Az emlékeink összetevői egyféle pillanatfelvételek. Csakhogy azok nem mindig egyformán élesek. Akad közöttük elmosódott, egymást átfedő és sok olyan is, ami térben nehezen betájolható vagy időben kevéssé behatárolható. A képi emlékek felidézésében óhatatlan előnyt élveznek a festőművészek, a képzőművészek és a filmszakma művelői. Hát még a dokumentumfilmek készítői, akik mestersége megköveteli az átfogó előzetes adatgyűjtést, majd a pontos, aprólékos helyszínelést.
Szükséges-e valamilyen különleges képesség ahhoz, hogy valakiből dokumentumfilmes váljék? E kérdés onnan adódott, hogy az egyik interjújában Arthur Rubinsteint megkérdezték, volt-e valamilyen veleszületett adottsága a zongorázáshoz? Válaszképpen a művész felemelte a kisujját: – Látják, ez itt „rendes ujj”, olyan, mint más ember mutatóujja.
Nos, mi tette alkalmassá Fischer Istvánt a dokumentumfilm rendezői és operatőri pályára? Már fiatal korától felfigyelt arra a rendhagyó képességére, hogy ő mindent egy „ütemmel“ mások előtt vesz észre. Ez az adottsága számos tragikomikus jelenetbe sodorta, miután az ötvenhatos forradalomban tanúsított magatartása miatt a kommunista rendszerben kegyvesztett lett. A Leningrádban tanuló diákot haza zavarták Kolozsvárra, és kényszerpályára küldték, gyári munkásnak, a hűtőgépgyárba. Ezt a változást ő maga könnyebben dolgozta fel számos ismerősénél. Fischer elmondásában az ötévi lakatosság fontosabb, jobb iskola volt, többet ért, mint a két főiskolán szerzett diplomái. Derűsen mondja el kegyvesztettségét:
Öt évet húztam le lakatosként. Nem volt rossz öt esztendő. Az uralkodó osztály tagja lettem! Néha felettébb szórakoztató volt szülővárosomban kirúgott, politikailag gyanús alakként létezni. A szórakozást született adottságomnak, a látásomnak köszönhettem. Mind a mai napig, ha ismerős jön szembe bárhol, utcán, színházi előcsarnokban vagy üzletben, én csaknem mindig legalább két, de néha nyolc-tíz másodperccel hamarabb veszem észre, mint ő engem. Akkor Kolozsváron katalógust is csinálhattam volna mindazon kínos fogásokról, trükkökről, melyekkel egyes ismerőseim próbálkoztak azért, hogy ne kelljen szóba állniuk velem, még visszaköszönniük sem. Volt, aki gyorsan elfordult kirakatot nézegetni, vagy a cipőfűzőjét kezdte babrálni, megint más derékszögben menekült át az utca túloldalára.
Később Fischer István mégis felvételizhetett a bukaresti film-operatőri karra, és friss diplomásként – sokak meglepetésére – a dokumentumfilm-stúdióba szegődött. Az élete ott sem volt könnyű. A tehetségét soha be nem mutatott filmekbe ölte. Nagyszerű a film, mekkora tehetség ez a Fischer mondták a vizionáláskor, majd szemrebbenés nélkül nem engedélyezték a forgalmazását. Amikor a bukaresti televízió az 1970-es években beindított magyar adásánál dolgozott, előfordult, hogy Bodor Pál főszerkesztő háromszor is megpróbálta a filmet a román televízió vezetőségével elfogadtatni. Mindannyiszor eredménytelenül. Kíváló, remek! Nem mehet adásba! – mondták a szürke eminenciások, a rendszer elkötelezett cerberusai.
A román televíziónál 1973-ban nagyarányú leépítések mentek végbe, és azok kapcsán kiderült, hogy ő a román televízió egyetlen rendezője, aki nem tagja a Román Kommunista Pártnak. Röviddel később Fischernek sikerült útlevelet szereznie, és bármilyen szintű német nyelvtudás nélkül némethonba ment. Az útravalója néhány ételkonzerv volt és három kilopott dokumentumfilmje. Az utóbbiak révén végül dolgozhatott a saarbrückeni televíziónál, és bírt új életet kezdeni, sikeres szakmai pályát befutni. Összesen harmincöt dokumentumfilmet készített, közöttük portréfilmeket olyan hírességekről, mint André Kertész fényképész, akit a híres fotói között örökített meg New Yorkban, a Nobel-békedíjas Andrei Szaharov magfizikus, szovjet-rendszer egyik legádázabb bírálója, a holokauszt kutató Randolph Braham, a City University professzora, a budapesti Tordai Zádor filozófus, Beryl Cook világhírű angol festűművész, Bodor Ádám erdélyi származású író. Jurij Ljubimovval, a legendás moszkvai Taganka színház igazgató-főrendezőjével Lausanne-ban, Rosztropovics lakásán készített több órás interjút.
