogy a nemzeti hovatartozás kérdését különböző okokból kezelni nem tudó vagy nem akaró, azt esetleg eleve az ördögtől valónak tekintő, többnyire liberális és baloldali gondolkodók elkerülhessék azt, hogy ezzel a hovatartozási jelenséggel érdemben kezdeni tudjanak valamit. Nem mintha mindenkinek kellene úgy éreznie, hogy valamiféle nemzethez tartozik, de az is tény, hogy vannak, akikben ilyen lelki állapot keletkezhet. Különösen, ha e nemzeti hovatartozás miatt hátrányos megkülönböztetés ér valakit, ha ki van téve a nemzetállam nyílt, vagy ma már burkoltabb kényszerasszimilációs nyomásának. Az asszimiláltatási kényszer képviselői (lehetnek köztük baloldaliak és jobboldaliak egyaránt, sőt, liberálisok is) a nemzetállam államalkotónak minősített nemzetének nevében éppen az „egységes politikai nemzetre” hivatkozik. Így lesz egy magyar Erdélyben a „román politikai nemzet” tagja ma, és így volt Erdélyben 1918-ig a „magyar politikai nemzet” tagja egy román. Az effajta „nemzethez tartozás” úgy cserélődik, ahogy a kalap az ember fején: értelmetlen hozzárendelés ez.
A haza
A haza sem azonos az állammal, mivel a haza is kulturális jelenség. Nekem a két anyanyelvem következtében az egész német nyelvterület a hazám, nem csak a magyar.
Az embernek több hazája is lehet, de sem hazát, sem hazákat nem lehet elárulni. A nemzetállam, s vele a politikai nemzet hívei számára a hazaárulás létező valami, holott a hazát nem lehet elárulni, legfeljebb az államot. Azzal pedig, ha elnyomó és kirekesztő, joggal szabad szembefordulni, akár fegyveresen is. Ahogy ezt Szenes Hanna is tette. A kirekesztő állammal, a kirekesztő politikai rendszerrel szembeszállni ugyanis alapvető jog. Ez nem hazaárulás. Az árulás összekapcsolása a hazával nyomasztó nemzetállami örökség. Mindazok, akik megtagadják ma Szenes Hanna egykori elítélésének semmissé tételét, azért tehetik ez, mert a magyar jogrendszerben burkoltan benne van a hazának és az államnak, a nemzetnek és az állampolgároknak az azonosítása. Ez a gyalázat forrása.
De tovább is kell menni: mindazok, akik lényegében meggyőződésből kémkedtek a pártállam rendszere ellen, ugyancsak azzal az alapvető jogukkal éltek, hogy az elnyomással szemben léptek fel.
Áruló az a politikai-állami rendszer, melyben természetes, hogy az ellenfelek „államellenesek”, „idegenszerűek”, „magyartalanok”, hazaárulók. Az ilyen állam az állampolgárainak egy részét hagyja cserben, teszi tönkre, holott az államnak politikai nézetektől függetlenül kell egyenrangúnak elismernie a polgárait.
A meghittség, mely hazához vagy hazákhoz fűződik, legfeljebb elidegenülhet, a távollét, az idő vagy éppen a kirekesztettség következtében. Bizonyára nem fájdalom nélkül. Ha igaz, hogy a hazához tartozás az ember kultúrájából következő állapot, akkor a számára meghitt kultúra akkor is a hazája, ha nem tudatosul benne, vagy akár gyűlöli és elátkozza.
A nemzetállam igenlése, a több haza lehetőségének elutasítása (s vele a haza és állam azonosítása) az a nyílt vagy burkolt nacionalizmus, melyben a „nemzet” lényegében a vallási közösség helyébe lépett. Az így értelmezett „nemzet” és „haza” afféle bálványimádás. Ahogy az is, ha az egyént, avagy a társadalmat vagy annak osztályát helyezik legfelülre. Ahogy nem csak egyetlen hazája lehet valakinek, úgy a kultúrának sem egyetlen meghitt formája létezik adott esetben valakinek.
Az európai haza
Mára nyugaton megjelent a multikulturális állam. A keletkező feszültségek jelzik, hogy a nemzetállam felszámolása nyugaton elérte a határait, melyen túl valójában az addig elkerült kulturális összecsapások veszélye fenyeget: ezúttal az Európa határain túlról érkezett bevándorlók és a bennszülött lakosság között, a rendkívül nagy kulturális különbözőségek miatt. Ezek a különbségek lényegesen nagyobbak, mint azok, amelyek az Európán belüli nemzetek között valaha is fennálltak; és amelyeknek háborúk, vérfürdők jelezték a létezését. Ennek a kérdésnek a felvetése nem tartozik igazán a baloldali és liberális politikai hagyományhoz, és ennek következtében a jobboldal, és elsősorban a szélsőjobboldal sajátította ki, egyre végzetesebb következményekkel.
