Egykori államtitkár állást keres 2011. augusztus 2. kedd 16:27 | AN

Amikor a nyomozó hatóságok egy embert büntetőeljárás alá vonnak, és közbizalmat élvező állása, hivatása van, azzal kell számolnia, hogy az ítélkezés ugyan a bíróságok feladata, de állását, hivatását a nyomozás kezdetétől elveszti, és ha kedvezően is alakul a sorsa, soha senki nem fog tőle bocsánatot kérni, kiesett jövedelmét senki nem fogja megfizetni.

Így jártam én is. Amikor 2010. december 3-án őrizetbe vett a katonai ügyészség még reménykedtem, hogy a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsának nyomozási bírája nem helyez előzetes letartóztatásba, mert a kényszerintézkedés feltételei nem álltak fenn. Két nappal később, vasárnap volt a tárgyalás, ahol a bíró előtt kifejtettem, hogy előzetes letartóztatásom esetén elvesztem ügyvédi hivatásomat, és nem tudok dolgozni, holott kiskorú gyermekeim eltartásra szorulnak. A bíróság e kérdéssel nem foglalkozott, és úgy találtam magam, mint annyi védencemnél, hogy a bíróság az ügyészi indítványnak helyt adott. Csak most nem védőként voltam a teremben, hanem én ültem a vádlottak padján. Akkor, ott tudtam, hogy ezzel a határozattal egzisztenciálisan tönkretettek.

Január 3-án szabadlábra kerültem, és azon törtem a fejem, mit tegyek? Megtehetem, hogy továbbra is ügyvédi tevékenységet végzek. Ebben az esetben fennáll annak a veszélye, hogy nem tudom az adott ügyet befejezni, ami az ügyféllel szemben felelőtlenség. Ráadásul titkosszolgálati megfigyelés alatt tartanak, így az ügyfelet hozhatom esetleg kellemetlen helyzetbe. A másik lehetőség, hogy önkorlátozással élek, és addig ügyet nem vállalok, amíg ki nem derül, hogy vádat emelnek-e ellenem. Ez utóbbi mellett döntöttem és emellett elkezdtem a folyamatban lévő ügyeket felmondani, új ügyeket nem vállaltam.

Mivel december eleje óta ügyvédi tevékenységet nem végeztem, kértem a Pest Megyei Ügyvédi Kamara Elnökségéről ügyvédi tevékenységem szünetelésének engedélyezését. A kamara a kérelmemnek helyt adott, így 2011. május 23. napjától az ügyvédi tevékenységemet szüneteltettem.

Májusban a bíróság kézbesítette számomra a vádiratot. A kamarának a vádemelés tényét a vádirat megküldésével bejelentettem. A kamara az ügyvédi törvénynek megfelelően megtette a szükséges lépéseket, és 2011. július 7-én az ügyvédi tevékenységem gyakorlását felfüggesztette. A határozat ellen nem éltem fellebbezéssel, mert e határozatot vádemelés alatt álló ügyvédek esetében a kamara mérlegelés nélkül köteles meghozni. A büntetőügy jogerős lezárásáig immár hivatalosan is elveszítettem ügyvédi hivatásomat.

Első házasságomból származó Krisztina lányom 2006-ban az ELTE Állam- és Jogtudományi karán jogász szakon, László fiam pedig az ELTE Bölcsészettudományi karán olasz tanári szakon, nappali tagozaton tanultak. Krisztina velünk lakott a budapesti szolgálati lakásunkban, a jobboldali média által már bemutatott „zuglói luxuslakásban”, fiam pedig élettársával a IX. kerületben egy nagyon sötét, régi bérház földszintjén, az élettárs önkormányzati bérleményében.

Családunk úgy döntött, hogy a „nagyok” lakhatását meg kell oldani, hiszen hamarosan önálló életet fognak élni. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy ezt megtehettük, ügyvédi fizetésemből félretett pénzemből és nagyszülői segítségből el tudtuk indítani a fiatalokat, s meg tudtuk venni első lakásukat. Akkoriban már túlkínálat volt az új lakások piacán, ezért többféle ajánlatot szereztünk be. Angyalföld volt a legolcsóbb és közlekedés szempontjából is megfelelt. A lakásokat nem a HM vette, ahogy ezt később az elszámoltatási propagandagépezet sugallta, bárki által hozzáférhető piaci ajánlatok közül válogattunk.

2006 tavaszán végül nagykorú gyermekeim megvásárolták maguknak a Röppentyű utcai egyszobás lakásokat, amelyek vételára egyenként kb. tízmillió forint volt. Az egyik lakás erkéllyel együtt 52, a másik 46 négyzetméteres, a hasznos laktóterület egyikben sem haladja meg a 45 négyzetmétert.

Az ellenem folyó lejárató kampányban ezekből a garzonnál alig nagyobb lakásokból lett végül luxuslakás. A jobboldali médiumok azt állították, hogy bujkálok (mert Zuglóban nem nyitottam ajtót, pedig szinte naponta zaklattak), s azt is: valójában nem Zuglóban, hanem a XIII. kerületben lakom az ottani „luxuskecóban”, ami voltaképpen az enyém, de a gyerekek nevén van, és én biztos egybe nyitottam a két lakást. A HírTv még az emeleten is járt és láthatta, hogy egyszobás lakásokról lehet csak szó, ettől függetlenül százmilliókért, majd százmillióért vásárolt lakásokról tájékoztatták „hitelesen” a közvéleményt. A közszolgálati tévé híradója pedig a budai hegyekre néző kilátásról és 800.000 forintos négyzetméter árakról tudósított. Akkor sem zavartatták magukat, amikor nem tudták vágóképekkel is alátámasztani az őrjítő luxust, – egész egyszerűen a szomszéd ház „penthouse” lakásait mutatták.

Íme a “budai luxuspanoráma”! Ezt látják a gyerekeim a lakásból.

Ez volt az a pont, amikor nálam elpattant a húr, és a történet során először megszólaltam. Gyermekeim védelmében sajtóközleményt adtam ki:

Közlemény

Budai Gyula úr nyilatkozatai – mint ahogy azt megszokhattuk már – nem felelnek meg a rideg tények valóságának. Budai úr személyemmel kapcsolatos nyilatkozataival a közvéleményt félrevezeti, amely egy keresztény értékrendű kormányzati tisztségviselő részéről méltatlan és erkölcsileg is kifogásolható.

Eddig nem nyilatkoztam, és nem védekeztem a valótlan állítások ellen, mert jogállami felfogásom szerint az ügyeknek a független és csak a törvénynek alárendelt bíróságon, nem a sajtónyilvánosság előtt kell eldőlnie. Én ezt tanultam az ELTE Jogtudományi Karán és ebben a szellemben tanítottam hallgatóimat is.

Ugyanakkor nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy Budai úr átlépte a jó ízlés határait, amikor gyermekeimet is bevonja az ellenem permanensen folytatott küzdelmébe. Teszi mindezt a családbarát kormány tagjaként. Ezt még egy közszereplőnek sem kell eltűrnie, nemhogy nekem, aki nem politikusként, hanem szakmai vezetőként dolgoztam a Honvédelmi Minisztériumban. Megjegyzem közszereplőségem 2006. július 01. napjától megszűnt, ezért személyes és különleges adataim egy magára valamit adó országban már nem kerülhetnének nyilvánosságra.

A tényekről: 2006-ban két nagykorú gyermekem – családi támogatással – lakást vásárolt magának Budapesten, a XIII. kerületben. A lakások mérete a 45 négyzetmétert sem éri el, vételáruk – lakásonként – kb. 10 millió forint volt.

Meg kívánom jegyezni, hogy egyik nap Budai úr azzal vádol, hogy túl sokat dolgoztam, és túl sokat kerestem az elmúlt 8 évben, más alkalommal meg már arról beszél, hogy nincs fedezete például az általam jogszerűen megvásárolt szolgálati lakásomnak. A kettő a logika szabályai szerint összeegyeztethetetlen.