Az erdélyi ateista magyar zsidó Fischer István világpolgár. A feleségével német és orosz nyelven értekezik, a magyar nyelvű sajtóban közöl vitacikket és román nyelven készít interjút az örmények egyházfőjével, a katolikosszal – a német televízió számára. Megfordult a pápuák földjén, a nemrég még emberevők körében, Tongán, ahol a nap kezdődik, mivel a sziget közvetlenül a dátumválasztó vonal mögött található, átkocsikázott az orosz hadsereg által a XIX. században épített-, a Kaukázust 2800 méter magas hágóval átszelő úgynevezett Kaukázusi Hadiúton, élt a Balkán „hagyjatok, hogy békén hagyjalak“ mentalitású régióiban, járt az öntörvényű Odesszában és a sokszínű New Yorkban, filmezett a Kalinyingráddá züllesztett Königsbergben és erdélyi szórvány-magyar falvakban, egyaránt otthonosan mozog a bukaresti liberális gondolkodású értelmiségi körökben és a szigorúan precíz-, gyakran humortalan német világban. Ha bárhol bármit lencsevégre akart kapni, abban senki nem akadályozhatta meg. Filmet készített a hírhedt moszkvai „Házról a rakparton“, ahonnan a nagy tisztogatások idején éjszakánként elhurcolták a sztálini korszak vezetőit, és egy trükkel sikerült filmeznie a rettegett Lubjankát, a KGB központi épületét is, a legsötétebb brezsnyevi időkben, amikor erre az épületre még fényképezőgépet sem volt szabad emelni.
Fischer István fenegyerek. Élete nagy szerencséjének érzi, hogy soha semmilyen tagságra, tisztségre, rangra nem vágyott; évek óta hadakozik a vészkorszak hivatásos magyarországi történészeinek úgynevezett hivatalos álláspontjával. Feltehetőleg, emiatt Izraelben sem kedvelik. A Horthy-korszak bemutatásáért tiltakozott ellene „Diplom-Ingineur Ferenc Fiala“, Szálasi Ferenc egykori sajtófőnöke. Másrészt, a romániai szabványnak ellentmondó szemléletével magára haragította a németországi és az annál sokkal nagyobb lélekszámú franciaországi román emigrációt is. Végül, az 1915. évi török-örmény összetűzés jól dokumentált bemutatásáért mind a török mind az örmény fél megneheztelt rá.
Amiben úgyszintén utolérhetetlen Fischer István: minden története lényegített és csattanós. Dokumentumfilmesként jól tudja, hogy a nézőt egyetlen pillanatig sem szabad untatnia. Hasonlóképpen, mindvégig ébren tartja az olvasója figyelmét is.
Hadd idézzem befejezésül Fischer egyik történetét, ami akár egy egész korszak lényegített vázlata lehetne.
[…] 1955-ben Hruscsov és Eisenhower genfi találkozója átmeneti politikai enyhülést hozott. Aláírtak egy szovjet-amerikai kulturális egyezményt is, aminek keretében David Oisztrah vendégszerepelt Amerikában, és Isaac Stern a Szovjetunióban. Mivel mindkettő odesszai zsidó, ebből született a vicc: Az egész szovjet-amerikai kulturális egyezmény úgy szól, hogy te elküldöd nekem a te odesszai zsidódat, én elküldöm neked az én odesszai zsidómat.
Pünkösti Árpád érdeme, hogy úgy rögzítette Fisher mondandóját, a történeteinek stílusát és hangulatát, hogy saját magát szemérmesen kizárta a kötetből. Soha egyetlen kérdését nem írta be, csak a kérdésekre adott válaszokat fűzte koszorúba, és a dicsőséget a hősének utalta át.
Pünkösti Árpád Egyperces Fischerek – A szökött filmes életei (Budapest: Noran Libro, 2011).
*
Koncert kuplerájban
Fischer István eddig nem közölt egypercese
A brezsnyevi idők Szovjetuniójában nem volt könnyű a forgatás. Nem minden német kolléga bírta ki a helyenként igen mostoha körülményeket. Igyekeznem kellett hát elviselhetővé tenni a forgatócsoport életét ezeken a kiszállásokon, melyeken nemcsak rendező, de tolmács és felvételvezető is voltam egyszemélyben. A munka gördülékenységének egyik feltétele az esti, munka utáni sör volt. A fiúk nagyon lelombozódtak, ha az étteremben, vacsoránál hiába kértünk sört; nagyon gyakran nem volt, különösen Gorbacsov alkoholellenes kampányának idején.