Ilyen egykori küzdelemnek tekinthető az Európába behatoló iszlám államokkal folytatott évszázadokig tartó véres harc, melynek eredményeként az Arab és a Török Birodalom kiszorult a kontinensről. A török társadalom ma közeledik az európai kultúrkörhöz, az Európai Unióba kér bebocsátást, de a kulturális eltérések még akkorák, hogy van, akikben ez a csatlakozás nyugtalanságot kelt. Ez a nyugtalanság nem eleve rasszista indíttatású.
Az Európába bevándorolt mohamedánok egy része a maga archaikus szokásaival (lefátyolozott nőivel, tekintélyuralmi családi életével) eleve félelmet vált ki. Az archaikus szokásokhoz ragaszkodó bevándoroltak olyan kultúra nevében követelik Európán belül a jogaikat, amely kultúra történelméhez sem a szekularizáció, sem a felvilágosodás nem tartozott hozzá. Nem akármilyen különbség. Ezen nem változtat, hogy az iszlám bevándorlóinak jelentős része ma már szekulárisan gondolkodik, és közöttük nagyon sokan ugyanolyan liberális, felvilágosult polgárok, akárcsak európai uniós társaik. Nem változtat, mert nem róluk, hanem az archaikus szokásaikhoz ragaszkodókról van szó. A ragaszkodásuk represszív, adott esetben rasszista, kirekesztő szokásaikhoz ugyan érthető, hiszen alapvető kulturális neveltetésüknek megfelelően cselekszenek, de demokrata számára ez akkor is elfogadhatatlan
A társadalom, s vele a nemzet történeti meghatározottságai sokáig elkísérik az embert, sokszor észrevétlenül is, mert nem puszta vélemény, főleg pedig nem politikai vélemény kérdése, hogy kinek milyen kultúrája van. Auschwitzban a kelet-európai nők között például gyakoribb volt, hogy később szűnt meg a havi ciklus, mint közép- és nyugat-európai sorstársaik között. Ennek nem az alkati erő, vagy a genetikai meghatározottság volt elsősorban az oka, hanem az, hogy az archaikusabb társadalmakban kulturálisan a gyötrelmekhez hagyományosan jobban hozzászoktak.
Az Európai Unióban a bevándorlás következtében keletkező problémáknak nem pusztán az európai rasszizmus az oka (amely egyébként éppen a felvilágosodás eszményeit tagadja). Már csak azért sem, mert a kétségtelenül létező európai rasszizmussal szemben ott van a bevándorlók egy része által képviselt rasszizmus is. Ezt ugyan sok esetben a bevándorlókkal szemben fennálló idegenkedés is fűti, de elsődleges oka a történelmi fejlődésnek az európaitól nagyon különböző volta.
Ezek a feszültségek arra utalnak, hogy nemcsak az lehet kérdés, mit is jelen a nemzethez tartozás, hanem az is, hogy mi az európai (és mikor az)? Európainak lenni a magyarnak, orosznak, baszknak stb. lenni általánosítása. Még nehezebb tárgyiasítani, mint a nemzethez tartozás tudatát, de tudományos vizsgálata szintén lehetséges. Az összetartozás alapja nem a nyelv, nem a vallás (mely ugyancsak lehet nemzettudatot meghatározó tényező, például Boszniában), nem a közös államiság sikere (például Svájcban), hanem a közös euro-atlanti kultúra, és vele, reményeink szerint, az Európai Unió sikere. Ha az Európai Unió fennmarad, akkor a fennmaradásának sikere ezt a hovatartozási tudatot fogja erősíteni azokban, akikben valamilyen okból aktualizálódik. Ahogy a magyar haza és a magyar nemzet, de akár a román haza és a román nemzet is, „Európa” és az „európai” ebben az értelemben nem földrajzi fogalom és nem földrajzi hovatartozás, ahogy nem az volt már József Atillánál sem, amikor a „Thomas Mann üdvözlése” című versét megírta.
Magyarként európai
Akit a magyar kultúrában neveltek, a közös európai kultúrában is nevelődött. E kultúra sugallatai határozzák meg, hogyan reagál az Európán kívüli kultúrákra. Nem arról van szó, hogy ezeket nem kellene elfogadni, hanem arról, lehet-e túl nagy kulturális különbözőségek létezése esetén (szorosabban) együtt élni velük? Végzetes ezt a problémát eleve rasszizmusként kezelni.