Kérem a sajtó munkatársait, hogy családom zaklatásával hagyjanak fel. Továbbra is ahhoz tartom magam, hogy csak akkor fogok megszólalni e koncepciós ügyekben, amikor az feltétlenül szükséges.

Táborfalva, 2011. április 13.

(Dr. Fapál László)

Az érdekesség az volt, hogy a médiumok döntő többsége – tisztelet a néhány kivételnek – nem reagált a sajtónyilatkozatra, sok helyen azóta is a reakcióm nélkül olvashatóak a hazug állítások az internetes felületeken. Az üdítő kivételek közé tartozott amikor 2011. április 13-án Kálmán Olga az ATV Egyenes beszéd c. műsorában szembesítette Budai Gyulát velem kapcsolatos valótlan állításaival. Érdemes megnézni a 16. perctől a kormánybiztos zavart magyarázkodását:

A propaganda gépezettel szemben végül is kevésnek bizonyult a nyilatkozatom, a gyerekeim százmilliós luxuslakása a viszkisüveg mellett végképp a nevemhez tapadt. Ha már így van, lenne egy ajánlatom Budai Gyulának: nem is kérünk százmilliót a két ingatlanért, holnap elviheti a feléért a kettőt együtt. Alkalmi lehetőség lenne ennyi pénzért „százmilliókat érő”, „Budára néző”, „luxuspanorámás”, „penthouse” lakáscsodákat venni, ráadásul tulajdonosként a sajtó előtt is megmutathatná az ingatlanokat, bizonyítva, hogy korábban nem hazudott róluk. Itt a blogon várom a vételi ajánlatot!

„Valaki megvádolhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat nem tett, egy reggel letartóztatták.” Sokszor jutottak eszembe Kaffka sorai a börtönben, és azóta is. A pontos vádat éppúgy nem ismerhettem én sem,, mint a regényhős. Nemrégiben végre kézhez vettük ügyvédemmel együtt a vádiratot. Ezzel teljessé vált egy több mint egy éve tartó abszurd történet.

A katonai ügyészség sajtótájékoztatón 2011. márciusában bejelentette a vádemelést. Egy ember ellen nem emeltek vádat! Nem említették, hogy az kit takar, de meg voltam győződve arról, hogy csak én lehetek, mert minden jogász, akit megkérdeztem azt állította, hogy O. János valótlan vallomása a gyanú közléséhez elegendő, de a vádemelést nem alapozza meg. Azonban nem kaptam nyomozást megszüntető határozatot, és a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa értesített, hogy a bírósági eljárásra a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság Katonai Tanácsát jelölték ki. Ekkor már tudtam, hogy vádlott leszek.

2011. májusában kézbesítette a bíróság a vádiratot, amelyben megrökönyödéssel értesültem arról, hogy az O. János és társai büntetőügyből a TÁRSAI maradtak. Nehéz volt elhinni, hogy II. rendű vádlott lettem.

A vádirat első pontja vonatkozik rám, amelyben különböző cégek által O. Jánosnak visszaosztott pénzek egy részéről a vádirat – az egyes alpontoknál – mindenhol azt tartalmazza, hogy „az 50 %-os megállapodás alapján III. rendű vádlott (N. Dénes) közvetítésével II. rendű vádlott (Fapál) is a fele összeg erejéig” részesült. A cégeket és az ott felsorolt személyeket nem ismerem, nem tudom milyen tevékenységet végeztek. Az ügyészség azonban számol és a gyanúsításban közölt 22 millió forint helyett a vádiratban 20,6 millió forinttal terheltek meg úgy, hogy az egyes alvádpontokkal – a 12 millió forintos kivételével – meg sem gyanúsítottak.

A 12 millió forintról szóló gyanúsítás a vádiratban alapjaiban megváltozott. A 12 millió forintnak – más alvádpontokkal szemben – nincs eredete! Már nem a HM Zrínyi Kht.-tól származik a pénz, hanem az 50 %-os megállapodás alapján – pontosan meg nem állapítható időpontban került átadásra – és a pénzt pontosan meg nem állapítható arányokban O. János tanú, L. Attila I. r. vádlott és N. Dénes III. r. vádlott gyűjtötték össze. A többi O. János vallomásával egyezően lett leírva, az ügyészség a híradókból megismert viszkis doboz helyett a piros színű italos doboz kifejezést alkalmazta. A vádirat ezen része ott fejeződik be, hogy az irodámból kilépek.
Mindössze ez a tíz sor tartalmaz érdemi vádat rám nézve a 48 oldalas vádiratból.

A vádirat tehát mellőzi Juhász Ferenc honvédelmi miniszterre O. János által tett – egyébként valótlan – állítást, hogy én a pénz egy harmadát neki vittem volna. A vádirat nem foglalkozik O. János valótlan vallomásának azzal a részével sem, hogy a pénz Juhász miniszter, Zámbori kabinetfőnök és én közöttem szétosztásra került volna.
A vád leegyszerűsítve a következőket jelenti:

1. Más személy több alkalommal pénzt vett át a nevemben vagy rám hivatkozva (feltéve, hogy ez igaz O. János állítása szerint.)
2. 2006 év elején, egyébként ismeretlen időpontban, ismeretlen eredetű pénzt vettem át, amelynek egy harmadát, kb. 4 millió forintot egy piros italtartó dobozba, majd italos tasakba tettem és kiléptem vele az ajtón.

Azaz nincs meg, hogy mikor, honnan származó pénzt vettem volna át. Ez körülbelül olyan, amikor valaki emberölésről tesz vallomást, de nincs meg az elkövetés időpontja, helyszíne és nincs meg a meggyilkolt sem. Ez a vád felháborító és szégyen minden joghoz értő ember számára. A bíróság majd megállapítja, hogy a II. r. vádlott ismeretlen időpontban, ismeretlen eredetű pénzt vett át O. Jánostól, annak egy harmadát, 4 millió forintot kivett a borítékból, bele tette egy piros italos dobozba és tasakba, majd kilépett az ajtón?

Ez vicc? – kérdeztem magamtól, amikor elolvastam a vádat. Persze a választ is tudom. Sajnos nem vicc.

A legfelháborítóbb az, hogy a vádirat szerint „a bűnszervezet tevékenységét a közigazgatási államtitkár közjogi tisztséget viselő II. r. vádlott tudomására hozták, aki a bűnszervezet aktív tagjává vált az által, hogy ő is részesedést kért a bűncselekmények során megszerzett pénzekből, leplezte magas szinten a vádlottak korrupciós cselekményeit III. r. vádlott közreműködésével”.

Nem kértem, és nem is kaptam semmiféle részesedést. Senki nem hozott tudomásomra semmit. Erre vonatkozó adat nincs az iratanyagban. Nem lepleztem senki tevékenységét, munkakörömből eredően ezt nem is tehettem volna meg. A közigazgatási államtitkár bármilyen szakmai üggyel a felterjesztési rendnek megfelelően – döntés előtt – találkozik. Sőt, vallomásomban is részletesen kifejtettem, hogy a katonai titkosszolgálat jelentései alapján minden utasítást végrehajtottam, a befolyással üzérkedéshez hasonló ügyek ellen mindenkor felléptem.

Ez persze mind nem számított. Jogászként sok büntetőügyet láttam már, de az enyémhez hasonlót egyet sem. Egy olyan ügybe csöppentem, ahol az eredeti fővádlott elpárolgott a vádiratból, miközben én az ő vallomása alapján beleíródtam a történetbe.