Ez volt a helyzet e kampány csúcsán, 1985-ben, Odesszában, a Szovjetunió egyik legnagyobb kikötővárosában. Néhány napig áthidaltuk a dolgot azzal, hogy a hotel valutaboltocskájában, kemény nyugati márkáért kaphattunk dobozos sört. Ám egy szép napon azzal fogadtak, elfogyott. A recepciósok és taxisofőrök voltak a nagyon megnehezített alkoholbeszerzés utolsó szovjet mentsvárai, náluk dugiban mindig lehetett nagy felárral italt szerezni. Ám ők csak vodkával kereskedtek, s egy félliternyi vodka még jobban veszélyeztette volna a másnapi forgatást, mint az esti sör hiánya.
Kínomban a recepciós kislányt kérdeztem meg, adna már egy tippet, hol lehet ebben a városban, bármi áron sörhöz jutni? Menjenek a klubba, ott lesz, válaszolta halkan-bizalmasan, hogy a kollégája ne hallja. Milyen klubba? Hát a tengerész-klubba, válaszolta, innen a második utcában van, könnyen megtalálják. Így is volt: egy nagy, szürke, barátságtalan bejárat mellett tábla jelezte: „Tengerészek Nemzetközi Klubja”. Annál barátságosabb volt azonban a hangulat odabent. Mint kiderült, a hangzatos elnevezés a kikötőváros méretes, állambiztonságilag nyilván kellőképpen ellenőrzött, állami matróz-kupleráját illette. A szépen berendezett nagy teremben állt a bál. Süppedő fotelekben, hangulatvilágítás félhomályában, minden asztalnál alaposan becsípett, hangoskodó férfiak vigadtak, félreérthetetlen kinézetű hölgyek kimondottan testközeli társaságában. Nagy részük finn volt, s mint nemsokára kiderült, még csak nem is matróz. (Részeg finn egyébként mindig rengeteg volt a hatalmas ország minden áldott „Inturiszt”-szállodájában. Tbiliszitől és Szamarkandtól Vilniusig és Kisinyovig, bármelyik városban úgyszólván a hotel-berendezéshez tartoztak. Hazájuk rettenetes alkoholárai elől menekültek tömegesen turistaként a szocializmus hazájába. Józan példányukkal a Szovjetunióban soha, sehol nem találkoztam.)
Szabad asztal nem lévén, a „klub” söntésénél iszogattuk a dobozos sört a német fiúkkal, s hessegettük az erőszakosan ismerkedni kívánó, puccos konzumhölgyek raját. Nagyon rámenősek voltak, s emiatt már-már menni készültünk, amikor meglepő dolog történt. Egy termetes szőke fiatalember hirtelen felmászott egy asztalra és érthetetlen nyelvén valamit hangosan bekiabált a lokálba. Vezényszavára jó tucatnyi férfi azonnal abbahagyta a smárolást, leseperte térdéről-nyakából a rajta függő hölgyet, felpattant és várakozva figyelt az asztalkán állóra. Az pedig beintett nekik, s a kupleráj kellős közepén váratlanul felhangzott Johann Sebastian Bach „Jesu, meine Freude…” kezdetű gyönyörű korálja. Szépen, hibátlanul végigdalolták uniszónóban, a meglepetésében elcsitult közönség pedig illő áhítattal végighallgatta és lelkesen brávózva megtapsolta a produkciót. Ezután a karmester hajlongva megköszönte a tapsokat, majd lemászott az asztalról, s valamennyien folytatták az intenzív foglalkozást a bárhölgyekkel, ott, ahol abbahagyták.
Érdeklődésünkre felvilágosítottak: ez a férfikórus Helsinki városából szervezett, a Finn-Szovjet Baráti Társaság közreműködésével csoportos kirándulást Odesszába. Hogy repertoárjukból miért éppen ez a csodálatos Bach-korál került előadásra a „Nemzetközi Tengerészklubban”, az örök rejtély marad. Netán hirtelen gerjedelmükben kötelességüknek érezték hozzájárulni a kikötői kurvák kultúrszínvonalának emeléséhez?
Nagyon jó volt olvasni a Fischer Istvánról írtakat.
Fischer egypercese pedig nagyon jó, és találó karcolat. Számomra visszaidézte a ‘82-es Lembergben tett egyhetes túristáskodásunk “sörszerző” emlékeit. Ott sem volt sör. Kupleráj sem, de kalandos vállalkozással, eldugott kapualjakból egy-egy hátizsáknyit szereztünk.
Fantasztikusan érdekes életpálya. Remekül megírt könyv!
Mindenkinek csak ajánlani tudom!