Két, ellentétes nézet ütközik egymással. Az egyik szerint több mint hat és fél évtizeddel a második világháború befejezése után indokolatlanul sok szó esik a zsidókat sújtó népirtásról, a Holokausztról. (Elhangzik az is, hogy Holokauszt sosem volt, Auschwitz nem létezett – ám e szélsőséges állításra érdemtelen időt pazarolni.) A másik vélekedés szerint a Holokausztról a jelenben is, a jövőben is beszélni kell, mert a történtek felidézése az egyik útja lehet, hogy hasonló borzalmak ne ismétlődjenek meg. Se zsidókkal, se másokkal. Olyan vita ez, amelyben nincs középút, nincsenek részigazságok. De szólni kell azokról a más vallású Emberekről is (nagy E betűvel!), akik nem hajlandók megbocsátó fátylat borítani a történelemre, akik az igazság önkéntes hírvivői.
Ilyen asszony a Kalocsán élő gimnáziumi tanárnő (jelenleg a város közművelődési intézményének igazgatója), a magyar-történelem szakos dr. Magóné Tóth Gyöngyi, akinek munkásságáról Kálmán Gábor készített “Volt egyszer…” címmel filmet. A Los Angelesben élő rendezőnek, a USC egyetem professzorának alkotása oly módon állít emléket a Bács-Kiskun megyei város elpusztított zsidóságának, hogy közben Magó Gyöngyi arról beszél, miként ébredt rá, hogy Kalocsán is éltek zsidók valaha. A filmet május 8-án bemutatták a budapesti Magyar Filmszemlén, május 9-én pedig levetítették a Los Angeles-i Tolerance Múzeumban. E vetítésen a tanárnő is jelen volt, ugyancsak pedagógus lányával, Mírával – mindketten a Wiesenthal Center vendégeként érkeztek Kaliforniába. A Simon Wiesenthal Center és a Museum of Tolerance évről évre kitüntetéseket ad, az idei Medal of Valor díjat a kalocsai tanárnőnek ítélték, egy másik díjat, a Humanitárius rendet Tom Cruise filmszínész vehette át a Beverly Hills-i Wilshire Szállodában rendezett díszvacsorán. Az eseményen ott volt és beszédet mondott Antonio Villaraigosa Los Angeles-i polgármester, valamint Marvin Hier rabbi, a Wiesenthal Központ alapítója. Jelen volt Bokor Balázs nagykövet, főkonzul is, aki május 8-án a Bel Air-i rezidencia klubházában fogadást adott a film alkotóinak tiszteletére…
Kálmán Gábor, Tóth Gyöngyi és Antonio Villaraigosa, Los Angeles polgármestere
…E protokolláris bevezető után következzék két interjú a film alkotóival, Magó Gyöngyivel és Kálmán Gáborral. A rendező egyszersmind a “Volt egyszer…” szereplője is, miután szintúgy a vészkorszak kevés kalocsai túlélőinek egyike.
Előbb a hölgyé a szó:
- Korábban csak annyit tudtam a zsidóságról, amennyit diákként a történelemórán tanultunk. Később szakdolgozatot írtam a szegedi tudományegyetemen, s ajánlottak egy témát: Kalocsa történetének jószerivel melyik szelete ismeretlen? Az egyik tanárnő elmondta, hogy már járt Jeruzsálemben, a Jad Vasem intézetben. Arra gondoltam, hogy alighanem Kalocsán is éltek zsidók, de egyetlen zsidó vallású emberről sem tudunk, aki jelenleg városunkban lakna. Kutatni kezdtem. Levéltárakba jártam, porosodó iratokból derült ki, hogy a tizenkilencedik század elején hozzávetőleg ezer zsidó polgárunk volt, a vészkorszak idején pedig hatszázan lehettek. Hat évvel ezelőtt, az Élet Menetével én is elzarándokoltam Auschwitzba, s ez újabb ösztönzést adott a további kutatáshoz.