Ha beírjuk a Google keresőbe a Fapál és a lakás szavakat, 39 ezer találatot kapunk. Ennyiszer írták le Budai Gyula állítását, amely szerint csalárd módon, maffiaszerű eszközökkel jutottam szolgálati lakáshoz a Honvédelmi Minisztériumon keresztül. Egy gyilkossági ügynek rendszerint kisebb visszhangja van. A témával jóval többet foglalkozott a sajtó, mint magával vádiratban is szereplő vesztegetési történettel. Ha megkérdeznénk egy átlagos újságolvasó embert, mit tud rólam, valószínűleg azt mondaná, hogy én vagyok az a volt államtitkár, akinek lakásbotránya van. Valószínűleg éppen ez volt a cél: a jól érthető és könnyen elmesélhető lakásüggyel igazolni a romlottságomat, hogy a másik, bonyolult ügyben is hihető legyen a bűnösségem.

Budai Gyula maffiaszerű ingatlanszerzésemről beszél Országgyűlés honvédelmi és rendészeti bizottsága albizottságának ülésén (fotó: Metropol)

1988-ban katonatisztként 73 négyzetméteres szolgálati lakást kaptam Kőbányán, ahová akkori feleségemmel és két gyermekkel költöztünk be. 1998-ban a lakóépületet a honvédség elidegenítésre jelölte ki. A szolgálati lakást feleségem nevére vásároltuk meg részletfizetés mellett. Válásom után a lakásból elköltöztem. A lakás jelenleg is volt feleségem tulajdonában van.

2000-ben telket vettem Táborfalván 200.000-Ft.-ért és családi ház építésébe fogtam. A honvédségtől 2001-ben 3.000.000-Ft. munkáltatói kölcsönt kaptam. A 6/1994. (IV. 30.) HM rendelet 164. §-a alapján – 20 év szolgálati viszony után – 250.000-Ft. engedmény illetett meg. Így 30 évre 2.750.000-Ft.-ot kellett havi részletekben visszafizetni.

A családi házat 2002-re felépítettük, illetve azóta is folyamatosan építjük, mindig teszünk valamit hozzá. Akinek van családi háza, az tudja, miről beszélek.

2004-ben a HM közigazgatási államtitkárává neveztek ki, ám honvédségi szolgálati viszonyom megmaradt, csak rendelkezési állományába kerültem. A munkahelyemre történő napi ingázás (Táborfalva – Budapest belváros és vissza) elég sok időt emésztett fel. 2005. februárjában kérelmeztem, hogy a honvédelmi miniszter a 6/1994. (IV. 30.) HM rendelet 8. §-a alapján mentesítsen a szolgálati lakáshoz jutást kizáró ok alól, mert 16 évvel korábban már  kaptam szolgálati lakást.  Egyidejűleg a hárommilliós munkáltatói kölcsönt – engedményestül – a honvédségnek egészében visszafizettem.

A honvédelmi miniszter a 6/1994. (IV. 30.) HM rendelet 8. § (3) bekezdésében biztosított jogkörénél fogva felmentett a HM rendelkezésű lakáshoz jutást korlátozó jogszabályi rendelkezések hatálya alól, azzal, hogy számomra határozatlan időtartamra juttatható HM rendelkezésű lakás.

A HM Központi Lakásbizottság vezetője 2005. májusában értesített, hogy a HM Központi Lakásbizottság tartalék kerete terhére bérleti jogviszonyba felajánlotta a XIV. kerületben található, állami tulajdonú, 4,5 szobás, összkomfortos, 146 négyzetméter alapterületű társasházi lakást. A felajánlást elfogadtam, bérleti szerződést kötöttünk, majd második feleségemmel, valamint két gyermekemmel a lakásba beköltöztünk.

A 2006-os választások előtt szolgálati viszonyom megszűnt, szolgálati nyugállományba vonultam, mivel olyan magas szolgálati beosztást töltöttem be a HM-nél, hogy megfelelő katonatiszti beosztást részemre felajánlani nem tudtak volna. A szolgálati nyugállományba vonult személyek esetében a honvédség a szolgálati lakással már nem rendelkezhet, azonban a nyugállományba vonulás a lakásbérleti jogviszonyt nem érinti.

A vontakozó HM rendelet alapján a szolgálati lakásokat fő szabály szerint a szerzéstől számított 10 év elteltével lehet elidegeníteni, azonban a honvédelmi miniszter e szabálytól kellően megalapozott vagyongazdálkodási és lakásgazdálkodási érdek esetében eltekinthet, és a lakóépületet (lakás) értékesítésre kijelölhet.

2006. május hónapban lakóépület elidegenítésre kijelölési iránti kérelmet írtam a honvédelmi miniszternek, amelyről a miniszter a 6/1994. (IV. 30.) HM rendelet 97. § (2) bekezdés alapján  döntést hozott, és a lakást elidegenítésre kijelölte.

A HM ingatlankezelési Hivatala ezt követően ajánlatot közölt velem, az alábbiak szerint:

1./ A lakás megvásárlása
A lakás forgalmi értéke 65.253.000-Ft. (hivatalos értékbecslés szerinti ár)
30.000.0000-Ft felett a jogszabály szerinti vételár 15.375.000-Ft, valamint a 30.000.000-Ft. feletti rész 80 %-a.
A szolgálati jogviszonyomra tekintettel 15 % engedmény illetett meg.
A vételár egyösszegű  megfizetése esetén további 40 %-os árengedmény illet meg.
Fizetendő összeg: 22.224.474-Ft.

2./ Részletvétel:
Ha részletre vásároljuk meg akkor havonta 185.295-Ft.-ot kellett volna fizetni.

3./ Ha úgy döntünk, hogy nem vásároljuk meg:
Dönthettünk volna úgy is, hogy nem vásároljuk meg a lakást. Ekkor a bérleti jogviszony fenn marad. A HM rendelet szerinti lakbért fizetem és  az összes egyéb járulékos költséget a HM lakásgazdálkodási szerve fizeti a társasháznak.

Úgy döntöttünk, hogy a legoptimálisabb megoldás az egyösszegű vásárlás, ezért a lakást megvettük feleségem és az én nevemre.

Ez tehát „maffiaszerű ingatlanszerzésem” története. A fentiekből látszik, hogy a jogszabályok maradéktalan betartása mellett jutottam a lakásomhoz. Az én érdekemben semmilyen csalárdság vagy akár kivételezés nem történt.

Tény, hogy a HM ingatlankezelési Hivatala egy lakást 65 millió forintos lakást vett meg, amelyhez én jóval olcsóbban jutottam. Hozzám hasonlóan a piaci árnál sokkal olcsóbban vásárolhatta meg szolgálati lakását számos egykori katonatiszt, honvédségi vagy minisztériumi vezető. De nemcsak a honvédelmi tárcánál volt ez általános gyakorlat évtizedeken át. Hasonló feltételek mellett adták el más tárcák is a szolgálati lakásaikat.  Elítélendő ez a gyakorlat? Lehet, hiszen a legtöbb ember nem juthat így lakáshoz. De hogy bűncselekmény lenne? Akkor velem együtt bűnöző több, a mostani kormány alatt kinevezett vezető tisztségviselő, köztük Budai Gyula is.

A  megfélemlítésnek világos célja van. Húzd meg magad, és ne védekezz, mert nálunk a hatalom és megint elvihetünk. Az emberek befolyásolására a jobboldali médiumok összehangolt kommunikációs akciókat hajtottak végre Budai Gyula leszámolási kormánybiztos vezetésével. Volt úgy, hogy 3 hétig egyfolytában, minden nap. Volt ebben sukorói földügylet, jogszerű, de erkölcstelen szolgálati lakás megvásárlása, nagykorú gyermekeim lakásvásárlásának százmilliókért történő képtelen vádja, ügyvédi megbízásaim teljesítésének megkérdőjelezése, na meg persze a viszkisdobozos történet.

