Ungváry Rudolf: A végzet előjele 2011. január 7. péntek 2:49

Két dolgot nem hittem életemben. Az egyik az volt, hogy megélem a kommunista pártállam megszűnését. Hogy ez mégis bekövetkezett, két évtizedes, egész valómat átható boldogsággal ajándékozott meg 1990 és 2010 között.

A pártállamban többek között üldözték a nyugati „vad” életérzés-zenét is, mely akkoriban még nem volt olyan gazdag, ágas-bogas világ, mint ma. Az utolsó másfél-két évtizedben ez az üldözés ugyan enyhült, de a 70-es és 80-as évek fekete gettóinak zenéi nem kaphattak nyilvánosságot. Az ötvenes és hatvanas években a még tiltott beat-kultúra lázadó világából, zeneileg pedig a fehér szwingből és a fekete rhythm & bluesből meg boogie-woogieból született rock’n roll gyönyörű vadsága ragadott meg. Nekem ez a zene, lett légyen bármennyire is primitív, a lázadást jelentette a kommunista politikai ragadozók uralmával szemben. Nem sokat számított, hogy nyugati szülőhelyén mi volt ennek a zenének a kulturális-politikai ellenfele, hogy a legkevésbé a kommunisták ellen irányult, ha egyáltalán, akkor sokkal inkább a McCarthyzmus, a társadalmi-vallásos képmutatás ellen. Nemzedéki igény volt a tömegtársadalomban ez a zene, még az olyan kezdetlegesben is, mint a keleti államszocialista. Ha akkor Magyarországon átadtam magam a Luxemburgi Rádió délután négytől úgy-ahogy fogható adásának, vagy a határon eldugva áthozott egy-két „csillogó fekete lemeznek”, akkor a szembeszegülés szárnyaló öröme fogta el. Az ötvenes évek második felében az együttesemmel olykor egyre hevesebben játszani kezdtünk egy boogie-woogiet vagy egy rock’n roll számot. Nem egyszer éltem meg, hogy kerületi tanácsi hivatalnokok vagy gyári pártfunkcionáriusok a maguk herélt erkölcsi és ideológiai törvényeik sugallatai alapján közbeavatkoztak, leállítottak. Mindenki megvetette őket, erkölcstelen, mert diktatúrát igénylő politikai gazembereket, mégha nem is mindenki tudta pontosan megfogalmazni megvetése tartalmát. Így lehettek ezzel azok a magam korabeli tizen-huszonévesek is, akik a gyári és iskolai kultúrtermekben a zenénkre magukból kikelve táncoltak, és ebben váratlanul megakadályozták őket a pártállami disznók.

Maga a primitivitás, mely e zene, és vele e nemzedéki, afféle rituális lázadás velejárója volt, nem volt ugyan az esetem, de a kommunistákkal szemben ez a legkevésbé sem zavart. Akik a szabadságomat korlátozzák, akik jogegyenlőségemet kérdésesség teszik, azokkal szemben nem, hogy e szubkultúra világának az agresszivitását, de akár a fegyveres ellenállást is igenelem.

Akiknek játszottuk ezt a zenét, azóta nagyon megöregedtek, és gyorsan felejtettek. Én nem felejtettem. És vannak az új nemzedékek, és a mindig megismétlődő lázadó életérzés.

A másik, amit nem hittem, hogy pártállami világ visszatérhet. Hogy mégis bekövetkezett, felidézte bennem egykori lelkiállapotomat. Semmi sem tér vissza ugyanúgy. A korábbi pártállam nyíltan a proletárdiktatúrán alapuló hazug, lehetetlen népi demokráciát hirdette. Az új pártállam még nála is hazugabb, mert a nyugati polgári demokrácia álarcában valósul meg. Még reménykedem benne, hogy megélem a végét, de ha nem, akkor is megnyugtat, hogy előbb-utóbb Magyarország egyik legszégyenteljesebb, legaljasabb kormányzati rendszereként fog kimúlni.

A hip-hopot, és számos a többségi kultúrától elszakadt változatát ugyanúgy az a mindenkori fiatal, a társadalomalján élő nemzedék gerjeszti, amelyben egykor a 20. század közepének vad afro- és latinamerikai zenéi születtek. Ahogy az lenni szokott, tehetséges képviselői gyorsan bekerülnek az üzleti életbe, és ettől a pillanattól kezdve semmi sem állhatta útját e nemzedéki lázadás ismétlődő kommercializálódásának és világhírének. Ez a zene valójában a tömegtársadalomban a feszültség-levezetés egyik kulturális formája.

Mintha valamilyen lelki program kényszere működnék bennük, úgy kezdik az új pártállam funkcionáriusai megint üldözni ezt a mindenkori vad életérzészenét. Ez ugyan a magyar jogállamtalanított demokrácia egészéhez képest periférikus, de tünetértékű jelenség. A lassan beteljesedő végzet előjele. Ice-T (Tracy Marrow, 1958, Newark), akit megpróbálnak letiltani a nappali rádióadásokból, a szóban forgó korai számában azon a nyelven „reppel”, mely a legelesettebb afroamerikai rétegek sajátja. Ezen a nyelven a trágár kifejezéseknek érdemben nincs szexuális jelentése: pusztán a társadalmi kirekesztettségből következő indulatok kifejeződései. Nem ismernek más nyelvet. Ha valaki ellenük harcol, akkor az ellen harcol, hogy ezek a szerencsétlenek kifejezzék magukat. Ráadásul a letiltandó zeneszámban az összes durva szlengkifejezésnek a társadalmi küzdelmet szolgáló, és nem önmagáért való obszcén szerepe van: a szöveg azokról az „árulókról” szól, akik a műfajt (rap) s vele magukat eladták a kereskedelemnek. A Rapnyelv.hu blogon az ismeretlen művelt szerző élvezetes és a pártállami hatóság (a „Tartalomfelügyeleti Főosztály” – micsoda államszocialista név) bornírtságát leleplező elemzése olvasható erről a nyelvről és a letiltott számról.

Nekem, a sors kegyelméből, nem kellett abban a szociális mélységben megküzdenem a létezésemért, amelyből Ice-T származik; aki egyébként a maga módján megoldotta a sorsát, és sikeres lett. Talán nem is tudnánk szót érteni egymással, és ennek nem nyelvi, hanem neveltetési okai lennének. De ezerszer melléje állok, és ama euro-atlanti társadalom mellé, amely lehetővé tette, hogy azok, akiknek kultúrája ez a hip-hop, akiknek zenéje adott esetben a rap, kifejezhessék magukat, legalább ezt megtehessék. Mert e kifejeződés szabadságára is szükség van az emberszabásúbb élet és társadalom felé vezető hosszú úton.

A új pártállam védelmi Főosztályának határozatában a Wikipédiából vacakul kiollózva szerepel néhány történeti részlet, elhallgatva azt, hogy az Egyesült Államok bírósága jó évtizede elutasított minden tiltó keresetet Ice-T műveivel szemben. A határozat velejéig hazug hivatkozása a fiatalkorúak erkölcsi védelmére előre vetíti, mi várható fél év múlva a politikai szólásszabadságra, amikor vége az Európai Uniós elnökségnek, és az új médiatörvényt a teljes szigorával érvényesítik. Immár minden ellen, aki él és mozog, és „idegenszerű”, magyarellenes. Nem fognak tudni megállni ezen a végzetes úton.