- Az akkori Oktatási Minisztérium pályázatának köszönhetően én is egyike lehettem annak a húsz magyar tanárnak, akik kéthetes tanulmányútra Izraelbe mentek, a Jad Vasem intézetbe. Ott olyan magyarországi kollégákkal találkoztam, akik foglalkoztak már ezzel a témával. Tudtam, éreztem, hogy folytatnom kell a kutatást… de hogyan tovább? Idős kalocsai embereket kérdezgettem, mit tudnak az egykor közöttük élt zsidókról. Egy nyolcvankilenc esztendős tanítónő, aki 1939-ben végzett az apácáknál, elmondta, hogy él még egy zsidó barátnője Torontóban, forduljak hozzá. Másfél hónap múlva nem ő válaszolt, hanem Kálmán Gábor jelentkezett email-en: segítségemre lesz.
Kálmán Gábor folytatja:
- Féléven át tartó email-váltások után indultam Magyarországra. Amúgy is mentem volna, Fulbright-ösztöndíjjal a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanítottam. Miután közelebbről megismertem Gyöngyit és munkásságát, megszületett az ötlet. Ez az én életem, a múlt, ami hatvanöt éve munkál bennem. Ez egy film anyaga! Garami Gábor személyében társproducert találtam, s megérkezésem után két nappal, 2008 nyarán elkezdtük a forgatást. Kiderítettük, hogy talán tizenketten még élünk, Magyarországon, Kanadában és az Egyesült Államokban. A magyarországiakkal Gyöngyi készített interjút, a tengerentúlon én, az operatőrök a tanítványaim voltak. Gyöngyi közben hozzákezdett egy emléknap szervezéséhez: 2009 június 18-án volt hatvanötödik évfordulója, hogy elhurcolták a kalocsai gettóba zárt zsidókat. A felújított zsidó temetőben rendezett gyászünnepségen több mint százan vettünk részt: hét túlélő, a már elhunytak gyermekei, unokáik, a város polgármestere és jó néhány helyi lakos. Dr. Schweitzer József országos főrabbi héberül, Bábel Balázs kalocsai érsek magyar nyelven mondta el a huszonharmadik zsoltárt.
- Magasztos ünnepség lett volna, ha közben nem vonulgat a városban a Magyar Gárda. A filmben a vonulásuk is látható, majd az a dermesztő pillanat, amikor Gyöngyi arcát zsebkendőbe rejtve zokog. Valaki csúzlival kilőtt egy vascsavart, ami fején találta az egyik túlélő New Yorkban lakó unokáját. Vérző fejjel vitték kórházba a sérültet, ahol ellátták a sebét, majd kiengedték. A merénylő arra hivatkozott, hogy zavarta az ünnepségről kiszűrődő zene…
Ismét Magó Gyöngyi beszél:
- Miután Gábor alkotását levetítették, a város jobbikos képviselője szóvá tette, hogy a film rossz fénybe hozta őket. Aztán olyan kérdés is volt, hogy Trianonnal nem foglalkoznék-e hasonló módon. De igen, foglalkoztat Trianon is, hiszen a huszadik század másik magyar tragédiája éppen Trianon. Most viszont más volt a témám.
- A filmen látható, hogy diákjai kerek szemekkel, szinte döbbenten hallgatják. Ön átadta nekem a “Zsidók Kalocsán és környékén” címmel 2009-ben megjelent könyvének egy példányát. Film, könyv, előadások…, téma immár a városban a helyi zsidóság tragédiája? – tudakolom.
- Arra törekszem, hogy minél többen megtudják és átérezzék, mi ment végbe 1944-ben abban a városban, ahol zsidók és keresztények korábban békésen együtt éltek. Igyekeztem felkutatni azokat az épületeket, amelyekben egykor zsidók laktak, azokat az üzleteket, amelyeknek cégtábláján valaha az ő nevük állt. Úgy érzem, ha az áldozatok személyét felidézem, közvetlenebbül érintheti a ma Kalocsán élőket, mintha a hatmillió megölt mártírról, Auschwitz józan ésszel felfoghatatlan gázkamráiról, krematóriumairól beszélek.
Kálmán Gábort kérdezem:
- Egyszemélyben rendező és szereplő, aki saját kálváriájára, a bujkálásra emlékezik. Emocionálisan miként érintette e kettősség?
- Egyidejűleg jelen volt mindkét érzés. A temetői megemlékezésen egyszerre kellett megélnem, ami ott történik és ügyelni arra, hogy az operatőrök megörökítsék a váratlan támadás utáni perceket is. Emlékeket idéztünk elemi iskolai padtársammal, akivel ekkor hatvanöt év után találkoztam.