A viszkisdoboz története a HírTV egy egész estés műsorában jelent meg először

A jobboldali médiumok nem hagytak békén minket, pesti lakásunk előtt a HírTv gyakran tanyázott, emiatt sokszor nem tudtunk hazamenni, vagy ha otthon voltunk, a kaputelefont bőgették. Amikor azonban nagykorú gyermekeimet is kikezdte a HírTv és Budai Gyula kormánybiztos, elszakadt nálam a húr. Arra az elmúlt 20 évben nem találtam példát, hogy valaha volt vagy jelenlegi közszereplő gyermekeit is mocskolják. Elképedve néztem a HírTv-n, hogy gyermekeim átlagos lakása helyett a szomszédos házat mutatják, a budai hegyekre néző kilátást ecsetelik, és egy lelkes ingatlan szakértő „penthouse-típusú” lakásokról beszél 800 ezer forintos négyzetméteráron. Megszólalt Budai Gyula is és „százmilliókért” történő lakásvásárlásról beszélt. Nagylányom éppen államvizsgáira készült és tanulás helyett inkább kikészült. Az állandó zaklatás miatt a rendőrséget is kihívta, de mire kiértek, a stáb összepakolt és elment. Kiadtam egy sajtóközleményt és megkértem a sajtó munkatársait, hogy gyermekeim állandó zaklatását fejezzék be. Persze csak a HírTv és a “közszolgálati” médiumok munkatársaira gondoltam.

A Heti Válaszban veszélyes bűnbanda tagjaként ábrázoltak: a cikk miatt pert indítottam.

Nyilatkozatomat követően sem igazán sikerült a hazugságok terjesztésének leállítása, ezért úgy döntöttem, hogy korábbi álláspontomat elvetem és ezentúl minden hazug állításra perrel fogok válaszolni. Sajtó-helyreigazításai pert indítottam a Magyar Nemzet és a Heti Válasz ellen. Elég volt, már így is bánom, hogy nem léptem fel előbb és eltűrtem, hogy lejárassanak.

A sajtóban legalább öt bűnüggyel hoztak összefüggésbe, és gondolom még nem soroltam fel mindent. És mindez a mai napig így folyik. Mindenki meghúzza magát, senki meg nem szólal, mindenki fél. Elvártam volna, hogy egyes emberek megszólaljanak és elmondják véleményüket. Nem történt meg. Azt hiszik, ha meghúzzák magukat, nem kerül rájuk is sor. Tévednek. Mindenkit levadásznak, kíméletlenül. Azt tanultam és tanítottam, hogy a demokráciában nem szabad félni. Most nem tudom, mit mondhatnék hallgatóimnak.

Hamar kiderült, hogy ki az igaz barát. Azok meg is maradtak, a többiekért, akik nem vették fel a telefont, vagy nem kerestek, nem ejtettem könnyet. Levélben köszöntem meg a Budapesti Fegyház és Börtön parancsnokának a bv intézet személyzetének emberséges bánásmódját.

Miközben élveztük egymás közelségét a szeretteimmel, lassacskán furcsa dolgokra lettünk figyelmesek. Megszaporodtak – télvíz idején – az unatkozó, autójukban üldögélő emberek a lakásunk előtt. Budapesti lakásunkat egy alkalommal ízekre szedték. Legalább gumikesztyűt húztak volna a kezükre! Mindenhol nyomaikat találtuk.

Sokszor eléggé agresszívan tudomásomra hozták, hogy figyelnek. Összekészítettem börtön-alapfelszerelésemet, és azt a mai napig a kocsimban hurcolom. Ha egyszer elvittek, legközelebb is elvihetnek, teljesen mindegy, milyen indokok alapján.

BV. alapfelszerelésem, amit azóta is a kocsimban tartok.

Nagyapámtól hallottam hasonlókat. Nagyapám kántortanítóként nem értett egyet az egyházi iskolák államosításával. Internálták, majd lakatosként élte le az életét egy szocialista nagyvállalatnál. Emléke erőt ad nekem. Ha ő végig megőrizte a méltóságát, én is képes leszek rá.

2011. január 3-án hajnalban nyílt a zárkám ajtaja, kihallgatásra vittek a katonai ügyészségre. A kihallgatás végén védői indítványra a katonai ügyész szabad lábra helyezett. Nem értettem, és ma sem értem, hogy miért helyeztek előzetes letartóztatásba, és miért engedtek szabadon. De azt hiszem, ezt nem is kell megértenem.

Csontsoványan, sápadtan érkeztem haza, akik nem tudták mi történt, azt gondolhatták, halálos beteg vagyok. Délután már én hoztam el a gyerekeket iskolából és óvodából. Gyermekeim úgy tudták, hogy külföldön dolgozom. Olyan magyarokon segítek ügyvédként, akik nagy bajba kerültek ártatlanul. Talán mások is emlékeznek az Élet szép c. filmre. Abban egy egész koncentrációs tábor játszotta az édesapa által kitalált játékot, hogy gyermeke ne vegye észre a körülötte zajló borzalmat. Ezt tette a feleségem is. Családom, barátaink, a gyerekek pedagógusai „játszottak”. Össznépi összefogás volt annak érdekében, hogy a gyerekek minél kevésbé sérüljenek.

Napokig nem tudtam örülni szabadulásomnak. Egy dolgot megtanultam: a személyi szabadság szeretet nélkül semmit sem ér. Ha szeretnek és szereted a családodat, ha van hited, a legnehezebb, legigaztalanabb helyzetben is kitartasz. Ahogy egyik rabtársam a Venyigén mondta: „az adjon erőt, hogy örökké nem tarthatnak bent”.

Megpróbáltam leírni azt, ami leírhatatlan. Ezt át kell élni, hogy értsd, mit tettek veled. A sors fintora, hogy azért lettem jogász, mert a katonai ügyészségnek dolgoztam az egyik ezred nyomozótisztjeként. Hallgatóként azért jelentkeztem büntetés-végrehajtási speciális kollégiumba, mert börtönlátogatáson is részt vehettünk. Természetesen a Budapesti Fegyházban és Börtönben voltunk. Szerettem az ELTE Állam-és Jogtudományi Karán oktatókat, szinte minden tanáromból híres ember lett. Polt Péter 2010. decemberében megválasztott legfőbb ügyész büntetőeljárás szemináriumvezetőm volt.

Vallását gyakorló római katolikus vagyok. S bár többször szóban és írásban is jeleztem, hogy a lelkiismereti szabadság gyakorlását a katonai ügyész nem korlátozhatja, és szeretnék részt venni bármilyen lelki gyakorlaton, ez a börtönben nagyon nehézkesen ment. Csupán egy – hitem szerinti – római katolikus missziós foglalkozásra sikerült eljutnom szilveszter előtt.

December 23-án nevelőtisztem elvitt a könyvtárba könyvet kölcsönözni, ezzel megkezdődtek az ünnepek. Karácsony előtt a kötelező szent gyónást nem tudtam elvégezni. A karácsonyi Szentmise a börtönben elmaradt, mert a fegyőrök szabadságon voltak, és nem tudták megoldani a kíséretet. Szenteste azonban sikerült a börtönben dolgozó református lelkész által tartott közös imádságon részt vennem, több rabtársammal együtt. Kaptunk diós bejglit, szaloncukrot, naptárt és újságot. Imádkoztunk, énekeltünk. Megértettem, hogy Isten mindenütt ott van. Mindegy, hogy hol vagy, az Atya és a Fiú és a Szentlélek akkor is veled van. Mindegy, hogy a karácsonyfa mellett családod körében vagy szegényes zárkádban vagy-e éppen. Nem vagy egyedül! Zárkám magányában este hat órakor imádkoztam és énekeltem, tudtam, hogy otthon gyertyagyújtás van….

Közös adventi imádság a börtönben, (fotó: református.hu)

A börtönben majdnem elveszítettem hitemet, mert azt gondoltam, hogy Isten akaratából ilyen mélyre nem kerülhetek. Aztán megerősödve hitemben, már minden nap imádkoztam és vártam a szabadítót. Karácsonyra már ki tudtam tenni gyermekeim fényképét a falra anélkül, hogy sírtam volna, ha rájuk nézek. Csak később tudtam meg, hogy plébániai kormányzónk karácsonykor misét tartott értem.