Nem arról a rasszizmusba torkolló ellenszenvről van szó, melyet például a modernitáshoz való felzárkózási nehézségekkel küzdő rétegek éreztek a kapitalizmus nagyvárosi kultúráját elsajátító bevándorolt galíciai zsidóság iránt! A kérdés inkább azokra a napjainkban is élő középkori iszlám viselkedésformákra vonatkozik, melyek szöges ellentétben állnak a jogegyenlőséggel, de amelyről a bevándoroltak egy kis része nem akar lemondani. A tolerancia veszíti el értelmét, ha például a csadort, a nők középkori alárendeltségét kellene elfogadni. A baloldaliak meg a liberálisok egy részének a sajátos félrenézésére utal, hogy a kérdés megvitatásában nem ők járnak az élen. Azzal nem lehet elintézni a feszültségeket, hogy a humanizmus nevében az integrációra fordított erőfeszítések növelését követeljük. Mi van azokkal, akik nem is akarnak integrálódni a közös európai kultúrába?
A baloldaliak és liberálisok egy részének tartózkodása, hárítása, netán engesztelhetetlensége a kérdéssel szemben politikailag ugyanolyan kontraprodukív, mint amennyire kontraproduktív nem tudomásul venni a mai Magyarországon és a határon túl azt, hogy élnek emberek, akikben felötlik a nemzethez tartozási érzés, mely nem politikai. Például azért, mert a nemzetállami kényszerasszimiláció körülményei között kell az életüket eltölteni. Enélkül többségüknek eszébe se jutna a nemzeti hovatartozás. Mert normális, demokratikus körülmények között ez olyan kulturális adottság, amely magától értetődő.
A nemzethez tartozás kérdése felfogható tehát a „mi az európai?” egyik esetének is. Magyarként európainak is lenni századok óta időszerű és fontos azoknak, akik elutasították a nemzeti beolvasztási törekvéseket, akik kiálltak nem csak a politikai, hanem a kulturális egyenjogúságért, akik „fehérek között európainak” tekintették magukat. A kulturális, s vele a nemzethez, hazához, s így Európához tartozás lelki állapotának megváltozása nem olyan egyszerű döntésen alapul, mint az állampolgárság megváltoztatása. Amiből nem következik, hogy lenne mindenkire nézve közös nemzeti tulajdonság. Ennek ellenére mindennapi tapasztalat, hogy különbözőek vagyunk annak a kultúrának alapján, amely a lelkünkben él. Semmiképpen sem politikai, s így rasszista jellemvonás, ha valaki magyarnak, zsidónak, vagy mind a kettőnek tartja magát, noha nem kell, hogy ez mindenkire jellemző legyen. Az se rasszizmus, ha valakiben másokról tudatosul, hogy cigány, magyar, német vagy zsidó.
A mai magyar kultúrában megint megjelentek azok a törekvések, amelyek valamiféle közös, mindenkire nézve kötelező és politikai értelemben meghatározott nemzeti tulajdonságot akarnak ráerőltetni a társadalomra. A nemzethez tartozást szorosan összekapcsolják a politikai nézetekkel, mintha „igaz magyar” ezúttal csak jobboldali lehetne. Ahogy a pártállam idején próbálták elhinteni, hogy „igaz magyar” csak a „haladás” híve lehet. Hamis tételezésekkel politikai, s ezzel hatalomi törekvéseket fejeznek ki, melyek alapja a kirekesztés. E nézetek gyökerei mélyen a nemzetállami gondolkodásban rejlenek. Valójában az a zsidó-keresztény kultúrával szemben ellenséges, s ezzel Európa-ellenes nemzetfelfogás érvényesül újra, mely valamiféle egyének feletti politikai értéket tételez, hogy ezen az alapon igazolja a kirekesztést. Ugyanaz a hamisság élteteti, akárcsak a politikai nemzet fogalmát. Képviselőivel szemben adott esetben a fegyveres szembeszállás is szükséges lehet; minden olyan felfogás, mely a béke „chamberlaini” megmentése érdekében a megegyezést keresi velük, önveszélyes.
Teljes félreértés azonban azt gondolni, hogy a szembeszegüléshez hozzá tartozik a nemzethez tarozási érzés realitásának elutasítása. Ezzel csak elszigetelődni lehet.
Kiváló! Egyetértek!
Nagyon jó!
Én azon sem lennék meglepődve, ha megint megjelenne az áltudományos eugenika, és az összes vele járó borzalom — persze mind nagyon szükségesnek és nagyon magyarnak öltöztetve.
Ilyen világos okfejtésekre lenne szükség a hazai médiában, és az ilyeneket kellene ismételni. Ha tehetném, kötelező olvasmánnyá tenném, szöveggyűjteményekbe illeszteném “A haza, a nemzet, és az állam” címmel. A közszolgálati rádióban félévnte felolvastatnám, mert van, aki olvasni sem tud.
Forradalmi Helyzet: a forradalom objektív feltétele.
