Budapest – Ha valaki svájci óra pontosságával jár, az nem is igazi művészember. Páczai Tamás fotós kiállításának megnyitója is késett a Mai Manóban, amit a rendezőség illő alázattal tudomásul is vett. A vernisszázson az Amerikai Népszava is ott volt. Megérte kivárni azt a húsz percet.
Az erdélyi születésű Páczai harminc éves, de alig tudnak róla Magyarországon valamit, ahol jó húsz éve él, ami csak részben magyarázható azzal, hogy időnként hosszú vándorutakra megy, és ilyenkor még a legjobb barátok sem feltétlenül tudják utolérni; legfeljebb sejthetik, hogy amerre jár – az egyiptomi sivatag mélyén, Anatólia vad és háborítatlan tájain, vagy épp a Kárpátok havasain –, ott nincs internet, nincs térerő.
Tér és erő azonban nagyon is jelen van a bolyongásban készült képeken, amelyek nem tüntetnek a huszonegyedik századi technikai vívmányokkal – ellenkezőleg. Páczai, mint valami két lábon járó időgép, özönvíz előtti kamerákkal, Pajtás gépekkel és hasonlókkal dolgozik, esetleg Polaroiddal; nagy engedmény, ha már Fuji nyersanyagra. Analóg munkák ezek ízig-vérig, a fotós oldatokkal, vegyszerekkel, nagyításokkal pepecsel, mint egykor nagyapáink. A helyenkénti antik hatás sem mesterséges antikolás következménye, hanem a ráérős bánásmódé. Munkája nagyjából úgy aránylik a digitális tömegfotóhoz, mint Stradivari hegedűi a Casio szintetizátorokhoz.
Mit tesznek ezek a képek az emberrel, hogy egyszerre tudnak ütni is, andalítani is? És még egyet tudnak: beszélni. Egy alkalommal egy újságíró azt kérdezte tőle, nem lenne-e jobb, ha írna valamit magáról, a fotózásról. Páczai elképedt: „De hát ott vannak a képeim.”
Páczai korábban egy bank jóboltából állíthatott ki egy alkalommal, amellett különféle magyarországi lapoknak dolgozott, ami mellett felkopott az álla. Miután azonban eleve képtelen arra, hogy egy helyben maradjon – ami egy fotósnál nem hátrány –, külföldre kényszerítette a megélhetés. Sohasem maradt hosszabb ideig egy helyben, akár Angliában, akár Hollandiában kereste a kenyerét, előfordulhatott, hogy a másnap egy Isztambulba vagy Kairóba tartó gép fedélzetén találta. Esetleg Kijeven keresztül utazott Afrikába, mert így olcsóbban megjárta, több pénz maradt a zsebében.
És ennyi elég is róla, hiszen a képek, Páczai doktor anatómiái, „ott vannak”, ki-ki eldöntheti, mit lát bennük: régmúlt gyerekkorok mesekönyvének selyempapírral fedett rézkarcait, a harmadik világ drámai valóságát fotoriporter-szemmel megörökítve, vagy épp fekete-fehérben kibontakozó szépséget, mely többet mond minden szivárványnál.
Kiállítása holnaptól, május 13-tól tekinthető meg a Fiatal Fotóművészek Stúdiója és a Mai Manó Ház közös szervezésében a Nagymező utca 20. alatt délután kettőtől hétig, hétvégén délelőtt tizenegytől hétig. Ha valaki nem jut el oda, a New York-i Booooooom című honlapon (hét darab o-val írandó) lel néhány elképesztően jó darabot, aminek tudtában megkockáztathatjuk a jóslatot: Páczai Tamás sem a saját hazájában lesz próféta.
dícséretes, hogy az AN kiállítás megnyitóra (is) jár, és eredeti cikkben számol be róla. öröm volt olvasni erről a fiatal magyar fotóművészről