Kislányom rajzát, amit ajándékul készített, és sok erőt meríthettem volna belőle, nem kaphattam meg csak hazaérkezésemet követően. Akik azt hitték, hogy megtörhetnek, tévedtek. Hitem és szeretetem (ezeket soha és senki nem veheti el) megmentett.

Szilveszter előtt a nevelőtisztem elvitt a helyi kisboltba „kiétkezni”. A vásárlás a rabokat havonta egyszer illeti meg. Ott vásárolhattam 15.000-Ft-ért élelmiszert. Azonnal vettem vitamint, tejet, almát és hagymát.  Jobb lett a közérzetem, az étkezésem egy része már rám volt bízva.

Egyre nehezebben viseltem már az egyedüllétet. Kértem az ügyvédemet, hogy lépjen, nem igaz, hogy nem találnak a bv-ben egy olyan embert, aki a cellámba befogadható lenne. Szilveszter éjjel fél kettőig voltam fenn. Nagylányom születésnapját meg kellett várnom akkor is, ha csak lélekben köszönthettem.

A legnagyobb megpróbáltatás az volt, hogy teljesen elzártak a külvilágtól. Csak a védőmmel tarthattam kapcsolatot, a családomról nem tudtam semmit. Minden nap írtam levelet, de nem érkezett válasz. Először szilveszter napján kaptam a családomtól levelet, de akkor rögtön 14 db-ot. Visszatartották őket, nyilván a pszichológiai hadviselés részeként. Hátha megtörök, hátha elfogadom a vádiratban felsorolt hazugságokat.

Feleségemnek minden nap írtam levelet, de azokat is csak a szabadulásom után egyszerre adták postára.

Egyedül a reggeli egy órás séta (egyedül vagy a katonai biztonsági hivatallal korábban kapcsolatban álló rabbal) és az ügyvédi beszélő jelentette a kapcsolatot a külvilággal, máskor és mással nem beszélhettem. Már annak is örültem, ha az őrök váltáskor bejöttek és jelenthettem nekik. Iszonyúan szenvedtem az egyedülléttől.

Börtönigazolványom a Gyűjtőben. 2010. december

Lelkileg és testileg is a legmegterhelőbb volt a kihallgatásra szállítás. Reggel 5-kor ki kellett menni a zárkádból egy másik zárkába. Beültettek – természetesen mindig és mindenhol elkülönítve a többiektől – egy rabomobilba és bevittek a Markó utcába. Ott a már említett „száraz hugyozóban” órákon keresztül várakoztattak, onnan átszállítottak a Gyorskocsi utcába. Ott megint egy másfél négyzetméteres lukba tettek, megint várakozás és onnan vittek át kihallgatásra. Visszafelé ugyanezen az úton jutottam a cellámba késő délutánra. Ilyen napokon egy hideg csomagot adtak, de nem tudtam enni. WC-re sem mentem. Kibírtam. Azt lelkileg nehezebben viseltem, amikor láttam kinyomtatott fényképemet személyes őrzőm kezében. Úgy vigyáztak rám, mintha rablógyilkos lettem volna. Volt, hogy két puskás ember vitt talpig bilincsben.

Nevelőtisztem rendes ember volt, elvitt a könyvtárba, így legalább tudtam olvasni.

Megtaláltam a legmelegebb helyet a zárkában és a kabátommal eltorlaszoltam azokat a réseket, ahonnan a hideg jött. Napközben nem mertem aludni, mert így is alvászavaros lettem és gyógyszert csak orvos írhatott fel. Nem mentem orvoshoz. A fegyőrök emberségesen bántak velem, nem bántottak, és hálás szívvel gondolok azokra, akik esténként megengedték nekem, hogy egy lavór meleg vizet kapjak. A lavór víz életmentő volt számomra. Abban mosakodtam tetőtől talpig, utána a ruháimat is kimostam benne, majd harmadjára a meleg vízzel a zárkát is felmostam. Általában mindig forró vizet hoztam, mert párolgása melegítette a zárkát.

December 22. napjára „fullon” voltam – kaptam feleségemtől tisztasági és élelmiszer csomagot, és aminek a teljes elszigeteltség után legjobban örültem, sikerült bejuttatnia televíziót is. Később mesélte el, hogy milyen nehezen ment. Hányszor és hogyan ütközött akadályokba. Így néztem az ünnepek elébe.

A börtönben különféle hatások értek: volt, aki azt mondta, hogy gyanúsítás szerint kell vallomást tennem magamra és másra is, és akkor kikerülhetek. Volt, aki arról igyekezett meggyőzni, hogy Szekeres Imre szocialista politikusra kellene vallomást tennem. A legdurvább az volt, amikor az egyik séta alkalmával egy elítélt tudomásomra hozta az ablakon kikiabálva, hogy volt olyan cellatársa, akinek azért kellett előzetes letartóztatásban hosszú hónapokat eltöltenie, mert rám kellett volna vallomást tennie.

A szembesítésig azt sem tudtam, hogy igazán mivel gyanúsítanak. Abban biztos voltam, hogy a folyamatban lévő büntetőeljárásnak előzetes letartóztatásomhoz semmi köze nem volt. Ezt a mai napig is vallom. Egyesek szerint a Honvédszakszervezethez való esetleges visszatérésem miatt kellett előzetesben kerülnöm. Mások szerint azért, hogy a bűnösség látszatát lehessen kelteni.

Egészen december 16-áig, a szembesítésig fogalmam sem volt arról, hogy ki illetett ilyen súlyos vádakkal. A folyosón várakoztam talpig bilincsben egy fogolykísérővel, amikor megjelent O. János dandártábornok. O. János odajött hozzám, bocsánatot kért, majd elment. Még akkor sem igazán fogtam fel, hogy mi fog történni. O. János – akkor még ezredesről – csak emlékeim voltak. Róla nem olvastam titkosszolgálati jelentéseket, mindig udvarias, kifogástalan magaviseletű és modorú főtiszt volt.

O. János dandártábornok, gyanúsított a szembesítésen az alábbiakat állította: 2004. év végén vagy 2005 elején O. János dandártábornok L. Attila dandártábornok jelenlétében arra kérte N. Dénes polgári személyt, hogy vegye fel velem a kapcsolatot, szerezzen támogatást, és nem lesznek hálátlanok. O. János szerint N. Dénes polgári személy 2 hét múlva találkozott vele és közölte, hogy a támogatás rendben van, de 50 %-ot kérek vissza.

Fapál: „Oláh János, szemedbe mondom, hogy én nekem nem volt olyan megállapodásom N. Dénessel, de mással sem, hogy rajta keresztül pénzt kérjek vissza, nem is keresett meg engem ilyen kéréssel. Nem volt arról tudomásom, hogy te N. Dénessel miben állapodtál meg.

O. János: 2005 elejét követő 5-6 hónappal Tápiószecsőn (majd később Táborfalvára módosította) volt egy találkozó egy szórakozóhelyen O. János, L. Attila és N. Dénes részvételével, amin én is részt vettem és pénzről volt szó. O. János azt állította, hogy én keveselltem a pénzt, amit kaptam tőlük – ezt közvetlenül L. Attila dandártábornoknak mondtam, úgy fogalmaztam szerinte, hogy nem ezt ígérte. A havi-kéthavi pénzvisszaosztásos rendszer 2005. év elejétől 2006 nyár végéig volt.

Vallomásomban kifejtettem, hogy ilyen találkozóra nem került sor sem Tápiószecsőn sem Táborfalván. Elmondtam, hogy Táborfalva egy katonai helyőrség, amit egy HM protokollnál dolgozó tisztnek ismernie kell, ráadásul O. János gyanúsított több alkalommal volt Táborfalván, de akkor szolgálati feladatokat hajtott végre. Ráadásul családommal Táborfalván laktunk akkor még teljes egészében, napi bejáró voltam munkahelyemre (még nem kaptam meg a szolgálati lakásomat). Elég nehéz tehát azt állítani, hogy nem lehettem Táborfalván az O. János által állított időszakban. Ördögien kitervelt vallomás.