Lenin tanítása szerint a következők jellemzik: az uralkodó osztályok nem tudnak a régi módon kormányozni, politikájuk válságba jutott,
az elnyomott tömegek nem akarnak már a régi módon élni, s aktivitásuk rendkívül felfokozódik, készek a forradalmi fellépésre.
Ahhoz azonban, hogy a forradalmi helyzet forradalomhoz vezessen, szükség van a forradalmi párt vezetésére, olyan politikára, amely kifejezi a néptömegek érdekeit.
Egyenlőre 3:1
A jelenlegi uralkodó osztály nem képes, nem tud és nem akar változtatni, gazdaság és társadalompolitikájuk válságba jutott.
“A haza ellenségei” jól rímel arra, hogy “Az emeberiség ellenségei”, amiről Mika Waltari írt nagysikerű, ugyanilyen című regényt. Ott a keresztényeket nevezték az emberiség ellenségeinek.
Most egy ugyanilyen című primitív (vagy nagyon is kifinomult) videoban, amit a YouTube-on terjesztenek, ugyanezt a zsidókra mondják, és árja magyarokról beszélnek közben. Mikor megnéztem, azt hittem, hogy szándékos gúnyvideo. De attól tartok, hogy nem az, hanem a primitív célközönségre szabott műremek.
Számomra a történelmileg kialakult olyan tartós emberi közösség, amelyet közös nyelv, közös gazdasági élet és közös terület, na meg a kultúrális életben megnyilvánuló közös lelki sajátosságok tartanak össze, ez jelenti a nemzet fogalmát. Hozzá tenném persze, hogy ez a nemzetfogalom modern és egyben – mindjárt a kialakulásakor (XVIII. XIX.sz.) – retrográddá válik. Modern, az ezt megelőző feudális nemzet fogalomhoz képest, amely nemzetnek csak a nemesi kiváltságokkal bírók szűk körét tekintette és deklarálta. Ugyanakkor a fejlődés meggátlójának tekinthető akkor, amikor más népeket – más nyelvűeket, más vallásúakat stb.- azonnal kirekesztene a saját nemzeti fogalmából, ezért ilyen értelemben a fejlődés meggátlójaként hat és működik. Az 1848-49-es Forradalom és Szabadságharc egyik legfontosabb tanulsága volt ez, amikor nem használta ki kellőképpen a nemzetiségek összefogásában rejlő hatalmas erőt az egyetlen elnyomó “osztrák nemzet”, azaz a Habsburg Ház ellen. Sőt, ehelyett más nemzetekkel és nemzetiségekkel hadakozott… Bármíly furcsa, de az idők szavát a habsburgok legalább oly hamar ismerték fel, mint az a néhány felvilágosult magyar politikus, akik nyélbe ütötték a Kiegyezést, amely megnyitotta, pontosabban megnyithatta volna a haladás igazi útját nem csak a tőkés fejlődés, de a nemzeti összefogás irányába is. Ehelyett megint csak kettős rendszert hoztak létre, mely kettősség már az állam nevében is benne foglaltatott: Osztrák Magyar Monarchia, amely a magyarságnak és bizonyos kisebbségeknek – pl. a zsidóságnak és a svábságnak – felszabadulást hozott, másokban meg fokozta az elnyomatottság érzését, például románok, szlovákok, szerbekben stb. A mezőgazdaság egyidejű modernizálódása és a feudális földbirtokok feloldódása a tőkés fejlődésben (pl. mezőgazdasági lakosság föláramlása az iparba) pedig fokozták a birtokos osztály elégedetlenségét. Ugyanakkor a párnacihákból végre előkerült vagyonok tökévé válhattak,városok fejlődtek, a falu enyészett és ezt a dzsentri réteg igyekezett a saját tehetetlenségét leplezendő – ‘48-nak és a Kiegyezésnek köszönhetően – törvényesen feltörekvő zsidó rétegre kenni. Az uszítás, többek közt, a Tiszaeszlári Per néven elhíresült* botrányos rágalom ügyben csúcsosodott ki, amely megmozgatta “az egész nemzet fantáziáját” és amely megkönnyítette az 1920-as Numerus Clausus, majd a későbbi zsidó törvények nem csak elfogadását, de össznépi támogatottságát is, vagyis azt az állítást, hogy a zsidóság nem képez nemzetalkotó réteget, idegenszívű és nemzetellenes, kozmopolita . f a j… – amikor Hitler még meg sem írta a Mein Kampfot.
.
* Ennek a “pernek” történelmi szempontból az analógiája volt, a Francia-országi Dreyfus per. A Tiszaeszláriban Eötvös Károly védte a vádlottakat és a haladást, míg a Dreyfus ügyben Emile Zola képviselte a védelmet.
Nem sok hozzátenni való van, vitatkozni sem érdemes az írás mondanivalójával. Kimondottan élvezetes volt számora olvasni!
