A szilvesztert, mint hagyományosan, Esztergomban töltöttem, 1400 kilométerre Brüsszeltől, családi körben.
Manyi, nagyanyám, a teoretikus sütésfőzés nagymestere („Hát fiam, mán a számban vót az íze, van margarinom, lisztem, élesztőm, sajtot vettem a múltkor a Teszkóba, jaajdejó lesz, jóu sós, mán hoztam ki gondolatba’ a gyúró deszkát is a spájzbul..,” „És?” „És akkó elaludtam!”) kizárólag az ATV-t hajlandó nézni.
Lementem hozzá úgy tizenegy felé, énekeltünk Himnuszt együtt éjfélkor, és a karácsonyról megmaradt pezsgő maradékát szopogatva politizáltunk – ha mást nem, ennyit biztos elért az Orbán kormány, hogy ezzel zártuk és nyitottuk az évet, a köztünk lévő földrajzi távolság miatt alig töltünk együtt időt, s ilyenkor is ez az első téma; a Fásy-féle Zeneexpressz és a tojógalambként gyüszmékelő tourist guide Schmitt között egyébként sem volt olyan nagy különbség.
Megbűnhődte már e nép a múltat és a jövendőt – ez utóbbiban sajnos nem vagyok olyan biztos, egy perce már mi vagyunk az Uniós soros elnökei. Cseh barátom, Havel szerint mi, magyarok ugyanúgy égni fogunk mindennap, mint ő anno a cseh elnökség idején, hát, együtt érez velünk. Mondtam, nagyon kedves, de én nem vagyok hajlandó magamat egyfolytában rosszul érezni emiatt – nem mintha érezném az ügy társadalmi felelősségét, de nem én akartam magamból Európa-szerte hülyét csinálni a médiatörvénnyel, a nyugdíjüggyel és a többi nyalánksággal, és akkor Orbán még meg sem szólalt Strasbourgban, na, ettől tartok leginkább, de inkább csalódnék kellemesen.
BUÉK Mindnyájatoknak, legyetek bárhol a világban.