Megjegyzem O. János 2010. május 26. napján tett vallomásában még nem 2006 első felére, hanem 2006 második felére tette a tápiószecsői vagy táborfalvai „találkozót”. A katonai ügyész egyébként erre a momentumra nem kérdezett rá a szembesítésen, valamint arra sem, ami a „pénz keveslésére” vonatkozott. Megjegyzem, nem is tudtam volna rá mit mondani. Azt hiszem, a „találkozó” beiktatására azért volt szükség, hogy a bűnszervezetet büntetőjogi értelemben megalapozzák, elvégre nagyon nehezen hihető az O. János által leírt „üzengetéses” összeesküvés.

Látható az is, hogy O. János a „pénz keveslése” tekintetében is másképp emlékszik utolsó vallomásában:

O. János utolsó vallomása (2011. január 14.): „Arra emlékszem, hogy 2005. év első felében N. Dénes mondta nekem, hogy az államtitkár kevesli L. Attila dandártábornok tevékenységét, kevesli a pénzt.”

O. János a szembesítésen: 2006. év elején N. Dénes nem ért rá, ezért N. Dénes megkérte O. János dandártábornokot, hogy a pénzt vigye el nekem, és adja át az irodámban. Közösen összerakott pénzről volt szó, annyi biztos, hogy 12 millió forint volt – mondta O. János. O. János dandártábornok az állította, hogy a pénzt egy borítékban behozta az irodámba és átadta nekem. O. János szerint a borítékból kivettem annak egyharmadát, egy piros színű italos dobozba (korábbi vallomása szerint viszkis dobozba) raktam, majd italos tasakba helyeztem, és azt mondtam, hogy a főnök már nagyon várja, siet. O. János kifejtette, hogy a „főnök” alatt Juhász Ferenc honvédelmi minisztert kellett érteni. O. János szerint 5-8 perc elteltével értem vissza az irodámba, a maradék pénzt nem osztottam szét, az ott maradt az irodámban, nem emlékszik mi lett vele.

Fapál: „Én ennek megfelelően nem is kaptam sem N. Dénestől, sem pedig tőled, de mástól sem olyan pénzt, mint amiről te az előbb beszéltél. Mivel nem kaptam tőled pénzt, így nyilvánvalóan másnak sem adhattam tovább.”

Elképzelhető, hogy ha valaki „nem ér rá”, ezért mást kér meg, hogy adjon át olyan pénzösszeget, amely bűncselekményből származhat és az érintett még át is veszi? A szigorúan őrzött irodájában? Majd kimegy a pénz egy részével, ráadásul közli, hogy kinek viszi a pénz egy részét? Közben meg ott hagyja egyedül a pénzt hozó embert az irodájában a többi pénzzel az asztalon? Ezek nem normális dolgok, ésszerű választ nem is lehet rá adni.

A Honvédelmi Minisztérium épülete, a szobámat is szigorúan védték. (fotó: Index)

Megjegyzem: alapvető titokvédelmi szabály volt, hogy az irodámban egyedül senki nem tartózkodhatott. Ha tárgyaltam és kimentem az irodámból – mert pl. a miniszter hivatott – akkor az illetőnek távoznia kellett az előtérbe vagy az államtitkári váróba. Vallomásomban azt is előadtam, hogy a honvédelmi miniszter soha nem fogadott el semmilyen ajándékot, még egy üveg viszkit sem. Névnapján, születésnapján – szóban vagy sms-ben – csak köszönteni lehetett.

O. János dandártábornok szerint N. Dénes mondta O. Jánosnak, hogy nem az összes pénz az enyém, hanem háromfelé osztom, kap belőle a főnök és Misi is. O. János szerint a „főnök” Juhász Ferenc honvédelmi miniszter, a „Misi” pedig Zámbori Mihály kabinetfőnök.

O. János korábban mást mondott, még nekem tulajdonította a fentieket:

O. János vallomása (2010. május 10.): „Egyébként egyik alkalommal még 12 millió forint átadása előtt, amikor én és N. Dénes és Dr. Fapál László államtitkár voltunk jelen egy megbeszélésen, már említette nekem Dr. Fapál, hogy háromfelé osztja az 50%-ot amit kap, abból kap a honvédelmi miniszter, azaz Juhász Ferenc, ő és Zámbori Mihály kabinetfőnök.”

Amit mond, az szemenszedett hazugság, ilyet sem O. Jánosnak, sem másnak nem mondtam. A szembesítésen a következőket adtam elő:

„Oláh János, szemedbe mondom, hogy én nekem nem volt olyan megállapodásom N. Dénessel, de mással sem, hogy rajta keresztül pénzt kérjek vissza, nem is keresett meg engem ilyen kéréssel. Nem volt arról tudomásom, hogy te N. Dénessel miben állapodtál meg. Én ennek megfelelően nem is kaptam sem N. Dénestől, sem pedig tőled, de mástól sem olyan pénzt, mint amiről te az előbb beszéltél. Mivel nem kaptam tőled pénzt, így nyilvánvalóan másnak sem adhattam tovább.”

Visszafelé, a zárkám felé émelygett a gyomrom. Azon gondolkodtam, mi késztette O. Jánost a  minden ízében hazug vallomásra. Maga gondolt rá, hogy így mentse a bőrét, esetleg valaki ígért neki valamit, ha a minisztérium vezetőire vall? Nem tudom. Mindenesetre a rám tett terhelő vallomása után néhány nappal szabadlábon távozott a börtönből. Ma már nem is gyanúsítottja az ügynek. Tanúként lesz ott a bírósági tárgyaláson.

2010. december 13-án átszállítottak a Budapesti Fegyház és Börtönbe, amit Gyűjtőnek is szoktak nevezni. A csillag egyik szárnyába kerültem a földszintre, a fogdák mellé. Szemben velem Budaházy volt fogva tartva.

A Gyűjtőben a jobbra lévő cella volt az enyém. (A képet az interneten találtam, de nem emlékszem mikor és hol.)

Kint mínusz 7 fok volt, a zárkámban fagypont körül volt a hőmérséklet. Nem szoktam méltatlankodni, egész fogva tartásom alatt nem panaszkodtam, de ez „kicsit erős” volt. Aznap pszichológushoz vittek, ami jól jött, mert neki legalább elmondhattam, hogy milyen hideg van a zárkában. Másnap jött a nevelőtiszt és az ablakokat szivaccsal leszigetelték. Így is hetekbe telt, amíg felmelegedett. Aki látta A tanú című filmet, képet kaphat arról, hogy milyen zárkában voltam, azzal a különbséggel, hogy a hideg vizes csap mellett egy WC is biztosította a XXI. századi kényelmet a zárkában.

Sokan nem tudják, hogy az előzetes letartóztatást fegyház (tehát a legszigorúbb) fokozatban kell végrehajtani. Vagyis az egy órás séta kivételével az ember egész nap bezárva egy cellában ül és örül, ha társai vannak, akikkel lehet beszélgetni. Nekem nem volt ilyen szerencsém. Mindvégig magánzárkában tartottak.

Ehhez hasonló zárkákban töltik napjaikat az előzetes letartóztatottak. (fotó: nol.hu)

Mivel túl nagy étvágyam nem volt, annyira lefogytam, hogy reggelente a sétára is nehezem vánszorogtam ki, ezért elhatároztam, hogy akkor is enni fogok, ha nem is vagyok éhes. Bármit, amit adtak, elkezdtem megenni. Soha nem tudtam megállapítani, hogy a leves miből készült, de legalább meleg volt. A fehérjebevitelt szárnyas húskrém biztosította. A fogva tartásom alatt kétszer volt alma, egy alkalommal pedig narancs. Ennek nagyon örültem, mert a beküldött vitamint elkobozták.

A börtönben lemondtam önkormányzati képviselői mandátumomról a faluban, ahol élek. Nem akartam nehéz helyzetbe hozni a testületet, s emellett azt gondoltam, ha valakit váddal illetnek, az nem képviselheti választóit mindaddig, amíg nem tisztázta magát.