Köszönöm a cikket. Újfent azon kellett elgondolkodnom, miért nem a magyarországi médiában jelent meg:((((
Hosszú hozzászólásomat írás közben megette a gép. Nem kezdem elölről, csak ennyit: mélyen egyetértek.
Gyönyörű, hogy a gondolatmenet Hunnia trágyadombjától az európai gondokig ível.
Persze, hogy nem az rasszista, aki észreveszi, hogy az emberi faj rengeteg fajtából áll. Annak, hogy vannak fehérek és feketék és kínaiak és hinduk és germánok és latinok, magyarok és cigányok, zsidók és arabok a gyönyörűség forrásának kellene lennie! A rasszista ott kezdődik, amikor valaki egyik vagy másik etnikumot alacsonyabb rendűnek, illetve magasabb rendűnek tekinti a másiknál.
Igenis: a nemzet kultúra!. És lehet valaki többnemzetű is. Egyszerre magyar és zsidó, egyszerre német és olasz, és egyszerre európai.
Sőt, még európai és muzulmán is lehet (nehezen!), ha képes integrálódni, és magáévá tenni a szekularizációt, a felvilágosodást, a racionalizmust, a zsidó-keresztény morált, a demokráciát mint kultúrát.
Ungváry Rudolf fejtegetései szerint.
Nagyon fontos írás! A gondolati tartalmát terjesztenünk kell!
Köszönöm az írást,
Nem szeretném most folytatni a vitámat az etnikai-kulturális nemzet (az etnikum) és az állampolgári közösség (a tulajdonképpeni nemzet) közötti különbségről . Erről már vitatkoztunk Ungváry Rudolffal a Hírszerző cigányokról szóló vitájában. Csak annyit, hogy a magyar nemzet mindig is több etnikumot jelentett. A feudális nemesi nemzet is, és az 1848-49-es, illetve 1867-es polgári nemzet is. Igaz, utóbbi a magyarság “kultúrnemzeti fölényét” hirdette a kisebbségekkel szemben.
A magyarsághoz és vagy más etnikumokhoz tartozni lehet öntudat vagy büszkeség forrása, esetenként a szégyené is. De a politikai nemzethez, egy állampolgári közösséghez tartozni – objektív tény.
Isten , Király , Haza.
Ide jutottunk. Így , ebben a sorrendben.
Kiváló írás, ahogy Ungváry Rudolftól megszoktuk. Világos, tiszta fogalmak. Igen, a zagyvalék, a zavaros gondolkodás a nemzetállam fogalmából következik. Nincs ilyen, az “fából vaskarika”. Politikai állam van és kulturális nemzet.
Geyza,
nem lenne ez rossz, ha felszólító módban használnánk. Így:
.
Istenkirály: Haza!
.
(A mintát innen loptam: Fel! Támadunk!)
Lenin
Lenin elvti leírta a forradalom szubjektív feltételeit. Azok meg éppeg hiányoznak.
Két nap és vége Magyarországon a demokráciának.
Hiába fogalmazta meg a törvényalkotó az Alaptörvény preambulumában, hogy a 1949-es alkotmányt nem tekinti érvényesnek.
Egy preambulummal nem lehet jogot érvényesíteni.
Ezért az átmeneti törvény 29. cikkének 3. pontjában kimondja:
Hatálytalanítja a magyar Alkotmányt.
Az átmeneti törvényt a hatályos magyar Alkotmány hatálytalanítását és a kollektív bűnösség kimondását a magyar parlament az átmeneti törvény tárgyalásával két nap múlva csütörtökön tervezi kimondani.
Ámen Magyarországra. Boldogasszony Anyánk nézz le ránk? Tényleg ezt akartad tenni ezzel a néppel?
Mindezekhez EMBER kell!!!!!!
OV: A népnek joga van elkergetni a kormányt…
http://www.youtube.com/watch?v=uchjTewczN4&feature=share
Tessék, itt a Führer saját szájú felhatalmazása!
Minden szava őszinte,
Tény, hogy a rasszista szóhasználatban a nemzet kulturális értelmezése összefonódott a kultúrfölény rasszista értelembe vett fogalmával.
Tény, hogy a határon túl magyarnak tartja magát néhány millió ember; többségük nem a származása (az „etnikuma”), hanem az anyanyelve, a kultúrája alapján.
Tény, hogy ki-ki annak az államnak a politikai közösségéhez tartozik, amelyben él.
Ha az állam politikai közösségét is nemzetnek, politikai nemzetnek nevezi valaki, akkor azt várja el, hogy a határon túli magyarok magukat leegyszerűsítve románnak, szlováknak, ukránnak, szerbnek tartsák. Ezzel szemben tény, hogy túlnyomó többségük nem annak tartja magát, mert ez ellent mondana annak, amik.