- Mekkora felvett anyagból állt össze az egy és háromnegyed órás film? Kik segítették e munkát anyagilag?
- Ötven-hatvan órányi anyagból vágtuk össze a filmet. A forgatási költségek nyolcvan százalékát magánemberek adták össze, adományaikat leírhatták az adóból. Most az a kérdés: hogyan tovább?
- …És hogyan tovább?
- Nos, igen. Egy film forgalmazása közismerten annyiba kerül, mint maga a produkció. Mozikban, televíziókban bemutatni, fesztiválokra benevezni, DVD-ket készíttetni és forgalomba hozni nem kis összeg. Ehhez még keressük a további támogatókat.
- Végezetül: milyen visszhangot keltett a film a Magyar Filmszemle után.
- Semmilyen visszhangot nem hallottam. Egyetlen újság sem írt róla. Se jót, se rosszat…
Es mege ezek ellenere van pofajuk egyseknek tagadni a holokaustot.
Hol vannak a zsidok a nagyvarosokbol ? Nagyanyam meg beszelt nekem a zsido boltosrol aki mindig kinyitott meg ha hetvege volt is mert a vevonek kelett valami aprosag. Hol vannak az akkori zsido kozossegek. Uresen all a zsinagoga, vagy mar mas a gazdaja. Es a kiontott ver az egre kiallt…..
Az emberiség eddigi történetének azt a gyalázatot, ami közel 6 millió ember iparszerű kiírtásához vezetett nem lehet elhallgatni. Gondoskodni kell arról, hogy minden jővő nemzedék levonja ebből a megfelelő tapasztalatot. Ennyivel tartozik az utókor az áldozatoknak, és saját magának, hogy hasonló eset mégegyszer ne fordulhasson elő a Földön.
Semmilyen visszhangot nem hallottam. Egyetlen újság sem írt róla. Se jót, se rosszat…
Ez elgondolkodtato…A közömbösségnél van-e rosszabb?
..én sem hallottam a filmről. sírtam, amig olvastam. de jó, h. gyermekeim, unokáim már nem m.o.n élnek. ez a legnagyobb örömöm.
Kedves Nagymama, belőlem is kijött az érzelmes öreg jíd. Én is megsirattam a nem ismert felmenőimet és meghatódtam a tanárnő emberségén.
Az elhallgatásnak most ideje van, miként a masírozóknak és a hangoskodóknak is. Csak remélhetjük, hogy rendbe jön, csak nehogy úgy, ahogy a töténelemben már megszokott!
Ez jellemző a Magyarországi MÉDIÁra.
Amiről nem beszélünk,az nincsen……
Hát ezért tartanak minket az egész világon nyilas népnek!
Mert nem vagyunk képesek 66 év elmultával sem szembenézni elődeink szörnyü tetteivel!
Mi sajnos soha semmiből nem tanulunk / lásd a délvidéki háborút/. Én 6 éves voltam, mikor anyám zsidó barátnője megjött, és mesélt, hát én azt a szörnyűséget a mai napig nem felejtem, és az asszony elgyötört testét, szemét,és azt, hogy majdnem természetesnek gondolta, hogy ezeket a dolgokat meg lehetett Velük csinálni.
Az a baj, hogy most is vannak akik mások felettinek gondolják magukat, és talán nem sok kell, és ismétlődnek a szörnyűségek,így, vagy úgy mindig vannak áldozatok.
Nagyon szeretném a könyvet megvásárolni!
Én ott voltam azon a bizonyos megemlékezésen, végig megállíthatatlanul jött a könnyem, pedig nem vagyok sem zsidó,sem kalocsai. Sajnos, a temetői szertartáson történt atrocitás benne volt a levegőben, még szerencse, hogy ennyivel megúsztuk, és ami jellemző, a helyi sajtó igyekezett minél jobban bagatellizálni a dolgot, azt írták, hogy az’ elkövető pszichiátriai kezelés alatt áll’ vagyis bolond, akit nem kell komolyan venni. Nem így van, nagyon sok jel arra mutat, hogy a 65 év után visszatértek nem érezhetik magukat biztonságban még mindig, -talán soha.