Régebben, amikor a temetőbe mentem hozzátartozóim sírjához a Maglódi úton, kezdetben nem értettem, hogy mit csinál az a sok, bőszen mutogató ember az út szélén. Most megízlelhettem belülről is az előzetes ház életét. Egy négy személyes cellába kerültem. Velem együtt megtelt a cella befogadóképessége.

A cellából az utcára lehetett kilátni. Emeletes katonai ágyak szolgáltak alvásra. Egy hideg-meleg vizes csap és egy WC dobta fel a zárka sivárságát. Meleg víz – takarékossági okokból – csak reggel és este volt. Fürdés, hetente egyszer. A társaimnak semmilyük nem volt némi dohány kivételével. Bedobtam a közösbe azt a másfél doboz cigarettát, ami még megmaradt. Sokat beszélgettünk, segítettek eligazodni a büntetés-végrehajtási intézet írott és íratlan szabályaiban, elláttak tanácsokkal. Délelőttönként sétára lehetett menni a tetőre. Cellatársaim tanácsára a szintes közös sétákon adócsalónak adtam ki magam, hogy ne bántsanak. Szép volt a város ilyen magasból. Végre mozoghattam.

Majdnem mindig látni a rabok hozzátartozóit a Venyige utcai börtön előtt. (fotó: origo)

A héten egy kihallgatás alkalmával találkozhattam először feleségemmel pár percre. Végre lett órám és szemüvegem. A kapcsolattartói papíromat az ügyvédem íratta alá feleségemmel, így már csomagot is fogadhattam. Szerencsére a szombati nap munkanap volt, így megérkezett a csomagom. Vasárnap már nem mehettem sétálni, mert szóltak, hogy megjelent a hír a médiumokban előzetes letartóztatásomról. Még aznap összecsomagoltattak velem, aztán mégis úgy döntött valaki, hogy csak hétfőn szállítanak át egy másik büntetés-végrehajtási intézetbe. A csomagom felét „társaimnál” hagytam, nekik is szükségük volt rá, s én reménykedhettem a következő csomagban, mivel másik bv intézetbe mentem, míg számukra senki nem küldött semmit.

Másnap beindult az élet. Reggeli, ebéd, vacsora. Nem tudtam enni és aludni. Reggelente egy óra séta egy zárt helyen, egyedül. El nem tudtam képzelni, hogy Magyarországon még vannak olyan helyek, amelyek az 50-es évek óta nem változtak.

2010. december 5-én, vasárnap délután az előzetes letartóztatás tárgyalására vittek a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa nyomozási bírója elé. A katonai ügyész szökésről, elrejtőzésről, meg bizonyítékok eltüntetéséről beszélt. Azt hittem, van jelentősége annak, amit mondok. Nem volt. A nyomozási bíró elrendelte előzetes letartóztatásomat 30 napra. Az ügyészi indítványnak a szökésre és elrejtőzésre vonatkozó részét a bíró nem fogadta el. Azt már magam sem értettem, hogy milyen bizonyítékokat tüntethettem volna el, és kivel beszélhettem volna össze.

Ha bűnös lennék, akkor ezeket már régen megtehettem volna, hiszen a büntetőeljárásról a jól értesült Magyar Nemzet január óta beszámolt, sőt vallomásokat hozott nyilvánosságra. Fellebbezést jelentettem be a végzés ellen. A katonai ügyész a kapcsolattartást korlátozta: levelezés csak rajta keresztül volt lehetséges, telefonon csak a védővel lehetett beszélni, feleségemmel személyesen csak a katonai ügyészségen az ügyész jelenlétében szabadott találkozni. Az egy hónap alatt kétszer kaptunk 10 percet.

2010. december 6-án készített börtönigazolványom

Átszállítottak a Nagy Ignác utcába, ahol a büntetés-végrehajtás átvett a rendőrségtől. Egy három személyes zárkába kerültem, ahol meleg volt, meg lehetett mosakodni és volt WC is. A fogda után Kánaánnak tűnt. Végre nagykabát nélkül aludhattam. Egy estét tartott az ottani tartózkodásom. 2010. december 6-án reggel kilenckor levittek az elosztó helyre és beraktak egy egyszer egy méteres lukba. A szakzsargon „száraz hugyozónak” nevezi az ilyen helyeket.  Késő délután jöttek értem és átvittek a Kőbányán található Venyige utcai előzetes házba. Már este volt, amikor elfoglalhattam újabb „otthonomat”.

Szombaton nagynéném temetésére kellett volna mennünk. Vasárnap legkisebb gyermekem  6. születésnapjára hívtuk össze a vendégséget. A Gyorskocsi utcai fogdában két és fél napot kellett eltöltenem.

A Gyorskocsi utcai látkép, fotó: Panoramio

A zárkában egyedül voltam, két priccs és egy kettős rendeltetésű hideg vizes csap társaságában. Ihattam és elvégezhettem kisebb testi szükségleteimet. WC csak a folyosón állt rendelkezésre, mindenki azt használta. Az ablakon gyenge fény szűrődött be, mert kívülről plexi lappal volt lefedve. Elvesztettem az időérzékemet, mert nem volt nálam óra. Olvasnivalóként a Helsinki Bizottság ősrégi – egyébként hiányos – kiadványa szolgált.

Feleségemnek sikerült bejuttatnia tisztálkodó felszerelést és néhány doboz cigarettát. Estefelé lehetett, amikor a feleségem által megbízott ügyvéd megérkezett. Beszélgettünk, sem ő sem én nem tudtam miért vagyok ott. Fáztam. Később tudtam meg, hogy a meleg holmik egy részét, amelyeket a feleségem összekapkodott, nem engedték be. Azt mondták neki, hogy nem lesz rájuk szükségem, mert fent, a zárka részen meleg van. De én csak vacogtam, pedig minden ruhám rajtam volt éjjel és nappal is. Hiányzott a szemüvegem is, de azt még sokáig nélkülöznöm kellett.

A Budapesti Katonai Ügyészségen az alábbi gyanúsítást közölték velem:

A minősítés: költségvetési szerv önálló intézkedésre jogosult dolgozója által üzletszerűen elkövetett vesztegetés, amelyet a gyanúsítás szerint bűnszervezetben követtem el.

A szereplők:
O. János dandártábornok (HM Rendezvényszervező Hivatal főigazgató helyettes, majd főigazgató, ezredesi rendfokozattal),
L. Attila dandártábornok (HM Védelemgazdasági főosztályvezető),
N. Dénes polgári személy (2005. január – 2005. június között kommunikációs tanácsadó),
Fapál László (HM közigazgatási államtitkár).

Vallomást tett: O. János és Fapál László
Nem tett vallomást: L. Attila és N. Dénes.

O. János gyanúsított 2010. február 24-től őrizetben, majd előzetes letartóztatásban volt.  2010. április 22-én beismerő vallomást tett arról, hogy „az ún. visszaosztott pénzeket az általa állított elkövetői körben szétosztotta”. A gyanúsított a választások második fordulóját követően korábbi vallomását megváltoztatta, és arról beszélt, hogy én és a honvédelmi miniszter is részesedtünk az általa szedett visszaosztási pénzekből. O. János gyanúsított 2010. június 3-án szabadlábra kerül.

Az ügyészség szerinti alapos gyanú I.: (Fapál gyanúsított jegyzőkönyv)

2004. december 10. napja és 2006. június 30. napja közötti időben, mint a Honvédelmi Minisztérium közigazgatási államtitkára, a 2004. év folyamán O. János dandártábornokkal, L. Attila dandártábornokkal és N. Dénes polgári személlyel megállapodtak abban, hogy O. János dandártábornok a HM Rendezvényszervező Hivatallal és más honvédségi tulajdonú közhasznú társasággal szerződésben álló gazdasági társaságoktól az általuk teljesített szolgáltatások ellenértékéből pénzt kér vissza, amelynek felét O. János dandártábornoknak N. Dénes polgári személynek kellett átadnia, amelyet N. Dénes polgári személy nekem továbbított. A gyanúsításban összegszerűen is megjelölték, hogy az ügyészség szerint legalább 22 millió forintot kaptam.