Ha valaki azért utasítja el, hogy mégis magyarok legyenek, mert a kultúrán alapuló nemzetfogalmat a fasiszták kisajátították, akkor ez értelmetlen hadakozás a tényekkel . A nemzethez tartozás emberek millióinak tudatában létező kulturális tudati állapot, ennek a ténynek az integrálásáról a baloldali és liberális gondolkodásban csak azért lemondani, mert a rasszisták visszaéltek a nemzet fogalmával, ostobaság.
Kegyetlenség is, mert semmibe veszi mások érzelmeit, amivel nem bántanak meg amúgy senkit, nem néznek le senkit, hiszen attól, hogy valaki magát magyarnak, románnak, netán zsidónak tartja, még se bántás, se lenézés nem következik.
Politikailag pedig a baloldal és a liberálisok számára végzetesen kontraproduktív, mert nemcsak a határon túli magyarokat taszítják el maguktól (és egy részüket bele a szélsőjobboldal karjaiba), hanem a határon inneniek jelentős részét is, hiszen olyasmit állítanak azzal, hogy nem magyarok, hanem románok, stb., ami homlokegyenest szembemegy ki-ki legszemélyesebb tapasztalatával.
Ha ráadásul úgy járnak el, hogy összemossák a származás alapján felfogott „etnikai” nemzetfogalmat a kultúrán alapuló nemzeti érzéssel, akkor ez tisztességtelen azokkal szemben, akik a kultúrán alapuló nemzethez tartozás tudatában élnek. A magyar, a román stb. nemzet mindig is több etnikumot jelentett, éppen azért, mert nemzethez tartozni objektíve létező kulturális tudati – és nem politikai – állapot.
*
A ’national’ kifejezésnek az Országh-féle szótár szerint is két alapjelentése van: I. a) nemzeti, hazai, belföldi; b) országos, állami. Az angol nyelvterületen kívül pedig a ’national’ jelentése jószerivel minden indoeurópai nyelven azt jelenti, hogy nemzeti. Az angol és amerikai nemzetfejlődés következtében ezekben a kultúrákban a ’national’ országos, állami tartalommal (is) megtelt. Ugyanis mindenütt az euro-atlanti kultúrkör centrumában, ahol a nyelvileg, kulturálisan egységes nemzetállamok már korán kialakultak, a „nemzet” fogalma szorosabban összeforrt az államéval. Ezért alakultak ki olyan kifejezések, hogy ’Egyesült Nemzetek’, amin egyesült államokat értenek. De a „nemzetek önrendelkezési joga” valójában nem az államok önrendelkezési joga, mert ilyen alapon a például a cseheknek, vagy a szlovákságnak semmilyen jogalapja nem lett volna arra, hogy állama legyen, hiszen nem volt korábban állama. Valójában csak a szükségszerűen kényszerasszimilációval járó nemzetállam, továbbá a politikai nemzetfogalom híveinek következik, hogy a nemzet általában véve is azonos az állampolgárok összességével. Nyilvánvalóvá válik a politikai nemzet fogalmának ellentmondásossága ott, ahol nem alakultak ki korán az egységes nemzetállamok.
Gondoljuk csak végig, mit is jelent egy baszknak azt mondani, hogy baszk nemzethez tartozás tudata hamis, mert ő spanyol Spanyolországban, francia Franciaországban. Gyakorolják ezt a doktriner liberálisok a dél-tiroli németekkel, a Belgiumi flamandokkal, az Åland-szigeti (Finnország) svédekkel, a kurdokkal, az örményekkel…
Csak azt ajánlom, ne a helyszínen.
HÁLA ÉS KÖSZÖNET!
AZÉRT, MERT HANNÁT MAGYARNAK TEKINTI.
KÖSZÖNÖM!
VALAMENNYI MEGGYILKOLT ZSIDÓ HONFITÁRSUNKAT IS – MINDANNYIUKAT – MAGYARNAK KELL TEKINTENI.
ÉN NEM SZERETNÉM HA MEGFOSZTANÁNAK ATTÓL HOGY EZT TEHESSEM! MAGYAROK VOLTAK!
AZ Ő HALÁLUK, A MAGYAROK VESZTESÉGE!
MINDIG IS ÚGY ÉREZTEM AMIKOR A “ZSIDÓK” DEPORTÁLÁSÁRÓL BESZÉLTEK, HOGY MEGFOSZTANAK ENGEM VALAMITŐL.
AZOK VALAMENNYIEN MAGYAR HONFITÁRSAINK VOLTAK – AZAZ MAGYAROK.
KÖSZÖNÖM UNGVÁRY ÚRNAK, HOGY Ő HASONLÓAN GONDOLKODIK ÉS HOGY EZT LE IS ÍRTA.
AZ, HOGY VALAKINEK KIK VOLTAK A FELMENŐI, MILYEN IDENTITÁSUK, MILYEN VALLÁSUK VOLT, KÖZÖMBÖS.
