Szerveződik az ellenállás a diktatúra ellen 2011. október 1. szombat 20:24 | AN

Budapest – Békésen ért véget, de a korábbiaknál már paprikásabb hangulatban zajlott a D-day nevű demonstrációsorozat legfőbb eseménye a Kossuth téren. A Kónya Péter-Árok Kornél páros az eddigiekhez képest a legnagyobb perspektívát kínálta fel a lengyel Szolidaritás mozgalom mintájára meghirdetett Magyar Szolidaritás Mozgalom létrehozásával. A Magyar Szolidaritás Mozgalom akár váltópárttá is kinőheti magát, ha a szervezők tudják, mit akarnak, és ideológiailag is megtalálják a mozgalom arculatát.

Kezdi megtalálni a hangját a tiltakozók növekvő számú tömege, egyre gyakrabban hangzik fel az “Orbán takarodj!” rigmus, de az ellenállók még nincsenek elegen és a radikalizálódás ideje még nem érkezett el – ezek lehetnek a legfőbb tanulságai a szombati demonstrációnak. Az egyik szónok még azt is mondta, hogy nem valami ellen, hanem valamiért gyűltek össze, ami nyilvánvalóan nem igaz: a többség Orbán Viktor önkényuralmi rendszere, a kiépülő diktatúra, a demokratikus jogok eltiprása, és a dolgozókat érintő hátrányos döntések, az érezhetően növekvő nyomor ellen vonult az utcára. Az udvarias fordulat érzékelteti, hogy a tömegtámogatás hiánya miatt mindenki kerüli a nyílt konfrontációt, a tiltakozások egyelőre a rendszeren belül akarnak változtatásokat, nem az Orbán-rendszert támadják.

Ez azonban nem lesz mindig így, és a politikai ellenzéket megszégyenítő szakszervezeti páros, Kónya Péter és Árok Kornél meg is nyitotta az utat a demokratikus erők számára, hogy megteremtsék egy új ellenállási mozgalom és párt alapjait. Lengyel mintára meghirdették a Szolidaritás létrehozását, Magyar Szolidaritási Mozgalom néven. Jelenleg ez az első épkézláb és a siker reményével kecsegtető kezdeményezés az Orbán-diktatúra ellen. Ha ez képes lesz összefogni az elszigetelt civil kezdeményezéseket, a szakszervezeteket, nem válik egyéni törekvések és ideológiai csaták martalékává, akkor ez a csoportosulás később váltópártként is megjelenhet Orbán bebetonozott diktatúrájával szemben. A később elkerülhetetlen radikalizálódáshoz jó előjel, hogy egy tűzoltó és egy katona vezeti.

A Szolidaritás és a Pink Floyd The Wall című száma arra utal, hogy a szervezők a kommunista diktatúrával szembeni ellenállás nosztalgiáira építenek. Ez azért tévedés, mert egyrészt a mögöttük állók elsősorban baloldaliak, akik sokat merítenek a baloldal antifasiszta hagyományaiból. Másrészt az épülő diktatúra ideológiája klerikális-fasisztoid elemekre támaszkodik. Egyértelműen a magyar jobboldal kirekesztésre, a politikai katolicizmusra, antiszemitizmusra és soviniszta nacionalizmusra épül. Ezért a magyar Szolidaritás mozgalomnak elsősorban a baloldali hagyományokra és a klasszikus a liberális eszmékre kell épülnie, ha sikeresen akarja támadni a jobboldali, nacionálklerikális, fasisztoid diktatúrát. Hosszútávon a magyar Szolidaritás vezetőinek szembesülniük kell azzal, hogy a mintának tekintett lengyel Szolidaritás legfőbb támasza a katolikus egyház volt, Magyarországon pedig az Orbán-diktatúra legerősebb támasza a katolikus egyház. Az ideológiai tisztázás megkerülhetetlen feladat lesz.

A szombati tüntetésen elhangzottak jó és fontos mondatok: “a kormány a szemünk láttára kormányozza szakadékba a hazánkat, a jövő pedig kiszámíthatatlanná vált”, “hazudik az a szakszervezeti vezető, aki velünk szembe helyezkedik”, “Azok beszélnek munkáról, akik soha nem dolgoztak”, “A kormány háborút folytat a szegények, a hajléktalanok, a devizahitelesek ellen, mindenki ellen, aki nem velük van” (ehhez képest amatőr és a kezdeti gyerekbetegségek számlájára írandó, hogy a szakszervezeti vezetők közül többen azt hangoztatták, hogy “mi nem harcolni akarunk”, harc nélkül ugyanis nincs esélyük még a bérkövetelések teljesítésére sem), “semmilyen kormánynak nincsen kétharmada, csak a népnek van kétharmada, a kormány feladata pedig a szolgálat”, stb..

A kezdeti bizonytalankodást tükrözi, hogy Kónya Péter azt mondta, “Teremtsünk egy jobb, demokratikusabb országot”", ami azt jelzi, hogy a munkavállalói követeléseken túl, az ország egészére vonatkozó követeléseik is vannak, de Magyarországon nem egy “demokratikusabb” országot kell teremteni (vagyis diktatúra helyett féldiktatúrát), hanem “demokratikus” országot, mert a jelenlegi nem az. Az induló mozgalom jövője sok tekintetben függ a spontán módon vezetővé váltak ideológiai fejlődésétől, világnézeti tisztánlátásától.

Az ellenállás leendő magjának tekinthető továbbra is vezetésre vár, hálás minden lehetőségért, amikor tiltakozását kifejezheti, de még mindig nem lát a horizonton egy olyan határozott erőt, amelynek vezetői elég bátrak, tudják, hogy mit akarnak, tisztában vannak azzal, hogy mi ellen küzdenek, és a napi munkavállalói (egyébként fontos) érdekeken túl a diktatúra felszámolása is a céljuk. A magyar Szolidaritás lehet ilyen, ha a most megkezdett harcban a vezetők a szükséges ideológiai, világnézeti fejlődésen átesnek, ráébrednek arra, hogy kivel állnak szemben, mi a tét, és hogyan lehet ellenük sikeresen harcolni. Ez egy folyamat, a magyar Szolidaritás meghirdetése jó gondolat, megnyitja a perspektívát az ellenállás előtt, és alapja lehet egy későbbi győztes mozgalomnak és váltópártnak is.

Ha el nem rontják, ha zavaros fejű liberális értelmiségiek szét nem cibálják, és ha ők maguk rájönnek küldetésük lényegére, akkor a Kónya-Árok páros kezdeményezéséből kialakulhat az, amire mindenki vár. Ha így lesz, akkor Orbán Viktor megjegyezheti magának a mai napot, mert ettől a naptól kezdve az ő legfőbb ellenfelét nem Gyurcsány Ferencnek hívják (aki jellemzően csak civil résztvevője ennek a megmozdulásnak), hanem Kónya Péternek és Árok Kornélnak. Ha ők elég bátrak lesznek arra, hogy elfogadják azt a szerepet, amire a sors – láthatóan – kiszemelte őket. Ha nem, akkor is egy fontos része és színfoltja lehetnek az ellenállásnak.

A tömeg már szívesen ordítana, és gondolatban előbbre jár, mint a megmozdulás szervezői.