A megállapodás O. János dandártábornok 2010. május 10. napján született vallomása szerint úgy történt, hogy megkeresték N. Dénest, „közöltük vele, hogy azt szeretnénk, hogy egy erősebb szervezetünk legyen. Ő ígéretet tett arra, hogy továbbítja kérésünket Dr. Fapál államtitkár felé. Igazából nem beszéltünk arról, hogy visszaosztási pénz van a háttérben, de szerintem N. Dénes erről tudott, értette, hogy miről van szó. Tehát nem mondtuk el neki, hogy konkrétan mennyi pénzt kapunk a K. Rt.-től és hogy abból Dr. Fapál államtitkár részesedhet. Az esetre rá két héttel ismét találkoztunk, szerintem ugyanígy hármasban, és akkor azt mondta N. Dénes, rendben van, menni fog a dolog. Ekkor én elmondtam N. Dénesnek, hogy milyen tevékenységekből jön vissza pénz és nagyságrendet is mondtam neki. Ő erre azt válaszolta, hogy 50 % -ot kér Dr. Fapál államtitkár a visszaosztási pénzből.”

Engem N. Dénes nem keresett meg ilyen „ajánlattal”, így erre nem tudtam mit nyilatkozni. Ha megkeresett volna, akkor jelentem a miniszternek és egyidejűleg a Katonai Biztonsági Hivatal vezetőjénél a szükséges intézkedések megtételét kezdeményeztem volna.

A pénzátadásról:

A katonai ügyész 2010. október 8-án O. Jánost újabb 12 rendbeli vesztegetéssel gyanúsította meg. O. János észrevételt nem tett.

Egy héttel később hirtelen megváltoztatta vallomását, és  az alábbiakat nyilatkozta: „A velem 2010. október 08. napján közölt gyanúsítással kapcsolatban azt az észrevételt tenném, hogy a gyanúsítás 1, 2, 3, 4, 5, 6, 10 pontjaiban szereplő tényállásokhoz hozzátartozik az is , hogy az ezen gyanúsításokban szereplő pénzek felét a korábban általam említett un. 50 %-os megállapodás alapján dr. Fapál Lászlónak adtuk át elsősorban N. Dénesen keresztül.”

(fotó: Budapesti Katonai Ügyészség, forrás: origo)

A pénzátadásról egy későbbi gyanúsítotti vallomásában (2010. május 10.) azt vallotta, hogy „a pénzt N. Dénesnek adtam át, és ő vitte el Dr. Fapál Lászlónak. Nem egy alkalommal történt a pénzátadás, hanem a másfél év alatt több alkalommal, de N. Dénes azt mondta nekem, hogy átadta a „csomagot”, azaz a pénzt”.

2011. január 14-ei vallomásában így beszél az összegekről: „Azt nem tudom pontosan megmondani, hogy N. Dénes konkrétan mennyi pénzt adott át Dr. Fapál László államtitkárnak, mert ha mondta is az összeget, akkor sem emlékszem rá.”

Érthetetlen, hogy O. János korábbi vallomásaiban pontosan emlékezett mindenre, az összegekre, amelyet szétosztott mások között. Majd valamilyen indíttatásból a választásokat követően „beemelt” engem, illetve a minisztert az egész történetbe, aztán a teljes összeg felét nekem osztja le, majd utolsó vallomásában már nem is emlékszik, hogy milyen összeget adtak át állítólag nekem.

Az ügyészség szerinti alapos gyanú II.: (Fapál gyanúsított jegyzőkönyv)

N. Dénes polgári személy – mivel nem ért rá – O. János dandártábornokot kérte meg, hogy N. Dénes által a HM Zrínyi Kht.-val szerződésben álló különböző gazdasági társaságok által nyújtott szolgáltatások ellenértékéből visszakért, összességében 12 millió forintot vigyen el a részemre. A gyanúsítás szerint O. János dandártábornok N. Dénes polgári személytől a 12 millió forintot átvette, és nekem azt az én irodámban átadta.

Különös figyelmet érdemel, hogy a gyanúsítás – mint fentebb is látható – kizárólag O. János vallomásán alapul, ő azonban soha nem állította, hogy a 12 millió forint a HM Zrínyi Kht.-tól származna. A gyanúsítás szerint a HM Zrínyi Kht.-tól származó 12 millió forintra O. János még utalást sem tett vallomásaiban, és más iratban sem található ilyen állítás. 2010. október  8-án azonban a katonai ügyész tényként közli O. János dandártábornokkal – újabb gyanúsítás keretén belül – hogy „2006. év elején megkérte Önt N. Dénes arra, hogy az általa visszakért és átvett pénzösszeget, 12 millió forintot vigyen el dr. Fapál László államtitkárnak.”

Tehát már a pénz eredete sem tisztázott, illetve a vádhatóság koncepciója szerint annak a HM Zrínyi Kht.-tól kell származnia. Ezért jelenleg is folyik a nyomozást, immár a civil ügyészi szervezet keretén belül, hogy a 12 millió forint „eredetét” megtalálják. Gondolom, világos elv mentén dolgoznak: ha a büntetés szándéka megvan, akkor bizonyíték is előbb-utóbb akad.

Vallomást tettem, amelyben kifejtettem, hogy nem követtem el bűncselekményt, nem állapodtam meg senkivel, hogy különböző gazdasági társaságoktól pénzt kérjünk vissza. Senkitől sem vettem át pénzt.

A gyanúsítás tényállása olyan, ami ellen nehéz védekezni. Olyan, mint amikor például valaki egy másik személyre azt állítja, hogy a kiskorúakhoz vonzódik. Hogyan bizonyítja szerencsétlen, hogy ez nem igaz? A törvény szerint senki sem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására, de az ember nyilvánvalóan megtesz mindent annak érdekében, hogy az alaptalan gyanúsítás ellen védekezzen.

Vallomásomban kifejtettem, hogy közigazgatási államtitkári irodámban történő pénz átvétel teljesen életszerűtlen. Az állami vezetőket a titkosszolgálatok szoros megfigyelés alatt tartották, az irodájuk fel volt szerelve lehallgatásra alkalmas berendezésekkel. A honvédelmi miniszter nemzetbiztonsági védelem alatt álló vezető, akinek személyi védelmét a Köztársasági Őrezred, nemzetbiztonsági védelmét a Katonai Biztonsági Hivatal (KBH) biztosította. A Honvédelmi Minisztérium vezetői zárt részen dolgoztak, külön beléptető rendszer működött és még a folyosókon is kamerák voltak elhelyezve.

Vallomásomban elmondtam azt is, hogy a KBH vezetőjével szoros együttműködésben végeztem a munkámat. Államtitkot tartalmazó jelentéseket kaptam heti rendszerességgel, amely a teljes hivatali szférát (HM és háttérintézmények), illetve az ott dolgozókat érintette. A KBH által kért intézkedéseket mindenkor megtettem. Olyan jelentéseket azonban nem kaptam, amely konkrét személy konkrét ügyében intézkedési kényszert írt volna elő számomra, csak felületes információkat kaptam. Meg voltam győződve arról, hogy a katonai titkosszolgálat megfelelő intézkedéseket tesz az esetlegesen felmerülő ügyek kezelésére. Ezeket az intézkedéseket sem bírálni, sem megkérdőjelezni nem volt jogom. A KBH vezetője a Kormány átruházott hatáskörében a honvédelmi miniszternek tartozott felelősséggel, nem nekem.

Amikor a kihallgatás után elvittek az ügyészségről, zúgott a fejem. Egy számomra ismeretlen, ócska krimibe illő történetet hallottam, azzal a furcsasággal, hogy az egyik főszerepelő én magam voltam.