EZRÉVEL LEHET PÉLDÁT HOZNI – PETŐFIT, JÓZSEF ATTILÁT, AZ ARADI 13-AT. ŐK IS MAGYAROK VOLTAK, PEDIG A FELMENŐIK ROMÁNOK, LENGYELEK, NÉMETEK.
A ZSIDÓ FELMENŐKKEL KÖZTÜNK ÉLŐK IS MIND MAGYAROK VOLTAK, MAGYAROK MA IS. ŐK A MIEINK, AZ ENYÉMEK, HONFITÁRSAIM.
MAGYAROK.
HA CSAK VISSZA NEM UTASÍTJÁK EZT, ÉN ÍGY AKAROK RÁJUK TEKINTENI.
KÖSZÖNÖM URAM, HOGY ÖN NYILVÁNOSSÁ TETTE EZT A GONDOLATOT.
“Már a francia forradalom után kialakult, és a világ több földrészén, több államában elterjedt a “nemzet” (nation, нация) szó ‘politikai nemzet’ értelemben való kizárólagos használata. Nyilvánvaló, hogy a multietnikus államok – Amerikai Egyesült Államok, Belgium, Oroszország, Svájc stb. – nem tarthatják fenn a kultúrnemzet (egy nyelvű, egy etnikumú nemzet) definícióját, és a kisebbségi etnikumoknak a nemzethez tartozása más államokban sem kérdőjelezhető meg (a magyar kisebbségi törvény szerint a magyarországi etnikai kisebbségek “nemzetalkotó tényezők”). Franciaországban hagyományosan “franciának” nevezik a köztársaság honpolgárait – akkor is, ha például marokkói származású, arab anyanyelvű muzulmánok -, míg a francia nyelvű svájciak vagy belgiumi vallonok: svájciak, illetve vallonok.
Az egyesülő Európában a radikális, EU-szkeptikus jobboldal ugyan “nemzetek Európájáról” beszél, a nemzet szó azonban itt is, mint minden hivatalos szóhasználatban – például a személyes iratokban, útlevelekben – ‘ország’ jelentésben szerepel. Vagyis a nemzet politikai nemzetet jelent, az országlakosok közösségét, míg az egykori “kultúrnemzet” neve: etnikum.
L. még: Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), nemzetközi, Nemzeti Bank, nemzetgazdaság, nemzeti valuta etc.”
http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Nemzet&stable=0&shownotice=1&fromsection=Nemzetek_a_21%25_sz%C3%A1zadban
Hát éppen ezt hiányoltam már évek óta! Hogy valaki beszéljen már világosan arról, mi az a nemzet, mi a haza, mi az ország! Mert eddig csak ösztönös böfögéseket lehetett hallani, abból a célból, hogy sokaknak tetsszen, és így megértsék. Az ún. liberális baloldali magyar értelmiség szégyenkezve lehajtotta a fejét, ha erről volt szó, pedig nem volt miért szégyenkezniük. Illetve volt, mert Rákosi rendszere semmivel sem volt kevésbé nacionalista, mint Horthyé, legfeljebb más külsőségekkel. (A magyar nemest felváltotta a magyar munkás, paraszt nagyszerűsége stb) Ha bárkivel erről beszéltem, minimum hazaárulónak tartott, és minden nézetű körben furcsán néznek rám, amikor úgy határozom meg, hogy elsősorban ember vagyok, másodsorban európai és harmadsorban magyar, sőt egyikre sem vagyok különösebben büszke, hiszen nem rajtam múlott, hogy miként kaptam az életet, hanem a biológián (vagy min, mert istenen szerintem nem). Ígyhát nemcsak a nemzetállami idiótaságokat tartom nagyon kártékonynak, legyen az akár a franciák gloire-fanatizmusa, a német teuton őrület, magyar szittyaizé, amerikai fennhéjázás, zsidó kiválasztottság, néger nemtörődömség, ázsiai alamusziság, hanem az egész emberiségtől több szerénységet várnék el, mielőtt még kirúgjuk magunk alól a Földet nagy felsőbbrendűség-tudatunkban. Emberek! Van mire szerénynek lennünk!
Talán érdemes lenne ezt a kérdést részint történetileg, részint földrajzilag is differenciáltan kezelni. Közép-Európában, azaz az egykori Monarchia területén a nemzetek, és ezt követően a nemzetállamok kialakulása alapvetően nyelvi kérdés volt. A dolog nem Masarykkal kezdődött, aki ezt összefoglalta, hanem korábban, a romantika korában, erről tanúskodnak az irodalmi hamisítások. Míg McPherson Ossianja nem hozott létre politikai nemzetet, a Királynéudvari iratok szinte egyenesen vezettek el a cseh politikai nemzet kialakulásához.
Ez a nyelvi nemzetformálódás ma is él: amikor Ukrajna kivált a FÁK-ból, sok vonatkozásban nyelvfejlesztésre volt szükség, pl. hiányos volt a tudományos terminológia, de a nyelvtudás sem volt teljesen általános (Bulgakov Fehér gárdájában Szkoropadszkij hetman panaszkodik, hogy a tisztek nem tudnak ukránull – 1918).
A nyelv a kultúra örökítésének elsőrendű, de nem kizárólagos eszköze – pl. a világ egyik legelterjedtebb nyelve a spanyol (ha az országokat számoljuk, ahol hivatalos nyelv, alighanem az első), a spanyolul beszélők mégsem alkotnak egységes nemzetet. Igaz ez az angolra is.
Vannak tehát országok, birodalmak, ahol a nemzetet több nyelvű népek alkotják, emellett vannak nyelvek, amelyek több, különböző nemzet (és kultúra) nyelvei. Azután vannak a nyelvileg nagyjából homogén nemzetek, ahol a feszültség éppen a “nagyjából”-ból ered.
A gondot az okozza, hogy azonos szóval több különféle fogalmat fejeznek ki. Tehát ideje lenne tisztába tenni a fogalmakat, és a “politikai nemzet” fogalmára használni a “nemzet” szót, míg az etnikai-nyelvi-kulturális nemzetre a “nemzetiség”-et.
Így a magyar nemzetbe, mint politikai nemzetbe beletartoznak a más nemzetiségű származású magyar állampolgárok (románok, szerbek, örmények, stb.) míg a környező államok magyar nemzetiségű polgárai ottani állampolgárok – de a magyar nemzet-i-ség részei.
Ezzel szerintem világossá válna a különbség az irredenta, a nemzetiség által elfoglalt területekre igényt tartó nemzet-fogalom és a nyelvi-kulturális-származási tényeken alapuló – azokat tiszteletben tartó, és területi igényekkel nem jelentkező nemzetiségi fogalom között. Még ennél is könnyebb lenne a különbségtétel, ha a nemzetiséget következetesen “nép” szóval illetnénk.
Attól tartok, nem sikerült gondolataimat érthetően megfogalmaznom: a cikkemben többek között éppen azt akartam mondani, hogy a politikai nemzet fogalma használhatatlan a valóságban.
Egy franciaországi baszknak azt mondani, hogy francia (azaz a francia nemzet tagja), egy spanyolországi baszknak azt mondani, hogy spanyol, egy erdélyi magyarnak azt mondani, hogy román, egy erdélyi románnak 1918 előtt azt mondani, hogy magyar (a magyar politikai nemzet tagja) túlnyomórészt elfogadhatatlan (volt) a számukra.
Ha van nemzeti önrendelkezési jog, akkor az csak akkor létezhet, ha elismerjük, hogy egy felvidéki szlovák 1918 előtt is a szlovák nemzet (és nem a román politikai nemzet) tagja volt, és az volt 1918 után is. Alig akad olyan szlovák, aki azt állítaná, hogy 1918 előtt egy szlovák nem a szlovák nemzet tagja lett volna, csak utána!
A politikai nemzet fogalmából az következnék, hogy 1918 előtt egy felvidéki szlovák nem lehetett a szlovák politikai nemzet tagja, hiszen nem volt szlovák államiság, következésképp miféle nemzeti önrendelkezési jog illethette volna meg? Pedig megillette, mert egy felvidéki szlovák 1918 előtt is a szlovák nemzet tagja volt (és nem a magyaré), és 1918 után is. És éppen ezért volt joga az önrendelkezésre. Ha a magyar politikai nemzet tagja lett volna, ez a jog csak a “magyar politikai nemzetet” illethette volna, következésképp az önálló szlovák államnak se lenne semmiféle jogalapja.
A politikai nemzet fogalma csak arra jó, hogy a nemzetállamok az államalkotó nemzet nyelvének hivatalossá tételével asszimilációra kényszerítsék az adott országban élő többi nemzet tagjait, melyek persze hivatalosan csak nemzetiségnek nyilváníttatnak, amivel ugyancsak másodrendűség jár.
Kedves Ungváry Rudolf!
A hozzászólók elsősorban saját magukat minősítik.
A cikk azoknak félreérthető, akik félre akarják érteni és nem koherens a véleményük a kirekesztés formáiról, legyen az rasszizmus, magyar, vagy cigány ellenesség, akár antiszemitizmus, akár olyan nemzetek lenézése, akik nem rendelkeznek számottevő írott történelemmel, kultúrával.
Úgy vélem, ha az oktatásügy jót akarna a mai fiataloknak, akkor ezt az írást alapműként a tananyag kötelező részévé tenné, mert a toleranciának nincs humánus alternatívája.